Mosd ki a szád!

Dübörög a nyelvi háború. Ha végigpásztázzuk a magyar sajtó szalagcímeit, hamar olyan érzésünk lehet, mint a vidámparki tükörtermekben: bizonyos szavak hatalmasra dagadnak, mások mintha az ellenkezőjüket jelentenék.

Béke, háború, szuverenitás, szankciók, magyar emberek, migránsok, terror, (hanyatló) nyugat. Alapszavak sokasága került az elmúlt bő évtizedben egy olyan erős ideológiai töltettel bíró mezőbe, hogy mára képtelenség kimondani őket anélkül, hogy az új jelentések ne visszhangozzanak bennük. A húsba vágó, az emberek létbiztonságát fenyegető témák környékén, mint amilyen az Ukrajna elleni háború vagy az energiaválság, ez a jelenség hatványozottan működik.

Ez jóval több ügyes retorikánál. Egy elbizonytalanításra, kiüresítésre építő, sokszor cinikus hatalmi politika fontos kelléke ez az eszköztár. Eredménye pedig nemcsak a sokszor emlegetett társadalmi polarizálódás, hanem a bizonytalanság, a nyelv lepusztítása és a bizalomvesztés is.

A közép illúziója

Visszatérő családi vitám, hogy mi a tájékozódás legértelmesebb módja a jelenlegi médiaviszonyok között. Az ellenzéki beszédmódba, alkukba, Gyurcsány famíliába belefáradt, de a rezsim lopásaitól és egybites uszításától viszolygó családtagok abba kapaszkodnak, hogy a kormányközeli és az ellenzékinek nevezett sajtó kritikus összehasonlításával nagyjából reális képet lehet alkotni arról, hogy mi történik.

Ez a gyakorlat abból a méltányolható feltevésből indul ki, hogy a politikai szereplők többé-kevésbé kiszámítható módon torzítanak, így a narratíváikat egymásra olvasva felsejlik valami ideológia független igazság. Bár vannak fenntartásaim azzal kapcsolatban, hogy ez a fajta semlegesség létezhet, és amennyiben létezik is, mire elég, a leírt stratégia elvileg segíthetne árnyaltan látni, ha csak arról lenne szó, hogy ugyanarról a valóságról konzervatív, libertariánus, liberális, újbalos szemszögből beszélünk. De abban a pillanatban, hogy a szereplők nem tartják be a közös valóság bizonyos keretek mentén történő értelmezésének alapszabályait, a közép fogalma értelmetlenné és használhatatlanná válik.

Már rég nem csak a legbornírtabb baromságok között kellene keresztül vergődnie a kritikus olvasónak, hanem többé-kevésbé értelmesen összerakott hoaxok sokaságán is. A manipuláció nyílt, frontális formái, mint az elhallgattatás, a represszió, a cenzúra elég egyszerű eszközök az átkeretezéshez, a szisztematikus elbizonytalanításhoz, a felerősített zajhoz, az uszításhoz képest.

Kirántott talaj

Filozófia szakos egyetemista voltam 2011-ben, mikor a Magyar Nemzet lejáratókampányt kezdett a tanáraim, az ún. „balliberális filozófusok” ellen. Évekkel korábban elnyert pályázati pénzeket vizsgáltak, hogy ki mennyit kutatott el, nyerészkedett. A lejárató kampányok lelki pusztítását nehéz volt elfelejteni, a 444 Valótlanul című filmjét nézve, ahol portrékon keresztül elemzik a műfaj működését, nyomasztó déja vu-m volt. Elsőre még az ilyen eszközök kapcsán is könnyű azt gondolni, hogy elég a józan ész és a forráskritika ahhoz, hogy ki tudjunk igazodni rajtuk. De szociálpszichológiai kutatásokból alsó hangon ötven éve tudjuk, hogy a hazugságok ismétlése, a normalizálás segít széles körű elfogadtatásukban. Ijesztő, de még olyan esetekben is működik ez az elbizonytalanítás, mikor eredetileg biztosan tudtuk, hogy az állítás hamis. Ott van ennek az egésznek a magja a közmondásainkban: nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél. Persze, kivéve, ha valaki rázza.

Mikor rákérdezek, az emlegetett családtagjaim mennyire érzik jól működőnek a keresztbe olvasós stratégiát, a válasz rendszerint az, hogy semennyire. De nem tudnak jobbat. Ideges, zavart kimerültséget látok rajtuk, gyanút. Azt érzik, nincs megbízható módszer arra, hogy senki ne verje át őket. Egy tömegesen átműtött berlini óvodásokkal riogató cikket még kiszűrnek, de az ügyesebben összerakott, látszólag megérvelt álhírekkel már nem boldogulnak. Belefáradnak, megalázónak érzik az egészet és már hiába ajánlok álhíreket elemző oldalakat, mint pl. a Lakmusz. Túl erős a gyanú bennük, hogy minden információ elsősorban valakié, csak utána igaz vagy hamis. Márpedig ez az apátia, a zavar nagy győzelem bárkinek, aki tisztességtelenül játszik és algoritmusokkal feltápolt manipulációra hajt.

Bruce Grant antropológus könyve jut eszembe róluk, ahol őslakos szahalini halászok huszadik századi történelmét elemezve arra jut, hogy mikor generációnként radikálisan megváltoznak a világ alapfogalmai is, és hol múlttagadó modernizációt, hol néptáncos nosztalgiát vár az állam az elittől, hol kivégzik a vallási vezetőket, hol rehabilitálják őket az új múltpolitika hegyében, akkor semmi nem marad, amiről ne derülhetne ki utólag, hogy hazugság volt. Rugalmas, velejéig posztmodern, cinikus szemlélet alakul ki.

Ugyan a NER alakváltozásai kevésbé radikálisak, a kakofónia hatása hasonló: fölfelé kell nézni, hogy az ember tudja, mit helyes gondolni, mert a rendszer esetleges és személyközpontú. Elég tág tartományban mindent meg lehet érvelni, minden ellenfelet ártalmatlanítani lehet vita helyett vetítéssel vagy azzal, ha alanyi jogon, kilétük okán gyanúsnak minősítjük őket.

Káosz és bizalomvesztés

Az igazi tobzódás aztán ott kezdődik, mikor a semlegesség, az ostromlott közép és valamiféle információs gondoskodás pózát felvéve az államhatalom úgy dönt, felveszi a harcot a dezinformáció ellen. Ami ezzel következik, az a kisajátított szavak, a nyelvi manipuláció csúcsrajáratása. Különösen riasztó példája ennek az ún. Szuverenitásvédelmi Hivatal nemrég közzétett médiaelemzése, amely a fél magyar sajtóról azt állítja, dezinformációt terjeszt. Az erősödő hidegháborús szorongást meglovagolva nemzetközi beavatkozást vizionálnak.

Az Ukrajna elleni háború kapcsán két narratívát látnak, a „nyugati háborúpárti erők által hangoztatott” verziót és az „orosz állami narratívát”. Mindkettőt dezinformációsnak tartják, tehát olyannak, amely szándékoltan manipulatív módon, megtévesztésre játszva működik.

A „nyugati erők” szócsöve szerintük a HVG, a Telex, az RTL és az Átlátszó, az „orosz állam” bábjai pedig marginális lapok, mint az Orosz hírek vagy a Magyar Jelen. De ott lóg ki igazán a lóláb, hogy a közmédiát, illetve olyan szereplőket, mint az Origo, amelyekről elég könnyen kiderülhetne, hogy narratívájukban nem sokban különböznek a listázott orosz-párti portáloktól, kihagyták.

Az „elemzés” amellett, hogy politikai fegyver, elsősorban egy világképet közvetít, illetve sok helyütt érdemi érvek vagy bizonyítékok nélkül sulykol. Eszerint adott véleményt nem a szakmaisága, hanem a pozíciója, a mögötte felsejlő érdekek felől kell megértenünk, autonómia ebben nincs. Tehát a magyar állam és az általa fenntartott infrastruktúra minden körülmények között a magyar érdekek védnöke, mindenki más pedig valaki más szócsöve, általa más pénze és hatalma beszél. Ebből következően „mások” narratívái egyformán dezinformációnak minősülnek, forrásaiktól, szakmaiságuktól függetlenül („orosz érdek” vs „nyugati érdek”), míg a Hivatal az ostromlott igazság és szuverenitás védnöke. Igaz, mert a miénk, a miénk, tehát igaz.

A nyelv: közjó

Ritkán beszélünk róla így, de a nyelv tulajdonképpen közjó: mindenkié és közösen használjuk. Egymásra vagyunk utalva azt illetően, hogy milyen állapotban találjuk. A nyelvi visszaélések, a szavak jelentésének kézivezérelt változtatgatása nem véletlenül annyira fontos eleme minden politikai mozgalomnak, és különösképpen minden autoriter rendszernek.

A Hivatal riportjában sok ilyen csúsztatást, manipulatív szóválasztást találni. Például az erők lényegesen baljósabb szó, mint az állam, ráadásul hidegháborús és összeesküvés-elméletes áthallásai vannak. Így míg az orosz oldalról azt a sugallatot kapjuk, hogy tiszta sor, Kreml, Putyin, addig a „nyugati” oldalon háttéralkukat, nehezen érthető hatalmi tömörüléseket kellene sejtenünk. Hogy az orosz „állami narratívát” trollfarmok, bonyodalmas cégstruktúrák, kamuprofilok garmadája terjeszti, azt szépen kitakarja ez az aszimmetria.

Szemérmes a Hivatal, mesterségét kifinomultabban űzi, mint például az idei plakátkampány, ahol a miniszterelnök úr orcáját finom gesztussal a béke szóra montírozták, ellenfeleiét pedig a háborúra.

A legsúlyosabb, konkrétan orwelli szintet azonban a háború és a béke szavak einstandolásával érték el, nemcsak az említett plakátokon, hanem azzal is, hogy háborúpárti címkével illetik egy megtámadott, védekező háborút folytató ország támogatását. Közel tíz éve hasonló történt a migráns szóval, ahol a menedékkérőtől a gazdasági bevándorlóig minden összemosódott, és szűkült a nyugodt, semleges beszéd tere. Hasonlóképp most háborúpárti lesz az is, aki akár csak légvédelmi támogatást akar Ukrajnának, békét viszont egyedül a teljes kapituláció jelent.

Ez egy nyelvi offenzíva, mert alapvető, erős érzelmeket megmozgató szavakat csavar ki a Hivatal és a NER más szereplői mindenki más kezéből, hogy a maga által kijelölt, bizarr és kizárólagos módon használja őket. A miniszterelnöknek ki se kell mondania, hogy a többiek mik, ha a békepárti szót kisajátította.

A dezinformáció módszeres cáfolata olyan ebben az illúziógyárban, ahol élünk, mint a fogmosás. Alaprutin. Az eredménye hasznos, de véges. Mit lehet tenni, ha a rendszerszintű elbizonytalanítás, a hazugságok, a közös nyelvünk szétlopása beeszik magukat a mindennapjainkba? Mi van, ha rajtakapjuk magunkat, hogy úgy beszélünk, mint ők, vagy görcsösen ellentartunk, és úgy érezzük, nem használhatjuk a szavakat, amikből politikai bunkósbotokat csinált a rendszer? Banális, de csak azzal lehet ellentartani, ha csak azért is higgadtan, normálisan beszélünk. Ha nem csapjuk le az újbeszél labdáját, mert különben megszokjuk, aztán a fejünkre nő. Nem kell elismételni, teret adni neki, talán még kifigurázni se érdemes. Egyre gyakrabban hallani, hogy nem volt jó hagyni, hogy egy politikai projekt kisajátítsa a kokárdát. Jó lenne, ha nem hagynánk, hogy bárki kisajátítsa a szavainkat, sem.