A gyermekvédő nemzeti jobboldal ismét bizonyította, hogy a gyerekekkel mindent lehet

Például felállítani őket egy színpadra a Margitszigeten, és több tízezer „no war” feliratú magyar zászlót lengető ember előtt azt kiabáltatni velük, hogy „nem akarunk háborút”. Íme a csúcsra járatott háborús pszichózis, ami 2024 júniusára olyan mértékben homályosította el a nemzeti keresztény-konzervatív jobboldal szemét, hogy nem veszik észre, amikor gyerekeket silányítanak a propaganda szócsövévé.

„HÁBORÚ” vagy „BÉKE” – ezt nyomják minden magyar ember, köztük minden magyar gyerek képébe a kormány plakátjai. De mi van akkor, amikor a gyerekek nem csak passzív szemlélői, de aktív kihangosítói is a kormány háborús propagandájának? Aki lemaradt volna a múlt szombati Békemenetről: a miniszterelnök beszédét hagyományosan megelőző színházi minielőadáson pontosan ez történt.

Mióta tavaly szeptemberben megnéztem a Vidnyánszky-féle Bánk bánt a Nemzeti Színházban, nagyjából tudom, mit gondol Magyarország legbefolyásosabb rendezője a gyerekek fel- és kihasználásáról. Akkor egy négyévesforma kislány testesítette meg, milyen aljasságokra tanítják a szoknyát viselő nyugati férfiak a szegény magyar gyerekeket, most egy csapat gyerek testesítette meg, milyen borzalmakba rángatják bele szegény magyar családokat a háborúpárti politikusok.

De nem csak Vidnyánszky sajátja az a keresztény-konzervatív tudathasadás, amiben az „iskolai LMBTQ-propaganda”, a „normálistól eltérő szexualitást ábrázoló” könyvek és a „háborús pszihózisban égő Nyugat” ellen kézzel-lábbal-fóliával küzdő gyermekvédők a saját ideológiai propagandájukat adják az általuk annyira féltett gyerekek szájába. Két évvel ezelőtt a népszavazási kampányban például ebben a társadalmi célú hirdetésben egy kislány magyarázta el az anyukájának, hogy az iskolában egy bácsi arra biztatta, ő is lehet fiú, ha az akar lenni. A dolog pikantériája, hogy magyar iskolában soha senki nem akart nemátalakító műtétekre biztatni gyerekeket, a kormány hirdetésén keresztül mégis sok-sok gyerek tanulhatta meg, hogy ilyen is van.

Hasonló dolog történt szombaton a Békemeneten: bár továbbra sincs napirenden sem az EU-ban, sem a NATO-ban magyar katonák háborúba küldése (hacsak nem a kormány különutas csádi katonai missziójáról van szó), a színpadon összecsődített gyerekcsapat mégis ettől rettegett.

Az egy dolog, hogy a Vidnyánszky Attila által rendezett, bő negyedórás produkció minősíthetetlenül rossz, és nagyjából azoknak az iskolai megemlékezéseknek a színvonalát idézi, amikor március 15-e előtt összeül a tantestület összes magyartanára, és vérre menő harcot folytatnak, hogy mindenki kedvenc verséből kerüljön bele legalább két sor a műsorba. A végeredmény: értelmetlenségbe fulladó kakofónia, giccsbe csorduló nemzeti érzelmek és tűző napon ájuldozó gyerekek.

A Nemzeti Színház igazgatójának „békepárti himnuszok best of”-ja kontextus nélkül, saját kénye-kedve szerint használja fel aktuális üzenetének közvetítésére olyan költők verseit, mint Babits Mihály, Radnóti Miklós, Vörösmarty Mihály, Juhász Gyula és Berzsenyi Dániel. Mindezt megfejelve a vajdasági Brasnyó István Krónikus énekével (a Jászai Mari-díjas Szűcs Nelli nagy beleéléssel sikítozza) az irredenta Sajó Sándor költeményeivel és Bertold Brecht Kurázsi mamájával. Békemenet-résztvevő legyen a talpán, aki ki tudja bogozni, mi a fene történik a színpadon azon kívül, hogy valaki kivagdosta néhány vers „béke”, „isten” és „háború” szavakat tartalmazó sorait, aztán random sorrendben összeragasztotta őket.

A történet (már amennyire annak lehet nevezni): a keresztény, békepárti magyar család férfi tagját elcibálják a gonosz, háborúpárti politikusok a háborúba. Hogy ők pontosan kik, nem lehet tudni, az egyik cilindert visel, a másik sálat, a harmadik Magyar Péter-szettet (farmer, fehér ing). „Nem akarunk háborút! Nem akarunk háborút!” – zengik a színpadra állított 6–10 éves forma gyerekek. Aztán nagyjából tíz perc szenvedés után a békepárti verstöredékek győzedelmeskednek, a békepárti magyar politikus (?) Babits „Áldás a magyarra” című versét szabadon hasznosítva összegzi, hogy mi a magyar feladata („Erős igazsággal az erőszak ellen: így élj, s nem kell félned, veled már az Isten”), a magyar férfi ledobja a fegyvert, a kislánya széttépi a behívólevelét, a felesége meg összetöri a puskát – illetve törné, de akkor a kislány rászól: „Édesanyám, azt ne! Az kell, hogy ha a hazát kell megvédeni!”.

Lám, az igazi magyar gyerekek pontosan értik, miről szól a kormány békepárti hangoskodásával párhuzamosan tolt fegyverkezési mániája!

A tanulság: nagyjából annyi, mint az egyszavas plakátoké. Itt most vagy háború, vagy béke lesz, a gonoszok háborút akarnak, a jók békét. Ennek a tolmácsolásában a Nemzeti Színház társulatának prominens tagjai, Szűcs Nelli mellett többek között Rácz József, Trill Zsolt, Bordás Roland, Rubold Ödön vettek részt.

Amit mindebből nem értenek meg azok a gyerekek, akik ezt látják vagy saját maguk tolmácsolják: mi a háború, mit jelent az, hogy egy ország belesodródik a háborúba, mi történik most a szomszédban, ki az agresszor, és ki a megtámadott, kinek az oldalán állnak azok, akiket a kormány háborúpártinak minősít, és kinek az oldalára helyezkedik az a kormány, ami magát békepártinak tünteti fel.

Ahogy az se derül ki, hogy most éppen – a magyar gyerekek rögvalóságában – senki apjának a kezébe nem erőszakol puskát semmilyen gonosz politikus, nem cibálja ki a családi házból, és nem hurcolja el a háborúba.

Akkor sem, ha Vidnyánszky Attila „előadása” ezt sugallja. Vajon valaki elmagyarázta ezt azoknak a gyerekeknek, akik a színpadon egymásba és a magyar zászlóba kapaszkodva kiabálják, hogy nem akarnak háborút?

Pedig mennyire fontos lenne, hogy tudják, értsék, mi történik most körülöttük a világban, miért zajlik tőlük fenyegető közelségben egy háború, és mi történhet a következő években. Mennyire fontos lenne, hogy ezt ne végtelenül lebutított, uszító propagandaplakátokról, a CÖF háborúellenes furgonjáról harsogott kampányüzenetekből, az internetet elárasztó Megafon-videókból tudják meg. Mennyire fontos lenne, hogy pontosan tudják, kitől/mitől kell tartaniuk, és mitől nem. Mert ha nem tudják, akkor félni kezdenek, ha félni kezdenek, akkor szorongani fognak. Ezt meg talán senki nem kívánja senki gyerekének sem.

Fontos lenne, hogy a háborútól tartó szülők higgadtan és tárgyilagosan magyarázzák el a gyerekeiknek, miért tartanak a háborútól. Fontos lenne, hogy a magát gyermekvédőnek nevező kormány a könyvfóliázásból kicsit felpillantva energiát szánna arra is, hogy a saját maga által kreált háborús pszichózistól is megvédje a gyerekeket. Az, hogy erre láthatóan semmilyen szinten nem hajlandó, csak azt jelentheti, a kormánypropaganda nagyokosai szerint a háborútól rettegő, szavazókorú felnőtteknél csak a háborútól rettegő gyerekek a jobb biztosítékok a választások megnyerésére. Valószínűleg igazuk is van.