A film, ami után nehéz beérni az unalmas szürkeséggel

2022. április 22. – 22:26

A film, ami után nehéz beérni az unalmas szürkeséggel
Fotó: Allyson Riggs / A24

Másolás

Vágólapra másolva

Annyi minden történt a mozikban az utóbbi húsz évben, el is felejthettük, hogy volt időszak, amikor olyan filmek is beslisszoltak a plázákba, mint a Minden, mindenhol, mindenkor, amikor Charlie Kaufman ötleteit Michel Gondry vagy Spike Jonze úgy filmesítette meg, hogy nem tudtuk eldönteni, a szívünkhöz kapjunk, vagy a homlokunkra csapjunk.

A Minden, mindenhol, mindenkor egy akciófilm, egy multiverzumokról szóló sci-fi, egy családi dráma arról, milyen ázsiai bevándorlónak lenni, és néha ebbe belecsúszik egy Wong Kar-wai-tisztelgés, egy kungfujelenet, amiben hasitasi a fegyver, és egy bagel, amin annyi a feltét, hogy beszippantja az univerzumot. Garantáltan nem olyasmi, amit moziban szoktunk látni, de a darabjai ismerősek lehetnek, egy csipet Sliders, egy kis Quantum Leap, Mátrix, Szerelemre hangolva, Rick és Morty. És mint azok, a Minden, mindenhol, mindenkor is felváltva jön profán viccekkel, szívhez szóló drámával, és egy csomó seggbe rúgással – valahogy minden működik.

Azért is, mert az egészet mintha a szigszalag és az elszántság tartaná össze, és azért is, mert olyan nyaktörő tempót diktál, hogy a felétől az ember úgy érzi magát, mint amikor a hullámvasút felénél megfeledkezik magáról. Én rég éreztem ekkora lendületet film közben, pedig az utóbbi nem is tudom, hány Halálos iramban-filmet moziban láttam.

Valahol a felénél elfogy az ember racionális gondolkodása, és már csak befogadja minden szűrő nélkül, amit lát. Kimerítő és csodálatos érzés.

Fotó: Allyson Riggs / A24
Fotó: Allyson Riggs / A24

Ahogy a legtöbb hozzá hasonlító dolgot, a Minden, mindenhol, mindenkort sem lehet két mondatban összefoglalni, hiszen „magadnak kellett megnézned”. A főszereplője egy családanya, Evelyn Wang, aki a film elején éppen arra készül, hogy beadja a mosodája adópapírjait, a férje, Waymond arra készül, hogy beadja a válókeresetet, az idős apja éppen most látogat ide Kínából, a lánya pedig szeretné elfogadtatni a családdal a barátnőjét. Az adóhivatalban aztán valami történik – Waymond arca átkattan, elkezd sületlenségeket kérni a feleségétől, és azzal a konzerv sci-fi szöveggel jön, hogy csak benne lehet bízni. Evelyn megőrült volna? Nem, ennél sokkal valószínűbb, hogy csak ő tudja megmenteni az összes lehetséges univerzumot egy nihilista gonosztól, méghozzá úgy, hogy a lehetséges alternatív életútjai között ugrál. Világos, nem?

Akkor lenne igazán zavaros, ha nem lenne ennyire megnyerő és szórakoztató az egész. És ha nem Michelle Yeoh lenne az egésznek a középpontjában. A nyolcvanas évek hongkongi akciófilmjeiből az amerikai-ázsiai basáskodó anyák megtestesítőjévé előlépett Yeoh karrierjének összes lehetséges állomását kamatoztathatja itt (szó szerint: egy adott jelenetben egy saját filmjének vörös szőnyeges felvételeit is láthatjuk), de leginkább azt, ahogy páratlan elszántsággal ért a harcművészethez.

Yeoh párja az a Ke Huy Quan, akinek a neve nem biztos, hogy bárkinek is mond bármit, de a két első filmje igen: Indiana Jones és a végzet temploma, Kincsvadászok. Quan évekre visszavonult a színészettől, sőt a filmszakmától is, a Minden, mindenhol, mindenkor a dicsőséges visszatérése. Nemcsak abban az értelemben, hogy hé, ez az a fickó, aki az a cuki/kicsit idegesítő kisgyerek volt Harrison Ford mellett, hanem abban is, hogy Quanból remek színész lett, aki a hebehurgya pillanatokban is a hátán hordja az összes érzelmi terhet. És még akkor is hiteles, amikor egy jelenetben el kell majszolnia egy teljes szőlőzsírt azért, hogy kungfuereje legyen. (Ez az a film, amiben ilyenek történnek, egy másik harcjelenetben fontos szerepe lesz egy buttplugnak.)

Ke Huy Quan – Fotó: Allyson Riggs / A24
Ke Huy Quan – Fotó: Allyson Riggs / A24

Az egész pedig végképp nem érne semmit, ha nem egy maximalista rendezés járna hozzá, amivel addig klopfolnak minket a vizuális ötletek, amíg pépesek nem lettünk a fotelban. Folyamatosak a képarányváltások, lassított felvételek, timelapse-ek, pár képkockányi képekből összeálló montázsok, amikben azok a képkockák szinte egy teljes történetet mesélnek el. Kombinálva azzal, hogy a Minden, mindenhol, mindenkor sokszor nem rest az alsó polcokról levenni vicceket (csak annyit mondok: hot dog kezek), a felső polcról levenni filmes utalásokat (a 2001: Űrodüsszeiát is megidézik), közben pedig még érzelmi súlyt is találni mindezeknek – én nem is mindig értem, hogy ezt miképpen sikerült kivitelezni, hogy ne omoljon össze az egész.

Bár ha azt vesszük, hogy a Daniels néven futó rendezők előző közös filmje, Az ember, aki mindent tudott, arról szólt, hogy Daniel Radcliffe fingó vízihullaként Paul Dano igaz barátja lett. Már ott is megvolt ez a szentimentális-profán sztori, bár ott nem egy akciófilmként prezentálták ezt az egészet, hanem inkább egy haverkomédiaként, amiben az egyik havernál már rég beállt a hullamerevség. Daniel Kwan és Daniel Scheinert főműve még mindig ez az egymilliárd megtekintés feletti videóklip, amiben egy ember képtelen megbirkózni a bulifertőzést okozó péniszével, szóval a Minden, mindenhol, mindenkorban nem a humor a meglepő, hanem az érzelmi töltet.

Jamie Lee Curtis – Fotó: Allyson Riggs / A24
Jamie Lee Curtis – Fotó: Allyson Riggs / A24

Sugárzik belőle az empátia minden egyes szereplőért, legyen az a kerekesszékes nagypapa (a több száz filmben szereplő James Hong), az elhanyagolt adóellenőr (Jamie Lee Curtis), a dili ellenére minden karakter megkapja a figyelmet, a figyelemmel pedig a mélységet is. Üdítő látni, hogy egy film mennyi minden tud lenni és milyen széles skálán tud mozogni egyszerre, mennyi igényt elégít ki, micsoda ambíciói is lehetnek. A Minden, mindenhol, mindenkor után nehéz megelégedni a szürke középszerrel.

A Minden, mindenhol, mindenkor csütörtöktől látható a magyar mozikban.

Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!