Mi értelmük van a tüntetéseknek?

Itt van az ősz, bekeményített a kormány, újra elindultak a tüntetések is. Például itt van a Madách Gimnázium igazgatójának felmentésére szervezett tüntetés, vagy ilyen lesz az Iványi Gáborék munkája melletti kiállás – és ez csak a szeptemberi program. Ezek kifejezetten civilek által szervezett tüntetések, egy-egy ügyre adott hirtelen reakciók, amiket nem terel pártpolitikai mederbe egyetlen párt sem, sőt a szervezők általában nagy tisztelettel kérik a pártok képviselőinek távolmaradását. Mintha a pártatlanság védelmet jelentene arra nézve, hogy a képviselők egymással folytatott harca nem fogja majd átszínezni, vagy könnyebb megítélés alá vonni az adott ügyet, illetve a részvételtől sem tántorít el senkit egy-egy politikus jelenléte.

És ez bizonyos szempontból működik: az elmúlt évek legnagyobb tüntetéseit mind civilek szervezték: a kegyelmi ügy után az influenszertüntetést, korábban a tanártüntetéseket, illetve az SZFE diákjai által szervezett megmozdulásokat. A pártpolitika kizárása tehát teljesen jogos szempont, ami közben azt is magában hordozza, hogy döntéshozói szinten nem lesz képviselője az ügynek, vagyis általában reakció nélkül marad. A propagandamédiában gúnynevet is kaptak ezek az események: tüntikézés. A tüntikézés szó az eseményt kiváltó probléma degradálása mellett a következmények nélküliséget is magában rejti, mintha azt mondanák:

hadd tüntikézzenek, úgysem lesz semmi! És hát valóban.

Azt hiszem, még annak is, aki társadalmilag aktívnak tartja magát, nehéz ma már teljes hittel elmenni egy tüntetésre úgy, hogy ne érezze értelmetlennek.

A saját buborékomban és baráti körömben is sokan felhagytak már az efféle tevékenységekkel, ugyanerre a következtetésre jutva. Megértem. Azt is megértem, aki dühös, szíve szerint elmenne egy-egy ilyen eseményre kifejezni a haragját, de nem teszi meg, mert félti mondjuk az állását, egyáltalán nem akarja kompromittálni magát, biztonságosabbnak tartja, ha kimarad. Elfogadom, hiszen lájkok és social media posztok alapján is történtek már kirúgások, szóval ez a fajta félelem abszolút reális. Azt mérlegelni, hogy mi éri meg, mit tud az ember kockáztatni, pedig mindenkinek a legszentebb magánügye.

Magamnak is hosszan kell olykor indokolni, hogy mi értelme lehet mégis kimenni úgy, hogy higgyek is benne, de ne legyek nagyon csalódott, mikor tíz „nem hagyjuk” után hazamegy mindenki vacsorázni, mert másnap azért iskola van.
Ez az írás mégis teljesen vállaltan arra tesz kísérletet, hogy a kifejezetten civilek által szervezett tüntetés intézménye mellett kampányoljon, talán saját magam meggyőzésére is.

Azt nem lehet mondani, hogy nem volt arra irányuló törekvés, hogy a tüntetéseknek az „illedelmesen meghallgatjuk a gyújtó hangulatú beszédeket, pfujolunk, aztán taka” menetrend helyett alternatív formát találjanak a civilek, az SZFE erőszakos átalakításánál a diákok által szervezett megmozdulások erejét és frissességét adta a performativitás, a meglepő kreativitás. A noÁr mozgalom által szervezett tanártüntetéseknek is fontos része volt a forma újragondolása, többek között a koncerttüntetéssel.

De mi lehet a reális célja ezeknek az eseményeknek?

Természetesen az adott, indulatokat kiváltó botrány mentén mindig vannak konkrét célok (ne írd alá, vond vissza, ne rúgjátok ki, fizessétek ki, mondjon le, vizsgálják ki stb.) Ezek nagy valószínűséggel, bármennyire is szeretnénk – az eddigi tapasztalatok alapján –, nem fognak teljesülni.

Pedig a tüntetők szempontjából nagyszerű lenne, ha Pintér Sándor a tízezredik „nem hagyjuknál” azt mondaná: „hé, srácok, meghallgattam a beszédeket, és ott rohadjak meg, ezeknek igazuk van! Szólok a Maruzsának, hogy állítsa vissza hivatalába a Madách Gimnázium igazgatóját! Gondolkodtam, és meggyőztek! A telefonokat kitiltó rendelet 2024-ben önmagában is irreális baromság, dehát meg sem szegte az a jóember, hát miért mentenénk fel? És tudjátok mit? Most lehet, hogy meg fogtok menni kicsit, de arra gondoltam, hogy Iványiékat se tegyük tönkre, ne szüntessük meg egyik napról a másikra az iskoláikat! Mennyit segítenek már az intézményeikkel a nehéz sorsú embereknek és családoknak!

Hát nem szégyelljük mi magunkat? És, most ne ijedjetek meg nagyon, de az egészre is elkezdtem jobban rálátni, és felmerült bennem, hogy… ne mondjunk le? Az lenne a helyes, nem? Nem kell rögtön válaszolnotok.”

Mi haszna lehet mégis a tüntetéseknek?

Egyrészt egy-egy ilyen eseményen nagyon konkrétan lehet hozzájárulni az adott ügyhöz: pénzzel. Ezen nincs mit magyarázni, ez biztosan az egyik legkézzelfoghatóbb instant segítség, ami miatt már egyértelműen volt értelme kimenni az utcára.

És akkor vannak a lelki részek.

Egy tüntetés legkézenfekvőbb funkciója a feszültségoldás. Történik valami, mindenki dühös lesz, és

együtt, nagy tereken összegyűlve sokkal jobb dühösnek lenni, mint otthon egyedül, vagy a családdal.

Sokszor egyébként ez a rákfenéje is a dolognak, főleg a tüntetéssorozatoknál, hogy az a düh, ami továbbgörgethetné az ügyet, egyszerűen kisül. Megszelídül az érzés, mindenki beletörődik a megváltoztathatatlanságba, jön a karácsony, nyári szünet, húsvét.

De szerintem a tüntetések legfontosabb feladata, célja és haszna mind közül a szolidaritás kifejezése és megélése. Ez egy nagyon nehéz téma itthon. Nem vagyok szakavatott, hogy történeti összefüggésekkel és tényekkel bizonyítsam, hogy miért alakult úgy, hogy mémek szólnak arról, hogy hogyan próbálunk elsunnyogni, ha összetalálkozunk külföldön egy honfitársunkkal.

Ehhez a viszonyuláshoz szorosan hozzátartozik az is, hogy mennyire nehezen gyakoroljuk a szolidaritást. Jellemző hozzáállás tapasztalataim szerint, hogy amíg engem nem érint egy probléma addig nemhogy nem mozdulok meg, de nem is gondolok rá. A szolidaritásnak pedig pont az a lenne a lényege, hogy nemcsak akkor emelem fel a hangom, ha az én gyerekem iskoláját szüntetik meg egy héttel az évkezdés előtt, ha az én gyerekem igazgatóját mentik fel azonnali hatállyal, vagy az én hozzátartozóm fekszik hetven fokban éppen egy kórházban az évekig halasztott műtétje után, ha velem siklott ki a késve indult vonat, ha én tartozom bármelyik vegzált kisebbséghez, hanem akkor is, ha éppen engem személyesen nem érint a dolog.

És szolidárisnak lenni megterhelő. Nehéz, mert bele kell élni magunkat egy másik ember nem éppen könnyű helyzetébe, ami egyáltalán nem jó érzés. Az empátia önkéntelenül szembesít azzal, hogy az adott dolog akár velem is megtörténhet, hogy én sem vagyok védett a rendszer alól. Benne van a pakliban, hogy utol fog érni engem is, vagy ami rosszabb, valamelyik hozzátartozómat, aki az egészségügyre szorul, aki az oktatási rendszer része, vagy csak el szeretne jutni A-ból B-be. Ha kicsit továbbgondolja ilyenkor az ember, akkor a szolidaritás azzal is szembesít, hogy Magyarországon nem feltétlenül véd meg az sem, ha van pénzed, mert vannak dolgok, amiket nem lehet kikerülni, és lehetnek olyan szeretteid is, akiknek mondjuk nincs.

A szolidaritás lényege, hogy felemeled a hangod, hogyha úgy bánnak valakivel, ahogy nem szeretnéd, hogy veled bánjanak.

És ez nem könnyű, mert mindenki szeretné magát inkább biztonságban érezni, mint nem. Én is.

De a szolidaritásnak van biztonságot sugalló része is. Ez pedig a közösségépítés.

A szolidaritás megelőlegezett bizalmat is jelent, hogy bízol abban, hogy ahogy te másokért, érted is ki fognak állni, ha bajba kerülsz. Hogy felelősséget vállalunk egymásért, mert egy közösség vagyunk. Az egy közösséghez (nemzethez) tartozás érzésében pedig, az aktuális ügy miatt érzett harag ellenére is, van valami felemelő, és ebben a tekintetben azt gondolom

a tüntetések bármelyik augusztus 20-át kenterbe verik, bármennyi tízmilliárd adóforintot durrogtatnak is el ott. A tüntetés az igazi magyar karnevál.

A közösségépítés következő állomása a közös cselekvés, mint a sztrájk vagy az egyetemfoglalás, és ide már csak jóval kevesebb tüntetés szokott eljutni, ez tény. Ahogy az is, hogy hosszú távon az elmúlt években ez sem hozott eredményeket.
De akkor is azt gondolom, hogy amíg a demokratikus eszközök rendelkezésünkre állnak arra, hogy véleményt nyilvánítsunk, addig azokat használni kell, mert ha nem, és mindenki mástól várja, hogy érdemi megoldást hozzon, akkor egészen biztos, hogy semmi nem fog változni soha.