2023. augusztus 15. – 11:30
Lorde
A hétfői volt az egyetlen nap a Szigeten, ahol jogosan lehetett volna arról vitatkozni, hogy ki a főfellépő: Lorde vagy Macklemore? Szimplán az idősáv miatt nyilván az utóbbi, pedig valójában az előbbi sokkal nagyobb szám. Amíg Macklemore egy évtizede nemigazán csinált semmi maradandót a jól ismert slágerei (Thrift Shop, Can't Hold Us) óta, addig Lorde-ból a 2013-as Royals óta szép lassan a generációja egyik legfontosabb női előadója lett. A párhuzam azért is érdekes, mert Macklemore és Lorde nagyjából hasonló időszakban robbantak be a köztudatba, de egészen más pályát futottak be. De most már tényleg beszéljünk inkább Lorde-ról.
Az új-zélandi énekesnő a 2010-es években azzal vált igazán forradalmi jelenséggé, hogy lecsupaszított, újrahangszerelt hiphop témákra énekelt introvertált szövegeket, miközben a kezdetektől fogva elutasította, hogy saját magát túlszexualizálva próbáljon megfelelni a popsztárságnak. Gyakorlatilag a modern feminista antipopsztár megtestesítőjévé vált, olyan énekesnővé, aki meg sem próbálja elválasztani az alkotói és előadói perszónáját a hétköznapi személyiségétől, emiatt emberibbnek és megközelíthetőnek tűnik a legtöbb sztárhoz képest. Mondjon már valaki másik sztárt, aki szabadidejében rántott hagymakarikákról blogol álnéven!
A Szigeten sem volt nagy show, Lorde koncertje inkább hasonlított arra, amikor valaki tényleg nagyon jól érzi magát a bőrében szimplán csak attól, hogy énekelhet. A nagyszerű színpadképet kapó show-t rögtön a már említett Royals megaslágerrel kezdte, majd onnantól kezdve a nagy lezárásig kb. hasonló ütemben ment a koncert: a hajszínét szőkére cserélő énekesnő fel-alá járt a színpadon, énekelt, kiment a kifutóra, és azoknál a daloknál, ahol épp nem kellett énekelnie (a Flume-remix vagy a Disclosure-feldolgozás), egyszerűen csak felszabadultan táncolt a színpadon. Lorde-nak a védjegye, hogy előzetes koreográfia nélkül, improvizálva táncol, amiben az az érdekes, hogy simán lehet ezt kétféleképpen is értelmezni.
Találkoztam olyan menő magyar zenésszel, aki nevetségesnek nevezte, hogy annyiból áll az egész koncert, hogy Lorde végig tök egyedül (a sessionzenészei el voltak dugva a színpadon) táncikál a színpadon, de tényleg úgy, mint aki ott helyben találja ki a mozdulatait. Más vélemények szerint meg éppen ezért üdítő Lorde jelenléte, mert végre van valaki ebben az utolsó részletig megkomponált szórakoztatóiparban, aki meri élvezni a saját zenéjét, méghozzá pont úgy, ahogy a rajongói is a színpad előtt.
Az eddigi három lemezéről vegyesen játszott számokat, minden fontosabb dala elhangzott (bár én személy szerint nagyon vártam volna a Stoned at the Nail Salon című számát a 2021-es albumról), és a végére még egy igazán nagy durranás is belefért, amikor a Green Light című számra beugrott hozzá a színpadra az előtte fellépő Caroline Polachek énekelni. Polachekkel párban egészen elképesztőek voltak, és egy olyan pillanat volt ez a zenei világban, ami azonnal bejárta a világsajtót a Rolling Stone-tól a Stereogumon át az NME-ig. Az biztos, hogy Lorde valóban mást képvisel, mint a popsztárok nagy része, és ugyan azt nem mondanám, hogy ez volt a legjobb koncert a Szigeten, de százszor jobb volt látni egy még mindig csak 26 éves énekesnőt, ahogy őszintén jól érzi magát a színpadon, mint mondjuk egy kiöregedett hakni DJ-t. (sajó)
Macklemore
Sokat elmond a Sziget ambivalens idei lineupjáról, hogy míg a fesztiválon megtörténhet egy nemzetközi címlapokat érő szenzáció, Lorde és Caroline Polachek poptörténeti kollaborációja, utánuk ismét azt kell éreznünk, hogy nem értjük az aznapi headliner létjogosultságát.
Bár Macklemore továbbra is százmilliós hallgatásokat húz be, megkapta azt a kérdést bármelyikünk az elmúlt hat-hét évben valakitől is, hogy
hé, hallottad az új Macklemore-albumot?
Mert amúgy van egy ilyen, a Ben nevű nagylemez idén március 3-án jelent meg. Némileg reménykeltő, hogy ő legalább egy friss projekt apropójából (is) lehet itt a Spotifyon a milliárdos lejátszást is meghaladó két gigaslágerén túl. A 2018 óta csendben lévő Mumford & Sons esetében még ezzel sem lehetett érvelni pár nappal ezelőtt.
Gúnyolódhatok persze a fenti kérdéssel, mégis, mintha az engem körülvevő tömegben mindenkinek az lett volna a válasza, hogy „igen, még szép.” Néha talán elfelejtjük, hogy a már negyvenet is betöltő Macklemore mennyire népszerű es nagy elérésű előadó, naivan feltételeztem csak azt, hogy máig a Thrift Shop és a Can’t Hold Us maradékaiból él, de ez így azért nem teljesen igaz.
A kezdés után végigszaladt az életművön egy olyan minikarnevál keretein belül, aminek minden egyes lépése jó előre ki lett találva, de nem lehet rá azt mondani, hogy nem szórakoztató. Talán még az a monológ is, hogy ő akkor is végignyomja az időből majdnem kicsúszó bulit, ha 10 ezer dollárt kell fizetnie percenként a Szigetnek, ahogy ezt a végén közölte, a csúcspont előtt. Ami Steve Aokinak a torta, az a rappernek egy vízipisztoly, amivel locsol. Nevetséges jelmezbe öltözik, Budapest-pólóban jön ki a fináléra, elhinti, hogy tényleg elgondolkozott, hogy ideköltözik a városba. Bolondozik, táncpárbajra invitál két rajongót, Szabó Péter-szerű motivációs beszédet mond, majd az outróként funkcionáló I Feel Goodra pacsizik mindenkivel, akit csak ér.
Mindig történt valami, pont mint egy jól komponált TikTok-főoldal, vagy a tökéletes dopamininjekció az ember bőre alá. Csodával nem is annyira határos módon minden poén ült, a rajongók kacagtak a favicceken, és sírtak az egybites, leegyszerűsített LMBTQ-himnuszon is. Ha pedig kell (és nem is olyan nehéz), együtt pumpáltak a trombitákkal, vokalistákkal és élő hangszerekkel felturbózott – hozzáteszem, hangszerelésileg ügyesen összepasszintott – dalokra.
A kivetítőt nézve azt hihettem, hogy a Sziget hivatalos, mérnöki precizitással megszerkesztett aftermovie videóját nézem, amiben pont jól vágták egymás mögé, hogy tombol és mozog egy emberként a tömeg szinte filmszerűen, kimért tökéletességgel. Pedig ez volt a valóság: Macklemore megcsinálta A Nagy Fesztiválpillanatot, annak minden giccsével, de tagadhatatlan Coachella-dramaturgiájú magasságával együtt.
Kicsit abszurd, hogy 2023-ban, amikor a rap és a trap a legnépszerűbb műfaj a világon, a stílust hibrid, felvizezett kiadásban képviselni akaró, prédikációs hiphopot csúcsra járató Macklemore képviseli idén a zsánert a Sziget nagyszínpadán. Ez a hiphop 50. születésnapja után szinte sértés. Ha viszont más koordinátarendszerben szemléljük, ez egy nagybetűs, nagyfesztivál-kompatibilis cirkusz volt, ami működött volna a Thrift Shop megjelenésekor, működött ma, és öt év múlva is fog. (kersner)
Caroline Polachek
Minden rendszeresen Szigetre járónak él az emlékezetében egy olyan koncert, amit tűző napon, délután nézett a Nagyszínpadon, és finoman szólva sem volt odavaló. Nekem eddig kettő ilyen markáns volt: a Public Image Ltd és a The National, két zenekar, amelyekről semmiképpen sem a por és az izzadás és a hunyorgás jut az ember eszébe, hanem az éjszakai szorongás. Most meglett a harmadik is, Caroline Polachek, akire hétfő 5 órakor nagyjából annyi ember volt kíváncsi, ahány gond nélkül befért volna mondjuk az A38-ra. Mármint a hajóra. Az tényleg fogós kérdés, hogy amúgy Polacheknek hol van a helye, mert én könnyebben tudom elképzelni egy kelta mezőn, ahogy mozgásszínházzal és hanghajlítással próbál megvajákolni valami ősi gonoszt, és visszaállítani a rendet a saját univerzumában, esetleg a Tropicariumban, esetleg az éppen tökéletes gőzköröket fúvó Etna lankáin. Aminek közelében egyébként az idei, egészen príma albuma, a Desire, I Want To Turn Into You készült.
Amit Polachek ad elő, az popzene, de nem fesztiválra való popzene, ha szeretne valaki együtt énekelni vele, akkor annak sok szerencsét kívánok előre is (kedvencem a flamencós Sunset, ami pont olyannak tűnik, amit akár dúdolni is lehetne, aztán hirtelen az egyik verze egy kuvikoláshoz hasonlító ária lesz). Aki rázni szeretné a fejét, annak néha be fog zavarni a sok vad váltás, például a skótdudás szóló a Blood and Butterben, vagy mindegyik perc a Billionsben, esetleg az a papíron elég passzénak tűnő húzás, hogy 2023-ban kiadott egy dalt, amin Dido ÉS Grimes is énekelnek. Sajnos egyikőjük sem volt ott személyesen.
De Polachek színpadi jelenléte, meg a hangja, meg úgy általában a bombajó dalai mindenért kárpótolnak, még azért a basszusért is, ami olyan erős volt, hogy a fogkövet lerezegtette volna a fogaimról, ha egy rendes headliner koncertet ad. A tűző nap és az egyre jobban gyűlő por néha még az előnyére is vált a koncertnek – Polachek maga mondta, azt hiszem, az I Believe után, hogy pont ilyen forró és zöld helyre való, mint amilyen a Sziget. Polachek is oda való volt, csak a nagyközönséget nem érdekelte. Az ő bajuk. (klág)
Confidence Man
Ha valaki a koncert után azt mondta volna, hogy igazából a Planet Of The Bass a Confidence Man száma, simán elhiszem. Az ausztrál zenekar, ami két, leginkább méhészre emlékeztető, fátyolos kalapot hordó úriemberből és két, pofátlanul kitartóan és koreografáltan aerobikozó frontemberből áll, olyan, mintha egy '90-es évekbeli időkapszulából pattantak volna ki, egyenesen az EMF vagy a Shampoo mellől, tökéletes tánctechnikával, és semmitmondó, de gyakran ellenállhatatlan dalokkal. Sokat dobna a Confidence Man vonzerején, ha legalább egy számuk is olyan jó lenne, mint a hozzá kitalált műsor, mert az néha megközelítette a tökéletest – a szinkronizált táncmozdulatok, a szemre 3000 kalória elégetése a folyamatos mozgással, a makulátlan kosztümök (a legjobb: a pszichedelikusan világító mellkúpok a Janet Planet művésznevű énekesnőn), teljes odaadás a műsornak.
A Confidence Man nagyon erőlteti, hogy jól érezzük magunkat, és egy hajszálon múlik, hogy ne legyen kellemetlen a műsor, ami egyszerre tűnik ironikusnak és teljesen komolynak. Ez az a zenekar, ami a Vibing Cat mémre játszott Macarenára vonul be, és az utolsó száma a Heaven című Bryan Adams-dal trance változatának feldolgozása, a kettő között pedig a bulivonaton sincs már fék.
Sajnos hálókocsi sincsen, pedig nem mondom, hogy közben nem fáradtam el, amikor ugyanazzal a rendíthetetlen diszkótempóval jött egy újabb, semmitmondó szlogenekből álló Vengaboys-tiszteletadás, vagy egy a három átöltözős szünetből. Kiemelkedett a DJ Seinfelddel közös Now U Do és a C.O.O.L. Party című hipsztercsesztetés, de annak meg az elbeszélt szövegéből nem lehetett semmit érteni. Mindegy is volt, mert Janet Planet és hasonlóan agilis kollégája, Sugar Bones úgy mutatták a cím minden egyes nagybetűjét a karjaikkal, hogy nehéz volt itt üzenetekkel meg tartalommal foglalkozni. A lényeg a felszín volt, és az a Confidence Mannél ellenállhatatlan volt. (klág)
Amyl and the Sniffers
Hála a jó égnek, hogy minden évben akad a Szigeten (általában a FreeDome-ban) két-három így vagy úgy a punkzenéhez kötődő fellépő, mert a Destroy Boys, a Viagra Boys vagy a hétfői Amyl and the Sniffers nélkül egyértelműen szegényebb lenne a fesztivál. A kocsmarockból építkező ausztrál punkzenekar már a színpadra is úgy jött fel, hogy Amy Taylor frontember nem egy, nem kettő, hanem egyszerre három (!!!) piát tartott a kezében, két pohár valamit és egy üveg Jägermeistert. Ha egy zenekar rögtön így vonul fel a színpadra, az csakis jót jelenthet.
Annak ellenére, hogy az Amyl and the Snifferst bátran lehet kő egyszerű zenének nevezni (vagy mondjuk proto-punknak), benne van minden, amiért még ennyi év után is szórakoztató tud lenni a punkzene. Taylor egészen elképesztő jelenség a színpadon, úgy nézett ki, mintha a Flintstone család távoli rokona fürdőruhás bemutatóról érkezett volna, és néha úgy is viselkedett, mint egy ősember. Fel-le rohangált, már a koncert legelején a közönség közé vetette magát, vonaglott, táncolt és gyakran annyira kihívóan viselkedett, hogy az már-már zavarba ejtő volt. Három szám után értettem meg, hogy miért szigszalagozta le a melleit úgy, hogy alapvetően volt rajta ruha: ebben az extázisban simán benne volt, hogy egyszer csak letépi magáról a dresszét, és anyaszült meztelenül kezd el ordibálni. Tisztára olyan, mint a Plasmatics punkzenekar legendás énekesnője, Wendy O. Williams.
Az már más kérdés, hogy az Amyl and the Sniffers zenéje azért fél óra után kicsit elveszti a varázsát, és már csak arra lehetett koncentrálni, hogy Taylor még mit tud csinálni a színpadon. Biztos vagyok benne, hogy nélküle ez a zenekar sehol sem lenne, vele viszont még egy ennyire őskövületszerű hangzás is képes nagyon sokáig működni. (sajó)