Jordan Peele legújabb, eddigi legjobb filmje olyan, mint azok a pár percek, amikkel az X-Akták epizódok kezdődtek: amikor megismertünk valami felfoghatatlant, a maréknyi karaktert, akikkel ez megtörtént, és az érzést, hogy valami olyan türemkedett be a világunkba, legyen az földönkívüli vagy májzabáló gumiember, aminek nem kellett volna. A Nem (eredeti címén Nope) pontosan ezt a hangulatot hozza vissza, de nincsen főcím, nem jönnek az FBI-ügynökök, csak a nagy büdös semmi van, egy csapat szedett-vedett ember, akik a szórakoztatóipar peremén élnek, és az a valami, ami néha leköszön az égből, és pusztítást hagy maga után.
Két különböző pusztítással kezdődik a Nem, de még jó sokáig nem érthetjük, hogy mi a kapcsolat: az elsőben egy szitkom forgatásának romjait láthatjuk, amiben egy szülinapi papírsipkás csimpánz a véres mancsaival andalog, majd rémisztően belenéz a kamerába. A másik sem sokkal felemelőbb: OJ (Daniel Kaluuya) édesapjával (Keith David) a rancsán beszélget lovakról, amikor egyszer csak sikolyokat hall az égből, majd fémtárgyak kezdenek el irtózatos sebességgel potyogni. Egy negyeddolláros az édesapa koponyájában landol. OJ és húga, Em, árvák maradnak, és próbálnak fennmaradni egy szakmában, aminek egyre kevesebb türelme van feléjük. Lóidomárnak lenni nem könnyű, hiszen abban a filmkészítésben, amiben egyre inkább lehet mindent cserélgetni a készítők kénye-kedve szerint CGI-vel, nem sok helye van egy olyan állatoknak, amik körül különös szabályoknak kell megfelelni. És különben is, ott az a valami, ami néha leköszön az égből.
Az a valami drámaian lelassítja a zenelejátszást, leveri a biztosítékokat, kiborítja a lovakat, majd nyom nélkül eltűnik a Los Angelestől nagyjából 70 kilométerre található Agua Dulce dombjai mögött. Az a valami ott van, és le kellene filmezni, hiszen a pénz nem abból van, hogy ufók léteznek, hiszen azt már rég beismerték, hanem abból, ha a Haywood testvérek felvételeket készítenek róla. Mi köze van ehhez az egészhez egy véreskezű majomhoz és a szomszédban cowboy-műsorokat szervező, egykori gyerekszínészhez (Steven Yeun)?
Nem én fogom megmondani, hanem majd Jordan Peele, aki filmről filmre egyre jobban ért ahhoz, hogy elmeséljen egy történetet, amiről azt sejtjük, tudjuk merre fog kanyarodni, hogy aztán a szemünk előtt letérjen az aszfaltról és egyenesen a vadonban törje az utat magának. A Tűnj el! a Találd ki, ki jön ma vacsorára alaphelyzetét ötvözte az őrült professzorok horrorkulisszáival, a Mi otthon inváziós horrorként kezdődött, aztán egy tükörvilág doppelgangereinek apokaliptikus hatalomátvételével végződött – a Nem leginkább az utóbbira hasonlít, sőt, egyes apró részleteiben ismétli is, de úgy, mintha Peele másodjára főzne ugyanabból a szakácskönyvből, és másodjára már tudná, pontosan mi mit jelent. Vagyis hogy a Mi mit jelent, ugyanis annak a filmnek a szimbólumait lehetett külön-külön érteni, de nem volt benne biztos, hogy úgy adtak ki egy képet, mint a sztori végén a kézenfogva álló alantas hasonmások.
Az biztos volt, hogy Peele szeret csipegetni a popkultúrából, és úgy egymás mellé rakni dolgokat, hogy talán egy egészt kiadjanak. A Mi-ben egymás mellé került a Michael Jackson-kesztyű, a Good Vibrations, az I Got 5 On It, és a nyolcvanas évek tévéreklámjai, a Nem-ben lúdbőröztető remixet kap a Sunglasses At Night, Sidney Poitier-western plakátjai vannak a háttérben, és hát a cselekmény vezérfonalát egy különösen ostoba tévésorozat adja meg, ami vérengzésbe torkollik. De a Nem-ben a szálak összeérnek és egyfelé mutatnak: felfelé.
Mármint felfelé a vászonra, ugyanis amiről a Nem leginkább szól, az nem egy ufóinvázió az isten háta mögötti Kaliforniában, hanem a filmgyártás története. A Hayward-család tagjai annak a zsokénak a leszármazottai, aki Eadweard Muybridge 1878-as fotóin megülte a lovat, és ezzel a filmtörténet egyik legkorábbi színésze lett. A Nem tele van mindenféle képalkotó eszközökkel: biztonsági kamerákkal, kútba épített fényképezőgéppel, kézzel tekert felvevőkkel, mobiltelefonokkal. Peele legalább annyira elhivatott, hogy valami sosem látott dolgot mutasson be, mint a saját szereplői, több jelenetet is IMAX-ban forgatott, az óriásira táguló vászon pedig a néha elképesztő látványt még grandiózusabbá teszi. A látvány pedig nem mindig a repülő csészealj, hanem egyszerűen az, ahogy Agua Dulce kinéz, a semmibe vesző, alig benépesített közösség, ahol minden mérföldekről lehet látni. Kivéve azt a valamit, ami néha leköszön az égből.
És még hogy teszi ezt. A Nem tele van ínycsiklandó, emlékezetes képekkel, az operatőr, a Nolan-filmekből ismerős Hoyte van Hoytema kihozza a legtöbbet a végtelen westerntájból, ahol a való életben forgattak már Star Treket és Bill és Ted-filmet is. De amíg a tájban kevés az érzelem, annál több van a szereplők arcán: Daniel Kaluuya megint nem a szövegével, hanem az arcával, és főleg a szemeivel játszik. Vele szemben Keke Palmer a tesójaként izgága, akaratos, és az a fajta ember, aki ha beszél, az egész testével mozog. Steven Yeun a felszín alatt nem teljesen békében élő cowboyként ugyanolyan titokzatos, mint a Gyújtogatókban. Bónusz pedig a kilencvenes évek egyik megkerülhetetlen karakterszínésze, Michael Wincott, akinek évek óta nem volt tisztességes szerepe nagyköltségvetésű filmben – persze felmerül a kérdés, hogy a szerepeltetése vajon tisztelgés a kor előtt, vagy tényleg nem volt nála jobb. A filmet látva valószínűleg nem.
A Nem minden elemére igaz ez: amikor elbizonytalanodunk abban, hogy van-e bármi értelme annak, amit látunk, Peele bebizonyítja, hogy ez volt a helyes döntés. A rendezői képességei pedig filmről filmre erősödnek, a Nem tele van parádés horrorhelyzetekkel. A csészealj érkezése lekapcsolja az áramot és lelassítja a zenéket, ami egy olyan effekt, amit képtelen vagyok megunni, a hosszú időzések Kaluuya arcán pedig folyamatosan azt érzékeltetik, hogy bármi megtörténhet.
És ha nem is bármi, de nagyon sok minden olyasmi, amire nem számítanánk. A Nem egyik legnagyobb élvezete hagyni, hogy elmesélje Peele ezt a történetet, aminek a jelentős részében bizonytalanságban tart. Horrorfilmek rendezőjeként már kettővel korábban bebizonyította, hogy ért a feszültség teremtéséhez, és tud annyi emlékezetes képeket kitalálni (A véráztatta ház! A finálé!), hogy akkor is működjön a története, ha nem akarunk foglalkozni a mondanivalójával. A Nem akkor is egy furcsa, izgalmas ufós film, de ha összerakjuk azt, hogy mit akar mondani arról, hogyan zabáljuk a látványt a mozikban, és a látvány hogyan zabál fel mindenkit, aki nem hódol be neki, és megfigyeljük, ezt hogyan mondja el, akkor mesés lesz. Földöntúli, mint az, ami néha leköszön az égből.
A Nem augusztus 18-tól látható a magyar mozikban.
