Haász János: Biliárdverseny

Nagyon szeretem a munkámat. Pedig nem túlságosan érdekes. Biliárdversenyeken dolgozom.

Régen is nagyon szerettem a biliárdot. Míg otthon laktunk, volt egy hely, nem messze a pályaudvartól, hetente háromszor játszottunk ott.

Aztán elkezdett fájni a csuklóm, a könyököm, a felkarom. Olyan izmok és ízületek, amikről azt se tudtam, hogy vannak.

Persze mindent megtettem érte, hogy fájjanak.

Anyám szerint lelki okok miatt van ez az egész. Szerintem azért az is számít, hogy csaj létemre bunyózni jártam, meg aztán tékvandózni. Mondjuk ez aztán jól jött a melóban.

Nem, nem ebben, hanem még az előzőben. Ami a mostaninál is unalmasabb volt. Csak azt még utáltam is.

Miért olyan élesek most a fények?

Persze mit is reméltem a melótól. Anyám mindig azt mondja, hogy nem kellett volna otthagyni a sulit. Pedig neki is csak érettségije van. Azt mondja, hogy igen, de amikor ő fiatal volt, akkor még volt értéke az érettséginek. Hát persze. Azért lakik most abban a nyomorult külvárosi garzonban, amit apámmal összespóroltak, mielőtt az lelépett volna. Anyám szerint külföldre ment, és most biztos jól él, és egyszer majd feltámad a lelkiismerete, és hazajön, kimossa ebből a szarból. Ilyenkor körbemutat a lakáson. Abban nem tudok vele vitatkozni, hogy tényleg szar. Mondjuk csak abban nem. A többiről inkább hallgatok. Sose jön haza. Erről.

A faszik ilyenek. Mindig menni akarnak. Aztán mennek is. Vagy velünk, vagy nélkülünk.

Máté is folyton arról beszélt, hogy külföldre kell menni. Hát kijöttünk. A bátyáméknak még összejött London, nekünk már csak Berlin. Máté mondjuk németet tanult. Balaton-parti gyerek, mit tanult volna. Amikor megérkeztünk, annyit tudtam, hogy csüsz és hogy nájn meg já.

Szóval ennyi nyelvtudással mit vártam. Pakoltuk az árukat egy bútorlerakatban. Néha egy raktárban is. Csupa pasi között dolgoztam, ketten voltunk csajok. Máté azt mondta, hogy ez nekem való lesz. Ja. Mert olyan erős vagyok. Na ja.

Mindig büdös volt azokon a helyeken, elhanyagolt, áporodott szagú alakok vettek körül. Olyan németek voltak ezek, hogy mind török vagy bolgár, szerb, román. Mit tudom én, mifélék. Nem németek, az fix. A nagyfőnök volt csak német, Herr Schlattermann. Őt csak akkor láttam, amikor felvett. Türkáj, ezt kérdezte. Mondom neki, mert akkor már ezt is tudtam, hogy nájn, Ungarn. Ungarin javított ki. Hübs, mondta aztán, meg hogy gut. Bólintott, a szája szélét is megnyalta. Vén kéjenc fasznak tűnt. Lehet, hogy az öltözőm be volt kamerázva. Nem tudom. Nem is érdekel. A kisfőnök török volt, Aslannak hívták. Mindig fokhagymaszaga volt, mindig borostás volt, és mindig izzadt. Utáltam őt is. Mindent utáltam ott. A bútorlapok pakolgatásán kívül. Az jól ment.

Tényleg olyan erős ez a fény. Nem tudom, miért.

Azt hittem, nyugaton jobb lesz. Hát nem.

Lehet, hogy az van, hogy aki szarral a puttonyában született, annak mindenhová vinni kell azt a szart magával. Gertrud azt szokta mondani, hogy az ember otthonról hozza magával a sorsát. Hogy amiből jött, abba megy. Vagyis abban marad. Kedves öregasszony, szerencsére jó lassan beszél. És elég gazdag. Legalábbis errefelé. Ezekben a blokkházakban elég könnyű elég gazdagnak lenni. Kábé annyi kell hozzá, hogy a fizetés vagy a nyugdíj előtti napon még legyen pénzed.

Gertruddal azóta vagyunk jóban, hogy Máté elment. Kihozott, mert menni akart. Vagyis jönni. Onnan el. Aztán innen is el. Tovább. Hamburgba, vagy ki tudja, hová. Egyszer csak nem jött haza. Írt egy sms-t. Meg utalt egy kis pénzt. Nem csodálkoztam. Nem a pénzen. Hanem azon, hogy elment. Anyámtól is elment az öregem, a nagyit is otthagyta nagyapám. Azt hittem egy ideig, hogy tényleg én is abban vagyok, amiből jöttem.

Gertrud maradt csak nekem. Ő segített férjet találni. Meg munkát is.

Gertrud is, én is, a férjem, Jonas is a biliárdversenyeken dolgozunk. Technikai közreműködők vagyunk. Vagy technikai lebonyolítók. Mindegy. A versenyek előtt mi visszük ki a golyókat, megigazgatjuk a hálókat a lyukaknál, gondoskodunk arról, hogy a posztó tiszta legyen, hibátlan, jó minőségű. Meg hogy minden versenyző megtalálja az asztalát, legyen vize, legyen a dákókhoz kréta. Nem nagy dolgok ezek. A tévében mindig azt látod, hogy egy verseny, egy asztal, két versenyző. De hát sokkal többen vannak. Mindig egy csomó ember kell ahhoz, hogy egy-kettő kiemelkedhessen. Ezt Jonas mondogatja. És hogy ez nemcsak a biliárdban van így, hanem általában az életben.

Úgy fáj mindenem. Ezért nem játszom már. De most még az is nehéz, hogy a golyókat megfogjam, a krétát kivigyem.

És miért olyan erős a fény?

Egy csomó fényes terem. Mindegyik alacsony. Nyomasztóan alacsony. Középen biliárdasztalok. Fehér székek. Minden csillog. Vakít. Üvegezett falak. Vagy tükrök. Nem látom jól, hunyorgok. Fáj a fény.

Akkor már két hete nem jött meg. Vettem egy tesztet. Amikor elmondtam Jonasnak, azt hittem, üvöltözni fog, hogy mit képzelek. Hogy miért nem védekeztem. Hogy vetessem el. Hogy egy szoba, kis balkon, pirinyó konyha. Hogy mi lesz így velünk.

De Jonas nem üvöltözött. Úgy tűnt, még örül is.

Néha még meg tudok lepődni. Akkor meg tudtam. Néha talán boldog is tudok lenni. Akkor annak éreztem magam.

Mondtam is Gertrudnak. Bólogatott. Hogy pontosan megért. Hogy ez egy csoda. Az életé. Hogy szülni nem akárki tud. Talán magára gondolt. Nem kérdeztem meg. Talán meg kellett volna.

Reméltem, hogy majd amikor elmegyek szülési szabadságra, szépeket mondanak nekem. Még ha faszik is.

Hát nem. „Szaladj fel a pénzügyre, vagyis hát na, szaladni, az neked már nem megy, hehe”, ennyit mondott Aslan, miután lejött Herr Schlattermanntól.

Azt hiszem, akkor először sírtam. Életemben először.

Jó, hát nem lehet mindenki nő, tette hozzá Aslan a vállát vonogatva. Meg hogy nem szülhet mindenki. Vagy azt már Herr Schlattermann mondta? Vagy Jonas? Jonas nem mondhatta.

Hogy lehetek most terhes? Az még akkor volt. Vagy nem? Nem emlékszem. Szültem? Hogy szültem? Szültem-e? Nem emlékszem.

Mik ezek a fények? Mi ez a vad, fehér erő? Fáj a fény. Mikor kezdődik a verseny? Kivittük már a felszerelést? Már nem is dolgozom. Még nem is itt dolgozom. Miért fáj mindenem?

Most szülök? Lenézek a hasamra. Gömbölyű. Csúcsos. Óriási. Nem szültem. Nem most szülök.

Hol vagyok? Mi ez a fény?

Beszélnem kell Gertruddal. Ahogy erre gondolok, itt is van. De fura ez is. Vagy nem? Itt volt eddig is?

Fehér termekben állunk. Üvegfalak. Minden üvegteremben biliárdasztal. Vakító idegenség. Kréták, dákók, golyók. Csattanó hangok, karambolok. Minden rendben. Vagy nem? Van valami. A posztó! Nem zöld. Vörös.

Hol van Gertrud? Itt volt. Nincs itt. Itt van. Mi történik, kérdezem.

Semmi, feleli.

Elmesélem neki, mit mondott Aslan. Vagy Schlattermann. Hogy nem lehet mindenki nő. Hogy ez milyen érzéketlen volt. Milyen bántó.

De hát tényleg nem lehet mindenki az, mondja erre Gertrud. Egész közel hajol.

Nem lehet mindenki nő, mondja.

Nem lehet, mondom.

És nem is szülhet mindenki, mondja.

Nem szülhet, mondom.

És te sem szülhetsz, folytatja.

Miért nem? Hideg a hangom, mintha egy jégcsap nőne a torkomban.

Mert halott vagy. Suttog. A hangja elúszik.

Körbenézek.

Minden fehér. Nem tudok körbenézni. Magamat látom. Felülről látom magamat. Vértócsában fekszem. Minden fehér. Csak én vagyok vörös. Egy autó. Reflektorok.

Csattanó hang. Karambol. Jonas az autó mellett. Kimerevedett a kép.

Megnyugszom. Minden a helyére került.