Haász János: Tanévzáró

Szorít az ingem nyaka. Hülye ing. Pedig amúgy jó rám, de most valahogy nagyon szoros. Lehet, hogy túl nagyokat nyelek benne. Biztosan azért, mert izgulok.

Hülye tanévzáró. Oké, most legalább valami jó kezdődik, nem valami rossz, mint ősszel, a tanévnyitón, de igazából csak még néhány órával elnyújtják a tanévet, néhány órát lecsípnek a nyarunkból. Vakációnyitónak kellene hívni, talán több kedvünk lenne hozzá.

Hülye tanévzáró, hülye ballagás.

Szorít az ingem, és izzadok, rohadtul izzadok. Ketten már elájultak, pedig még csak nemrég kezdődött ez a hülyeség. Mellettem Kata és két elsős, ha jól emlékszem, Márknak és Larának hívják őket. Odébb a díszasztal, az igazgató, a helyettesei, meg csupa elegáns alak a városházáról, a tankerülettől és még ki tudja, honnan. Szerencsések, valahogy pont úgy rendezték el az ünnepséget, hogy ők nemcsak ülhetnek, hanem ráadásul az árnyékba is kerültek. Az igazgatónk homloka ennek ellenére gyöngyözik, és két kosztümös, kontyos asszonyság is igencsak legyezgeti magát az ünnepség meghívójával.

Nem csodálom, a sulink főépülete, a tornaterem és a Kisépület, ahová az alsósok járnak, úgy körbeveszi ezt a hülye udvart, hogy sehol nem jön be a friss levegő, megszorul a meleg. Ahogy a nyakamon az ing. Még jó, hogy nyakkendőt nem erőltetett rám anya. Azt mondja, csak ne sírjak, az ő gyerekkorukban még úttörőnyakkendő is volt. Na bumm, attól, hogy nekik rossz volt, nekem miért legyen az? Hol van itt a fejlődés? De nem mondtam semmit, felvettem az inget, aztán most, mielőtt kiléptem a többiek elé, begomboltam végig, még a legfelső gombot is. Be is csíptem a nyakam, éreztem, hogy könnyes lett a szemem sarka. Ez hiányzik még. Hogy azt higgyék, úgy meghatódtam, hogy könnyezek.

Fehér ing, sötét alsó, sorolta az ofő a múlt héten. Majd beleszarok, oszt sötét lesz, mondta Kázmér. Nyerítve felröhögtünk. Az ofő arca megfeszült. Legszívesebben kiszórt volna egy egész osztálynyi beírást. De hát már nem mindegy? Mi értelme az utolsó héten? Meg egyáltalán: mi értelme az utolsó hétnek? Igazából már az egész második félévnek mi értelme? Eldőlt, hogy melyikünket hová vették vagy nem vették fel, semmi értelme nem volt az egésznek. Néhányunkat leszámítva, akik gimibe készültünk, senki nem tanult már, vagyis csak annyit, hogy a kettese meglegyen.

Az ofőnk bioszt és kémiát tanít, az ujjai sárgák voltak a vegyszerektől, preparátumoktól és a bagótól. Azt hiszem, a legrosszabb tanár a suliban. Utált minket, és mi is utáltuk őt. Velünk pökhendi volt, az igazgatóval megalázkodó. Azt hiszem, a felnőttek többsége pont ilyen. Jól kifogtuk vele, az a-soknak bezzeg a fiatal, jó fej Zilahi tanár úr jutott, a b-seknek Marika néni, a kedves rajz–töri szakos tanár néni, aki már anyát is tanította, de anya azt mondta, talán már a nagyiék idejében is a suliban volt. Lehet, hogy vele együtt adták át annak idején az iskolát. De akárhány éves is lehetett, mindig mindenkire mosolyog, mindenkivel kedves, olyan, aki még a tantárgyait is meg tudta szerettetni bárkivel.

Bezzeg a mi Porkoláb tanár urunk… Sosem mosolyog, a feje olyan, mintha egyszer kísérlet közben citromsavba mártották volna, és úgy maradt. Hátrafésült, sötétbarna, látványosan ritkuló haját mindig valami undorítóan édes szagú pacsulival kente, úgy öltözködött, amire a felnőttek azt mondták, választékos, pedig igazából csak csicsás volt, rikító és ízléstelen. Ezt nem én mondom, ezt Kata mondta, és Katában lehetett bízni ezen a téren, az anyja régen modell volt, és őt is két kézzel tolta a divatvilág felé. Mondjuk Kata azt mondta, kár a gőzért, mert úgyis orvos lesz.

Most, ahogy itt állok a suliudvar izzó, lággyá forrósodott aszfaltján, szemben a többiekkel, egy karnyújtásnyira Katától, aki valójában persze mindig sokkal messzebb volt tőlem, mint egy karnyújtás, még nem tudom, hogy Kata sosem lesz orvos. Hogy mire orvos lehetne, már kétgyerekes anya lesz, mert az egyetemen összejön majd egy nős adjunktussal, akinek ikreket szül, akikkel egyedül marad, mert a férfi végül mégsem hagyja el a feleségét érte, vagyis akkor már értük. A csinos medikából és wannabe modellből gondterhelt egyedülálló anya lesz, aki, hogy eltartsa magát és a gyerekeit, előbb halaszt, majd ott is hagyja az egyetemet. Amikor legközelebb és egyben utoljára látom majd, egy közértben dolgozik pénztárosként, nem is leszek biztos abban, hogy őt látom, míg pár nappal később egy volt osztálytársunk meg nem osztja a Facebookon a halálhírét, hogy tragikus hirtelenséggel, szóval hogy nyilván öngyilkos lett.

De most még szép jövő áll előtte, ahogy előttem is, ahogy mindannyiunk előtt, tele vagyunk szép jövővel, alig fér meg itt, a szépséges múlt ölelésében, a szecessziós falak által körülvett és felforralt iskolaudvarunkon. Ez volt a város első iskolája, már a dédszüleink szülei is itt tanultak. Az igazgatónk beszél erről, a tőle megszokott hosszú és unalmas beszédben, ami felváltva szól a dicső múltról és arról a fényes jövőről, ami ránk vár. Közhelyeket pufogtat a tudásról, ami hatalom, a jövőről, ami a kezünkben van, és ami előtt állunk, és aminek a garanciái vagyunk, ami olyan, mint egy kulcsra kész ház, de a kulcsot nekünk kell hozzá megtalálni, sőt kifaragni. Elképzelem, hogy odamegyek Novák tanár úrhoz a technikateremben, hogy én akkor szeretném kifaragni a jövőm kulcsát, de óvatosan, hogy az a jövő ki ne essen a kezemből faragás közben. Novák tanár úr erre ad egy kokszit, hogy ne szórakozzak már vele, részeg, ahogy az órákon is gyakran az volt, egyszer annyira, hogy a forró forrasztópákát kapta fel, ahogy magyarázott, odasült a tenyeréhez, sosem hallottam még embert úgy visítani.

Szorít az ingem nyaka, érzem, hogy vörösödik a fejem. Izgulok, pedig csak másfél oldal a szöveg, illetve annak is csak a fele. Attila, aki óvoda óta a legjobb barátom, és Kázmér, aki csak hatodikban lett az osztálytársunk, de azóta elválaszthatatlanok vagyunk így hárman, szóval mindketten azt mondták, hogy egy-egy doboz cigit kapok, ha a szövegbe beleszövöm, hogy az utolsó kapcsolja le a villanyt. Beleszőttem, naná. A nekünk törit tanító igazgató kedvenc, szerinte vicces mondása ez. Na, mit mondott III. András 1301 januárjában, na, mit mondott Zrínyi, amikor kirohant Szigetvárról, na, mit mondott az utolsó szovjet katona 1991 júniusában? Amikor ezt elmondja, mindig nevet, száraz, humortalan nevetéssel, de nevet. Vajon most is fog, ha meghallja?

Kinek a hangja ez? Nem ismerem fel a saját hangomat. Recseg a hangszóró, de nem azért. A Katáét felismerem. Mondjuk a Katáét bármikor, bárhol felismerném. Ahogy a beszédet mondom, távolról hallom azt az idegen hangot, ami elvileg a sajátom, távolról hallom a Kata hangját. Idegenek a szavak, mintha most hallanám először őket, mintha nem én írtam volna a szöveget. Attila és Kázmér a bagózás egyetemes jelét mutogatják, mögöttük Timi áll, szívecskét küld, mellettük az osztályfőnök, mintha egy rosszkedvű múmia lenne, mozdulatlanul bámul maga elé. Timi szívecskéje erőt ad, ha nem lány lenne, talán ő lenne a legjobb barátom, reménykedem abban, hogy én se vagyok több neki. Az kínos lenne. Anya arcát keresem. Vagy anyáékét. Ha eljött apa is. Ha nem jön el, akkor jobb is, hogy nem jött el, mondta előtte anya. Akkor valahol a cimboráival. Valamelyik kocsmában. Összepisált nadrágban. Összehányt zakóban. A biliárd kék krétaporával a pórusaiban. Akkor inkább ne is lássuk.

Most, amikor itt állok, anya arcát keresve és apa arcában reménykedve, és próbálok az általam megírt, mégis idegennek ható szövegre koncentrálni, még nem tudom, hogy a következő ballagásomra anya már egy Attila nevű fickóval érkezik majd, akit nem véletlenül hívnak ugyanúgy, mint a legjobb barátomat, mert a legjobb barátom apja, aki a legjobb barátom anyját az én anyám miatt hagyta el, és így akkorra már nem is leszünk a legjobb barátok, sőt, egyáltalán nem is szólunk egymáshoz, és ez egészen addig úgy is marad, míg egyszer majd a feleségének, aki történetesen Timi lesz, nem kell egy életmentő műtéthez vért adni, és történetesen nem pont ugyanaz a vércsoportom, mint az övé.

Most, amikor itt állok és beszélek, míg a hónaljamban szétterpeszkedik az izzadság, mindebből szerencsére még semmit nem tudok. Csak mondom a beszédet, felváltva Katával, arról, hogy milyen sokat adtak nekünk ezek az évek, hogy bár nyolc év volt ez, ami eddigi életünknek több mint fele, mégis olyan gyorsan elszálltak, hogy most úgy érezzük, nem tudtuk megélni őket. De ne aggódjunk, mert ez a nyolc év örökre megmarad nekünk, megmaradnak a barátaink, és ha már nem is leszünk egy osztály, rendszeresen összejárunk majd. Már a nyáron. Aztán az őszi szünetben. Aztán legalább ötévente.

Katát többé nem látom, elit gimibe veszik fel, aztán akit még látok egyszer, az már nem az a Kata lesz, akiért úgy lelkesedni lehetett. Kázmért soha többé nem látom, a nyáron külföldre költöznek. Attilával két év múlva már nem beszélünk. Jó, hogy ezeket most nem tudom. Most csak azt tudom, hogy kimondjam a végszót, hogy vidám nyarat, és hogy az utolsó kapcsolja le a villanyt. Laci és Kázmér felnyerít, de több helyről is hallok egy-egy alig elfojtott nevetést. Az igazgatóra nézek. Nem nevet. Csak ül magába roskadva. Ha közelebb állnék, lehet, hogy látnám a könnycseppeket a szeme sarkában.

Most, amikor megkönnyebbülten, mégis zavartan ellépek a mikrofontól, és a zavaromat fokozza, hogy a megkönnyebbüléstől és a mellettem álló Kata illatától, meg a vékony, hosszú nyakán lefelé tartó egyetlen verejtékcsepptől, ami a beszédem végére eltűnt a blúzában, legördült a mellei tájára, szóval ezektől és a mellei gondolatától együtt merevedésem van, ami, félek, átüt ezen a hülye szövetnadrágon, szóval most ebben az egyszerre megkönnyebbült és zavarodott állapotban még nem tudom, amit az igazgató már tud. Én most még semmit nem tudok, egyikünk se tud semmit. Csak örülök, hogy végre nyár van, szívjuk a cigit a technikaterem lapos tetején Attilával és Kázmérral, a legjobb barátaimmal, abban a boldog tudatban, hogy minden örökké így marad. Most még nem tudjuk, hogy semmi nem marad így.

Hogy mi voltunk, akik lekapcsoltuk a villanyt. Hogy nincs már olyan, hogy fényes jövő, legalábbis ebben az iskolában nincs.

Most még nem tudjuk, de néhány hét múlva a város képviselői, köztük azok a kosztümös, kontyos asszonyok, akik a tanévzárón a díszasztalnál ülnek, úgy döntenek, hogy az iskolát bezárják. Túl kevés a gyerek, túl kevés a tanár. Már csak egy elsős osztály tudna indulni. Marika néni közel a nyolcvanhoz már nem marad tovább. Az igazgatónk kérte a nyugdíjazását. Zilahi tanár úr elmegy tolmácsolni és szakfordítani az európai uniós támogatással frissen megnyitott hóláncgyárba, ami a kereslet rohamos csökkenése miatt néhány év múlva már akkusav-újrahasznosítással foglalkozik majd. És ahol az egyik művezető idővel Novák tanár úr lesz, mígnem részegen egyszer szét nem marja az arcát az akkusav. Csak az osztályfőnökünk, Porkoláb tanár úr, csak ő, a tanári hivatásra legalkalmatlanabb ember marad a pályán.

De most még semmit nem tudunk, örülünk annak, hogy túl vagyunk a vakációnyitón, pöfékelünk a technikaterem tetején, egy akácfa árnyékában, óvatosan pöfékelünk, mert kátránnyal borított ez a tető, gyúlékony, a kátrány, ahol a nap odatűz, meg is olvadt. Szívjuk a cigit, én a győztesek büszkeségével, próbálunk füstkarikákat engedni, és megbeszéljük, hogy ezentúl, bármi történjék is velünk, minden június 16-án itt fogunk pöfékelni. Soha többé nem pöfékelünk ott, de most még ezt sem tudjuk, ahogy azt sem, hogy a technikatermet pár év múlva lebontják, amikor az iskolát szállodává akarják átépíteni. Végül nem lesz belőle se szálloda, se idősgondozó, egy évtizeddel később is ott áll majd üresen, rogyadozva a dicső múlt terhe alatt, halott termeiben hajléktalanok tanyáznak, míg végül egy őszi éjszakán elszabadul egy szikra, talán épp az addigra már elbontott technikaterem kátrányos romjain, ahol akkor már olyanok bagóznak, akiknek nem jelent semmit ez az iskola, de talán az életük sem, ezért nem vigyáznak, és mert nem vigyáznak, elszabadul a szikra, miáltal az egész szecessziós múltunk porig ég. De ezeket szerencsére nem tudjuk. Csak ülünk boldogan elnyújtózva ebben a mostban, amiben vagyunk, azt hisszük, hogy mindig ilyen gondtalan mostokban fogunk elnyújtózni, bagózunk a békés tudatlanságban, nem tudunk semmit, nem tudjuk azt sem, hogy most kezdődött el életünk utolsó igazán boldog nyara.