Képzeld el, hogy elképesztő pocsék napod van. Sőt, igazából elképesztő pocsék heted, hónapod, éved van, és már semmi más vágyad nincs, mint hogy hazamenj és ne is láss embert – amikor valaki rád dudál. Majd jól be is mutat. Kellhet ennél több ahhoz, hogy teljesen felrobbanjon az agyad? Ebből a mindenkinek ismerős, rettenetesen dühítő, de valójában kicsinyes konfliktusból készült egy tízrészes sorozat a Netflixre, ami fekete humorral, ugyanakkor empatikusan vizsgálja, hogy mégis mi a franc baja van mindenkinek mostanság.
Bárki, aki valami érthetetlen indíttatásból rendszeresen olvas kommenteket vagy csak egyszerűen figyel a tömegközlekedésen, boltban és a munkahelyen elhangzó párbeszédekre, gyakran teheti fel magának a kérdést, hogy mi ütött az emberekbe. Mi motivál két idegent, hogy habzó szájjal elkezdjék egymást anyázni, és akár fizikai erőszakot is alkalmazzanak, mindezt teljesen pitiáner okok miatt? De időnként saját magunkat is azon kaphatjuk, hogy indokolatlanul szenvedélyes dühöt érzünk a minket valamivel felbosszantó embertársunk iránt. Lee Sung Jin ezt a környezetünkben tapasztalt és sokunkban lappangó frusztrációt járja körül a Balhéban (eredeti címén Beef), melyben egy üzletasszony és egy kivitelező rántják bele egymást az elharapódzó bosszúhadjáratba, miután majdnem összeütköznek egy áruház parkolójában.
A Hiány, a Dave és a Tuca & Bertie író-producere az utóbbi animációs szériában együtt dolgozott az elsősorban stand-up komikusként ismert Ali Wonggal (Mindig csak talán, Baby Cobra) és a Walking Dead óta elképesztően impozáns karriert építő Steven Yeunnal (Nem, Minari: A családom története, Gyújtogatók), akiket továbbvitt saját sorozatába. Míg a Tuca & Bertie-ben a színészek egy szerelmes madárpárnak kölcsönözték a hangjukat, a Balhéban fizikai valójukban feszülnek egymásnak, és csupa keresetlen szóval illetik a másikat.
Danny (Yeun) egy anyagi nehézségekkel küszködő mindenes, aki saját maga mellett a koreai rokonoknál ragadt szüleinek is próbálna életet teremteni Amerikában; Amy (Wong) az egyedi szobanövényeket árusító Koyohaus cég alapítója, aki minden erejével azon van, hogy minél jobb pénzért eladhassa vállalkozását és visszavonult családanyaként tölthesse idejét a kislányával és a szobrász férjével. Míg látszólag Amynek minden megadatott, amiről Danny csak álmodhat, hamar kiderül, hogy
mindketten az idegösszeomlás szélén állnak, és alig várják, hogy találjanak egy bűnbakot, akin levezethetik a boldogtalanságuk okozta mérgüket.
Ezt a lehetőséget akkor kapják meg, amikor a parkolói konfliktus nem merül ki egyszerű dudálásban, hanem autósüldözésbe torkollik, és még ezután sem képesek elengedni a dolgot. Egymásra találásuk ugyanis legalább akkora áldás, mint átok, hiszen végre kapnak egy indokot, amivel elterelhetik a figyelmüket a saját egzisztenciális válságukról, és igazi endorfinlöketet kapnak, ahányszor sikerül megszívatniuk a másikat. Ám egy ilyen hobbi nem túl egészséges, és a szituáció hamar eszkalálódik – csak ezt a pillangóhatást nem a véletlenek, hanem a sorozatos rossz emberi döntések erősítik. De a Balhé nemcsak a változatos kicseszésekben rejlő helyzetkomikumot aknázza ki, hanem annak is a mélyére ás, hogy mi történt a két főszereplővel, amiért képesek felégetni az életüket egy parkolói incidens miatt.
Az amerikai-ázsiai bevándorlók transzgenerációs traumája ezen a ponton már nem tekinthető niche témának, hiszen egy hónapja nyerte agyon magát Oscar-díjakkal az erről is szóló Minden, mindenhol, mindenkor (melynek operatőre, Larkin Seiple fényképezte a Balhét is), de az utóbbi években több ünnepelt film vizsgálta az amerikai álom hamisságát és az érzelmeiket lefojtó bevándorló ázsiai szülők gyerekeikre gyakorolt hatását (pl. A búcsú vagy a szintén Yeun főszereplésével készült Minari).
A Balhéban látjuk, hogy a megfelelési kényszer, az anyagi nehézségek és a szeretetlenség hogyan formálta Danny és Amy személyiségét, és hogyan használják ezt a traumát hajtóerőként a győzelemért folytatott harcban – nem véve tudomást arról, hogy ebből csak vesztesen lehet kijönni. És bár az ázsiai identitás fontos szerepet kap, a főszereplők megrekedtsége, életközepi krízise és sikertelen boldogságkeresése univerzális élmény.
Végtelenségig lehetne elemezni a Balhé pszichológiai vonatkozásait és az életfilozófiáját (meg a híres gondolkodóktól idéző epizódcímek jelentését), de nem muszáj mélyen beleásni, ugyanis egyszerű bosszúkomédiaként is megállja a helyét. Ugyan kapunk némi betekintést a lelki világukba és a küzdelmeikkel lehet érzelmileg azonosulni, a Balhé attól lesz veszettül szórakoztató, hogy a főszereplők ízig-vérig antihősök, ami a kisebb jellemhibáktól a védhetetlen cselekedetekig minden mozzanatukban megmutatkozik. De pont ezért olyan jó elmerülni a civakodásukban, mert
felszabadító látni, hogy valaki a legrosszabb arcát mutatva hozza meg a legfelelőtlenebb döntéseket, amivel mi legfeljebb csak gondolatban játszunk el, amikor felbosszantanak minket.
A sorozat még azt a bravúrt is véghez viszi, hogy mindvégig kiegyenlített a két karakter erőviszonya és szerethetősége (vagy utálhatósága), egyik sem rosszabb a másiknál, egyiknek sincs jobban igaza a másiknál. Wong és Yeun persze kiveszik a részüket ebből az egyensúlyozásból: Yeun sokadjára bizonyítja, hogy egy átalakulóművész, de ismét szintet lép a szánni való balfék Danny szerepében; Wong pedig nemcsak a humoros jelenetekben állja meg a helyét, hanem a kőkemény drámai pillanatokban is. Amiben pedig egészen kiemelkedőek, az az elfojtás miatti szétfeszítettség érzése: minden erőltetett mosolyuk mögött látjuk a kétségbeesett ordítást.
A mellékszereplők is egészen parádésak: Amy eltartott, tehetségtelen művész férje (Joseph Lee) és örök elégedetlen anyósa (Patti Yasutake), Danny kriptovaluta-mániás, életképtelen öccse (Young Mazino) és simlis nagybátyja (David Choe). Mind-mind sztereotípiának tűnnek első ránézésre, de a jellemük és a motivációik kibomlanak az évad során.
A félórás epizódoknak köszönhetően a sztori nincs túlnyújtva, és végre nem az „ez nem sorozat, hanem x órás film” gondolkodás érvényesül, tehát mindegyik rész úgy van felépítve, hogy igazán csattanós legyen a lezárása – arról nem is beszélve, hogy a stáblistát rendszerint egy a szituációhoz mindig tökéletesen illeszkedő ezredfordulós sláger vezeti fel. Van itt mindenféle ordítósan érzelmes pop-rock ballada a Hoobastanktől kezdve Tori Amoson át a System of a Downig. Maga az intro is megérdemli a külön említést, ami David Choe szenvedélyes és zavarba ejtő festményeit ábrázolja, tökéletesen megágyazva a sorozat hangulatának.
Az alkotók csak a brutalitást szándékosan feltekerő utolsó előtti epizódban tolják túl az addig tökéletesen adagolt és realizmusba ágyazott konfliktusokat, de a szürreális szórakozást és egészen sajátos feloldozást nyújtó finálé mindenért kárpótol. A Balhé megnézése után pedig a következő hétköznapi provokációnál kétszer is meggondoljuk majd, hogyan akarunk rá reagálni.
A Balhé a Netflixen látható.