Mindenki gonosz, aki nem magyar

Egy Bánk bán-előadás nem tud politikamentes lenni, ami nem is baj, sőt. A Bánk bán politikai darab. Katona József 1815-ös drámájához nemcsak azért nyúlnak újra és újra a rendezők, mert nagy nemzeti klasszikust rendezni menő (jó, persze azért is), hanem mert a Bánk bán lehetőséget ad arra, hogy az 1213-ban játszódó történeten keresztül nagyon is aktuális politikai kérdéseket boncolgasson az előadás. Nem véletlen, hogy a Bánk bán adaptációit lépten-nyomon botrányok kísérik – elég csak az 1848-ban spontán forradalmi népünnepéllyé alakuló előadásra gondolni. De ne menjünk ennyire vissza az időben: 2015-ben az újvidéki színház előadása kavart kisebbfajta vihart az akkor még létező POSZT-on azzal, hogy egyesek szerint túlságosan is aktuális volt.

Születtek persze önmagukban, botrányok nélkül is maradandó és tökéletesen feledhető adaptációk is a Bánk bánból, a lényeg, hogy szinte mindig – burkoltan vagy kevésbé burkoltan – szorosan összefonódtak az aktuális bel- és külpolitikai közhangulattal. Ami, még egyszer hangsúlyozom, önmagában egyáltalán nem baj. Pont ez az, ami a Bánk bánt, számtalan gyenge pontja ellenére, porosodó klasszikus helyett mindig releváns, folyton megújuló drámává teszi. A baj ott kezdődik, ha a politikai közhangulat felülírja a tartalmat, az adaptáció pedig kritikus igényű értelmezés helyett üres frázispufogtatás, vagy sértődött bűnbakkeresés lesz. Vidnyánszky Attila Bánk bánja ilyen: üres, sértődött és fájdalmasan egysíkú. Sokkal egysíkúbb, mint Katona drámája valaha volt.

Mielőtt nekiugranánk, hogy miért is az, itt jegyezzük meg: Vidnyánszky nagyon szeret Bánk bánt rendezni. Négyszer rendezte meg az operát, ez pedig a harmadik prózai Bánk bán-előadása (2002-ben és 2017-ben is színpadra vitte már a Nemzeti Színházban, utóbbi előadást a kamaraszínpadon mutatták be). A színlap szerint „ezúttal fiatalokkal akarta megrendezni”. A kettőnek nyilván semmi köze nincs egymáshoz, de azért megemlíthetjük, hogy ugyanezt, ugyanitt már megcsinálta 2009-ben Alföldi Róbert is, Bánk bán-junior címmel. Mondjuk, akkor még nagyon más világ volt, nem csak a Nemzeti Színház falai között.

Bánk bán jó vala, Gertudis rossz vala, értem?!

Bármikor felmelegíthető vitatéma, hogy lehet-e a nemzeti klasszikusokat aktualizálni, átírni, újraértelmezni. Lehet-e őket kritikusan szemlélni? Lehet-e ironikusan fordulni feléjük? Lehet-e megkérdőjelezni a zsenialitásukat? Vagy ez mind definíció szerint szentségtörés, a nemzeti klasszikusokkal egyetlen teendő van, vitrinbe helyezve csodálni kell őket? Ha bárki elkezdett volna gondolkodni azon, hogy Vidnyánszky Attila milyen álláspontot képviselhet ebben a kérdésben, megkönnyítem a dolgát: az előadás végén konkrétan egy vitrin ereszkedik Bánk bánra, Melindára és a kisfiukra.

Nádasdy 2019-es prózai újrafordítása itt természetesen szóba se jöhet, Vidnyánszky ragaszkodik Katona veretes szövegéhez, amit emberfeletti feladat a színpadon értelmezhető módon visszaadni, a karakterformálást pedig szinte teljesen ellehetetleníti. A Nemzeti Színház színészeinek egyik sem sikerül, ami nem kis részben annak tulajdonítható, hogy a rendezés semmilyen hangsúlyt nem helyez arra, hogy ebben a drámában elvileg hús-vér emberek szerepelnek. Sőt, mindent elkövet, hogy ne hús-vér embereket lássunk a színpadon, hanem különböző ideológiai álláspontok kivetüléseit. A címszereplő Berettyán Sándor úgy szavalja ég felé tartott kezekkel Bánk bán siralmait, hogy az önkéntelenül is önmaga paródiájába fordul. Gertrudist annyira ufósítja Vidnyánszky, hogy még a hangja is visszhangzik, ezért aztán Ács Eszter akkor se tudna árnyalatokat vinni a karakterbe, ha nagyon akarna.

Ebben a darabban a színészek fogaskerekek a gépezetben, méghozzá tökéletesen egyformán működő fogaskerekek: ha meggyötörtek, ordítanak, ha dühösek, ordítanak, ha szomorúak, ordítanak, ha könyörögnek, ordítanak, ha vitatkoznak, ordítanak. A biztonság kedvéért maxra tekert hangosításnak hála még az előadás utáni napon is rendesen csengett a fülem.

Nem az a legzavaróbb a Nemzeti Bánk bánjában, hogy olyan akar lenni, mintha a 19. században vitték volna színre, hanem az, hogy megpróbálja a 19. századi színjátékot 21. századivá maszkírozni. Az eredmény: kortárs-klasszikus Frankenstein-szörny, ami hiába mozog, nem él.

Ezen pedig nem javít az sem, hogy Vidnyánszky mindent bevet a hatásért: félhomály, derengő füst, süllyedő, emelkedő, forgó, dülöngélő színpad, monumentális díszletek – mintha a Nemzeti Színház színpadtechnikájának bemutatóján járnánk. A magyarok fekete mentében, Melinda kékben, aztán fehérben, a merániak vörösben. A meráni férfiak közül többen szoknyában, a meráni nők kabátka alól kikandikáló bugyiban, a combjukra ráadásul kés van kötözve. Nincs a véletlenre, vagy a nézőre bízva annak eldöntése, hogy ki itt a jó és ki a rossz (jelmeztervező: Berzsenyi Krisztina).

A hazatérő Endre király persze azonnal kipenderíti a szoknyás férfiakat az udvarból, micsoda odamondás ez az LMBTQ-propagandának, aminek se akkor, se most nincs helye a magyar földön! A merániak a Massive Attack Come near me című számára orgiáznak, a meráni nemesemberek John Lennon Imagine-jét éneklik németül, Gertrudis a House of the Rising Sunra zendít rá – hogy ezeket pontosan mi indokolja, nem egyértelmű, ha csak az nem, hogy megfelelő fényekkel, hanghatásokkal és persze füsttel elő lehet őket adni fenyegetően is. A magyarok népdalokat énekelnek, az előadás több pontján felcsendül az ismert gyerekdal is, miszerint „török gyerek megvágta, magyar gyerek gyógyítja”.

Biberach az előadás egy pontján megjelenik egy kiskocsira szerelt rádióval, és részleteket játszik le a Bánk bán operából, aminek a prózai Bánk bán nem örül. Vidnyánszkynak annyira tetszik ez a saját poénja, hogy többször is megismétli. Ettől persze nem lesz jobb. Aztán előkerül Trianon, pontosabban egy Nagy-Magyarország-térkép, aminek véráztatta darabjai sorra vándorolnak a kukába, a véráztatta Kis-Magyarország pedig szintén egy vitrinben végzi egy pulikutyával (nyugi, nem igazi) együtt.

És ott van a legendás, jobb szerepekre érdemes Nagy Mari, akihez a színlapon nincs megnevezés társítva, ezért csak tippelni lehet, mi akar lenni, mindenesetre fekete kabátban, kalapban, esernyővel a kezében három órán keresztül némán üldögél, járkál és néz, aztán az előadás utolsó pillanataiban kap pár mondatot, például azt, hogy „sír a király”. Az, hogy Nagy Marinak nagyjából hasonlóan összetett szerep jut, mint az előadás alatt végig a háttérben kattogó, aztán a végén közszemlére tett szövőgépeknek, sokat elmond arról, hogy állhat Vidnyánszky a Nemzeti Színház humán erőforrásaihoz.

A cél szentesíti az eszközt, avagy a Jó érdekében bármit és bárkit

Gertrudis vörös dominaszerkóban vonaglik a trónon és nyögdécselve fantáziál a hatalomról, a gyerekeinek pedig olyan végtelenül gonosz szavakat tanít, mint „manipuláció, multikulturális, globalizáció, tolerancia és globális felmelegedés”. Az persze nem derül ki, hogy ezek a szavak miért gonoszak – ez olyasmi, amiről Vidnyánszky a jelek szerint feltételezi, hogy ez minden nézője számára egyértelmű.

Semmi nem magyarázza, miért kell időről időre feltűnnie Gertrudis négy gyerekének a színpadon, miért terelgetik őket ide-oda a színészek, miközben a jelenetek túlnyomó többségében semmilyen dramaturgiai szerepük nincs azon túl, hogy ott vannak. A néző meg, miután sikeresen dekódolta azt a nem túl bonyolult rendezői üzenetet, hogy ezek a gyerekek áldozatul estek a beteg nyugati liberális nevelési elveknek, nem nagyon tud velük mit kezdeni. Már azon felül, hogy sajnálja a háromórás előadás közben fel-feltűnő, a színpadon tanácstalanul üldögélő vagy álldogáló, szemlátomást egyre fáradtabb gyerekeket. Még szerencse, hogy Bánk és Melinda fiát, Somát – az egyetlen gyereket, aki komolyabb szerephez jut a drámában és az előadásban is – kicsit öregíti Vidnyánszky, ezért nem egy két-három éves kisfiút rángatnak ide-oda a színpadon, hanem egy hét-nyolc évest.

Egyetlen jelenet erejéig kap kiemelkedő szerepet egy gyerek – és ez az előadás legtragikusabb három perce.

Négyévesforma kislány áll a színpad szélén. A háttérben a merániak szokásos orgiája zajlik, a kislány előtt a tüll fejdíszes, szoknyás tanár bácsija térdel. A kislány megilletődötten áll a fehér ruhácskájában, szemüvegben, virágos hajpántban. Az arcára egy szívecske van festve. A kislány kicsit halkan, kicsit bizonytalanul, de nagyon szépen elénekli a Legyen hót (ha esetleg egy kő alatt élt az elmúlt tíz évben: ez a Jégvarázs című, elképesztően népszerű Disney-mese gigaslágerré lett betétdala). A szoknyás tanár bácsi erre előkap egy nyalókát és megjutalmazza. A kislány a nyalókát szopogatja, a közönség tapsol. Én egyre mélyebbre süllyedek a székemben. Lám, a gonosz nyugati transzvesztiták arra tanítják a magyar gyerekeket, hogy népdalok helyett globalista Disney-slágereket énekeljenek.

Ezt persze a kislány nem tudja, ahogy azt sem, hogy ő éppen egy szerepet játszik – a gonosz nyugatiak által gonosz dolgokra nevelt magyar kislányét. A kislány kislányként áll a színpadon, aki most éppen nagyon büszke lehet arra, hogy ennyi ember előtt elénekelte ezt a dalt. Azt, hogy a teljesítményére milyen ideológiai köntöst húz az előadás rendezője, valószínűleg nem tudja, és egészen biztos, hogy nem érti.

Ez maga a keresztény-konzervatív tudathasadás: az „iskolai LMBTQ-propaganda” és a „nyugati liberális gyereknevelési elvek” ellen kézzel-lábbal-fóliával küzdők ünnepelt rendezője a saját ideológiai propagandájának szócsövévé silányít egy gyereket.

Vidnyánszky Bánk bánja védené a magyar gyerekeket, de valójában úgy zsákmányolja ki őket, ahogy azt a legvadabb rémálmaikban vizionálhatják a keresztény-konzervatívok a nyugati liberálisokról.

Vidnyánszky Bánk bánja védené a szegény magyarokat a rabló külföldiektől, de reflektálatlanul hagyja, amikor szegény Tiborc panasza süket fülekre talál a saját magánéleti problémáival éppen sokkal jobban elfoglalt Bánk bánnál.

Vidnyánszky Bánk bánja védené a magyar nőket az erőszaktevő nyugatiaktól, de csöpög a nőgyűlölettől és az áldozathibáztatástól. Bánk bán magára hagyta a feleségét, akit ezután bedrogozott és megerőszakolt Ottó (igen, a „hevítőpor” is drog, és a bedrogozott nő nem egyezik bele nemi aktusba), hazatérve pedig a feleségét okolja, amiért az engedett a csábításnak. Aztán megöli a királynőt, aki magát az erőszakot – szintén bedrogozva – átaludta, miközben az erőszaktevő Ottó angolosan távozik. „Nincs a teremtésben vesztes, csak én” – mondja Bánk. Hát, a nők kicsit rosszabbul jártak nála.

És Vidnyánszky Bánk bánja védené Katona József Bánk bánját is a feledéstől, de a pátosztól csepegő, mesterkélt és unalmas színpadra vitel pont azoktól távolítja el végleg, akik megmenthetnék a feledéstől: a fiataloktól. Ezen pedig az se változtat, ha csapatostul buszoztatják őket a Nemzetibe.