A feltámadás jól hangzik, csak nehéz hinni benne

„Feltámadt Krisztus!” – így köszönti hittársát a keresztény ember a feltámadási liturgia végeztével.

„Valóban feltámadt!” – feleli a másik hívő.

„Kit érdekel?” – gondolja magában Gábor, a fuvaros. Dóra, a pénztáros nem gondol erről semmit, mert őt nem érdekli az egész: rég bezárta azokat a csatornákat, amelyeken keresztül ezek a vallásos izék korábban beszüremkedtek a gondolatvilágába.

Gábor és Dóra nem rossz emberek. Ők a magyar társadalom alkotóelemei, akiket hidegen hagynak a mesék, a reklámok, a propagandák. Élni akarnak, lakni, enni, gyermeket nevelni, boldogulni, ahogy lehetőségeik engedik. Gábor foglalkozását tekintve lehetne orvos is, Dóra pedig egyetemi tanár – nem változna az alaphelyzet.

Bizonyos politikai érdekcsoportok és híveik, valamint a valóságtól magukat megzavarni nem hagyó – így a friss népszámlálási adatok üzenetét is sajátosan értelmező, még kevésbé realitásként elfogadó – egyházi vezetők abban a tévhitben élnek, hogy a húsvéti ünnepkör minden magyar embernek ugyanazt jelenti. Valójában egy szűk kisebbségen kívül nyilvánvalóan nemhogy nem ünneplik Jézus feltámadását a magyarok, leginkább nem is érdekli őket, mi történt vagy nem történt kétezer évvel ezelőtt, és ez mit üzen korunk emberének.

Mindez nem azt jelenti, hogy a magyar embereket ne érdekelné a megváltás, az önfeláldozó szeretet üzenete. Hogy ne álmodoznának egy jó helyről – nevezhetjük mennyországnak is –, ahol majd földi életutunk befejezését követően akár ingyen sört is ihatunk. Vagy jókat kacaghatunk saját földi bénázásainkon. Vagy egyszerűen csak lebeghetünk a tárgyaktól mentes létben, élvezhetjük a nem vakító napsütést, és nem kell betartanunk a közlekedési szabályokat, hiszen ott leszünk egyszerre mindenhol – ha lesz egyáltalán ott, abban a „valaholban” tér, az időről nem is beszélve.

A kor emberének sokszor nagyon elege lehet a testi valóságból: a fáradékonyságból, a fájdalomból, a betegségekből, a súlyfeleslegből, a stresszből, a konfliktusokból, a hangzavarból. A képzeletbeli „jó hely” ezek hiányát ígéri – mosoly, nyugalom, végtelen jóság vár ott ránk.

Vagy nem.

Az sem elképzelhetetlen, hogy a földi életünk tényleg a vég, nincs odaát, nincs öröklét: addig kell küzdeni, teperni, gyűjtögetni, amíg dobog a szív. Ilyen világnézet is létezik, és akkor még más vallások tanait nem is érintettük.

Húsvét ünnepének kiüresedése azonban nem az egyén hibája, hanem rendszerhiba: az egyházi intézményrendszer jelenleg távol áll a valóban keresztényi működéstől. Néhány részletében még így is képes lelkeket megérinteni, szeretetet közvetíteni, de ez nem a rendszer érdeme, hanem egyes lelkipásztorok, közösségek személyes elkötelezettségének köszönhető.

Amiből az átlagpolgárnak még inkább elege lehet, az a meghasonlott, a valós élet problémáitól eltávolodott – hol „pénzszámlálás”, templomfelújítás, oktatási intézmények átvételi procedúrája miatt, hol kegyelmi botrányból való kimosakodási erőfeszítések okán az emberek lelki igényeivel kevéssé törődő – vallási szervezetek hiteltelen működése. Miért gondolná bárki, hogy ne lenne hatása akár a feltámadásba vetett hitre, hogy hazánkban sikerült zaklatásért bíróság elé citálni egy egyházi személy által szexuálisan zaklatott áldozatot? Mit üzen, hogy egy névleg katolikus egyetem új kampuszának kialakítása kapcsán a társadalom tagjai zárt ajtókra, süket fülekre találnak az egyházi vezetők részéről? Ki ne unná már a kereszténység tanításától rendkívül távol álló cselekedeteket elkövető politikai rezsim és bizonyos vallási szervezetek kóros összefonódását, hangzatos keresztényvédő öntömjénezéssel fűszerezve? Ha ők mondják, hogy van feltámadás, örök élet, mennyország, miért hinné el bárki? Ki hisz nekik, saját követőiken kívül?

Hálásak lehetünk Karsai Dánielnek, aki földi életének hátralévő részét nagy bátorsággal, tiszteletet érdemlő őszinteséggel annak szenteli, hogy egyrészt rámutasson sok polgártársa világlátására, másrészt válaszokat, konkrét lépéseket kérjen a saját szempontjából méltó halál elismerése, elfogadása terén. Egy kezünkön meg tudjuk számolni, hány egyházi vezető reagált érdemben Dánielnek. Ha pontozni kéne ezek hasznosságát, ahhoz még sok is az öt ujj. Keresztényként különösen megdöbbentő szembesülni vele, mennyivel hitelesebben képviseli az emberi méltóság fontosságát a közbeszéd terepein egy teológiai szempontból laikusnak tűnő ügyvéd, mint azok a vallási vezetők, akik 2021 decemberében olyan nyilatkozatot adtak ki ebben a témában, ami még saját egyházaik tanításával sem egyeztethető össze maradéktalanul. Ha valami igazi nemzeti konzultáció, hát az eutanáziáról nulla közpénzből egyetlen honfitársunk által elindított össznépi együttgondolkodás az.

Fordítsuk figyelmünket a gyógyíthatatlan betegségben szenvedő, egyre rosszabb állapotban lévő jogász egyik legfontosabb kijelentésére: „a csoda fogalmával nem tudok mit kezdeni, hiszen az természeténél fogva meglepetés”. Vajon bele szoktunk-e gondolni, hogy a kereszténység legfőbb ünnepének számító húsvét fontosabb mellékszereplői, a tanítványok ugyanígy nem tudtak mit kezdeni a csodákkal, annak ellenére, hogy Jézus, akit ismertek, aki ott élt közöttük, a szemük láttára gyógyított betegeket. Igen, a tizenkét tanítvány mindegyike elbukott a vizsgán, amikor megtörtént a legnagyobb csoda, amiről az általuk követett Messiás beszélt. Egy királyt vártak, győztes vezért, helyette kaptak egy szegénységben élő „utca emberét”, aki hagyta magát megölni. A kereszthalál után a legkevésbé sem mennyei öröm volt a szívükben – éppen ellenkezőleg. Féltek, csalódottak voltak, lehajtott fejjel búslakodtak, míg néhány nappal később a zárt ajtón keresztül be nem sétált hozzájuk a feltámadt Jézus. De Tamás apostol, aki az első ilyen látogatáskor hiányzott, még ekkor sem hitt a feltámadásban. Hiába győzködték társai, ő bizony csak a szemének hitt: majd ha saját maga látja Jézust, ha megérintheti a sebeit, akkor elhiszi a feltámadást.

Kétezer évvel később nem az az igazi kérdés, hogy miért nem hisz valaki a feltámadásban, az örök életben, hanem hogy miért hisz. Jézus sem a középkorban, sem az új-, majd legújabb korban nem sétált be fizikai valóságában egyetlen szobába sem, nem érinthette meg senki a sebeit, s bár a sokak által eredetinek tekintett halotti lepel létezik, megvizsgálható, a kiválasztott kevesek akár meg is érinthetik, sokkal logikusabb lenne nem hinni a csodákban és az örök élet lehetőségében. De akkor miért követi ma is nagyjából kétmilliárd ember a keresztény vallást? Ugyanazért, amiért Magyarországon egyre kevesebben vannak a keresztények. Mert nem azért nehéz hinni abban, hogy van valami a halálon túl, hogy vár ránk egy szerető Isten, aki megteremtett minket, hogy létezik mennyország, mert ez az egész olyan mesés, olyan megfoghatatlan, hogy a többség szívesen marad inkább a materiális tények talaján. Aki hisz a feltámadásban, azok miatt hisz, akik erről hiteles tanúként beszélnek, akiknek életük vonzó, példaértékű, akiknek szavuk szent.

A gyakran ismételt frázis szerint zuhanó repülőn nincs ateista. Nem utaztam még zuhanó repülőn, így legfeljebb elhinni tudom ezt a népi bölcsességet, de azt személyesen megtapasztaltam, hogy minden ember vágyik a boldogságra, és sokan érzékelik, hogy van valami több annál, amit látunk, érzékelünk. Szerintem rengetegen nem zárják ki, hogy létezhet valami odaát, ahol nem csupán igazság van, de ami bennünket is vonz, ránk is vár, nekünk is helyünk lehet ott. Ám hiába lapul a szívek mélyén némi pozitív hangoltság, akár kíváncsiság, akár hiány, ha nincs, aki inspirálná őket, ha nem ismernek olyan tanúkat, akik lángoló szívvel, a feltámadásba vetett örömmel élnének a közvetlen közelükben.

Márpedig akár Gábor, a fuvaros is lehet az örök szeretet üzenetének hiteles közvetítője, ha időben érkezik, ha figyelmesen közlekedik, segítőkészen fordul más autósok felé, például rendszeresen beenged másokat maga elé, nem mérgelődik a dugóban állva. Dóra, a pénztáros ugyanilyen tanúja lehet a szeretetnek, ha nem csupán pontosan számol el mindig a kasszával, de kedvességével mosolyt csal az előtte naponta elhaladó tömeg tagjainak arcára.

Húsvét központi üzenete nehezen felfogható, de könnyedén életre váltható. Az utolsó vacsora, a kereszthalál, a feltámadás mind ugyanarról a szeretetről szól, ami nélkül csontszáraz lenne az életünk. Nekem, nekünk, valamennyi kereszténynek az a feladatunk, hogy ne győzködjük embertársainkat az általunk bizonyosságként elfogadott feltámadásról, az örök életről, hanem úgy éljünk, hogy minél többen vágyjanak hinni velünk együtt abban, hogy a halál nem végállomás. Hogy minél többen legyenek nyitottak a „meglepetésre”.

Karsai Dániel és társai meggyőződésem szerint boldogan szeretnének élni, és boldogan, emberhez méltó módon akarnak meghalni. A szenvedés, a betegségekkel való küzdelem csak akkor válhat áldozathozatallá bármelyikünk részéről, ha az örök élet reménye él a szívünkben, ha hiszünk a természetfelettiben, a csodákban. Ha egy társadalom tagjai közül sokan nem hisznek a csodákban, arról az adott emberi közösség keresztény tagjai is tehetnek.

Ha Magyarország legalább fele annyira keresztény lenne, mint amennyire ezt némelyek tényszerűen állítják, a húsvéti hétvégét ragyogó ünnepként, nagy örömben, közösségben, az örök élet iránti vágyakozással a szívünkben élnénk meg. Mindenki fel tudja mérni személyesen, a saját környezetében, mennyire igaz ez most ránk, magyarokra. Aki változást szeretne a jelenlegi állapothoz képest, bármikor tehet érte – önmagán kezdve a megújulást.