Méhes Károly: Átváltozás előtt

Minden azzal kezdődött, hogy Gregor Samsa bejelölt ismerősnek.

Aznap, amikor elhatároztam, megírom szexualitásom történetét, kezdve a warnemündei nudistastranddal, ahol tízévesen találtam magam több száz pucér NDK-s között. Csak lestem.

Aztán eleredt az eső. Mármint ma.

Samsa neve felettébb ismerősen csengett. Igaz, nem rémlett pontosan, mikor találkoztunk, de ezek a közösségi hálók épp erre jók, hogy hol a múltból, hol a jövőből bukkanjanak fel emberek. Nyomozni és várakozni egyaránt nagyon izgalmas tevékenység.

Nézegettem kevéske ismerősét, és feltűnt, hogy közös egy sem akadt köztük. Ilyen értelemben szinte kitüntetésszámba ment, hogy megkeresett.

Visszajelöltem, majd az oldalán fent lévő adatokból, egy-egy felettébb réginek tűnő fotóból próbáltam kiókumlálni valamit, hogy megvilágosodjak, ki ő, és vajon mi lehet a tevékenysége, ami miatt kapcsolatba lépett velem.

Nem jutottam sokra, de szerencsére Samsa maga jelentkezett pár nap múlva. Megköszönte, hogy elfogadtam a jelölését, és szinte azonnal felvetette, mi lenne, ha találkoznánk. Ne féljek, nem akar semmit rám sózni, inkább ő fizetne, ugyanis meg szeretne bízni valamivel. De arról majd tényleg csak szóban. Már másnapra a Prága kávézóba invitált.

Szexualitásom történetének irodalmi feldolgozásával keservesen haladtam. Tapasztalatból tudom, az efféle gyónásszerű szövegek nagyon kívánják az érlelést, mivel nem is annyira a tényszerű történések a fontosak bennük, hanem azok értelmezése, akkori és mai önmagam lelki vegyülékének szavakká, mondatokká gyurmázása.

Úgyhogy kaptam Samsa invitálásán, mert azt is pontosan tudtam, az efféle kitérők mindig jót tesznek az irodalmi főcsapásnak, valami áttranszponálódik, és megmenti vagy legalábbis továbblendíti a megakadt kereket. Ahogy a receptekben áll: annyit tegyünk bele valamely hozzávalóból, „amennyit felvesz”.

Mert az pontosan elég lesz.

Samsa esetében is ebben reménykedtem.

A Prága kávézó jóval lepukkantabb volt, mint amire a neve alapján számítottam. Évtizedekkel korábbról kövesedett ide, és a csőlábú székekkel, nagy, virágmintás huzatú ülősarkokkal és a napközben is gyanús félhomállyal inkább egy álcázott kupi benyomását keltette. Ráadásul ült bent néhány egybenyakú, mázsa fölötti figura, akik érezhetően itt töltötték kétes célú mindennapjaikat.

Ezzel szemben tétova nézelődésemet érzékelve egy kifejezetten kedves pincérnő lépett hozzám, aki meglepetésemre tudta, mi járatban vagyok.

Samsa úrral lesz találkozója?, kérdezte, és szinte belém karolva vezetett egy asztalhoz, ami egy valamivel világosabb zugban bújt meg.

Kétségtelenül zavarba hozott az egész szitu, mintha egy álomba toppantam volna be, és még abban sem lehettem biztos, hogy a sajátomba.

Lekuporodtam az egyik székre, majd a pincérnő kisvártatva egy teli poharat tett le elém, de hogy mi van benne, nem közölte.

A megbeszélt időpontban nyílt az ajtó, és cingár, középmagas, fürge alak sietett be, és egyenesen az asztalomhoz tartott. Csak most jöttem rá, hogy Gregor Samsa az, ugyanis megzavart, hogy ki tudja miféle hóbortból keménykalapot viselt.

Hosszan rázta a kezemet, és kissé túlzó módon bizonygatta, mennyire hálás, amiért tényleg eljöttem, mert voltaképp nem számított rá. Már voltak negatív tapasztalatai.

A pincérnő szó nélkül neki is hozott egy ugyanolyan, teli poharat, mint korábban nekem.

Hát akkor, emelte Samsa az italát, igyunk a reménybeli együttműködésre!

Én is felemeltem a poharamat, koccintottam vele, de aztán szinte ösztönösen beleszagoltam.

Ambrózia koktél, vetette oda hanyagul Samsa, és nagy kortyokban inni kezdett.

Én is megkóstoltam, és tényleg elképesztően finom volt, ami szétáradt a számban. Semmi korábban ízlelt italhoz nem volt fogható, és szó szerint valamiféle örömet okozott, amint lenyeltem.

Bólogatni kezdtem, és ittam még.

Samsa felvonta a vállát, és fura grimaszt vágott, mint aki szavak nélkül jelzi, csak nem itat velem valami löttyöt.

Aztán óvatosan odébb tolta a poharát, és belefogott a mondókájába.

Arról beszélt, hogy hangozzék bármilyen furán is, hamarosan bogárrá fog átalakulni. Nem vicc, és úgy higgyem el, ahogy mondja, tényleg egy eleven, a mostani, emberi testnagyságának megfelelő méretű bogár lesz belőle, annak minden empirikus és áthallásos következményével. A miértről és egyéb részletekről ne is kérdezzem, kettőnk ügylete szempontjából ugyan nem teljesen mindegy, így is nyélbe tudjuk ütni a dolgot, amiért idejöttünk. A lényeg, hogy ő, Gregor Samsa, bogárként is tudatánál marad, de természetesen már képtelen lesz emberi beszédre, bármiféle értelmezhető egyéb kommunikációra.

Ezért az az ötlete támadt, hogy mielőtt ez a fejlemény bekövetkezik, szeretné nekem elmesélni eddigi élete történetét. Méghozzá azért, hogy írjam meg. Jó tollú írónak tart, önéletrajzi köteteimet ismeri, ezért esett rám a választása. Ráadásul, árulta el, bogárrá való átváltozásától kezdve – ezt már tudja – egy Kafka nevű író veszi át tőlem a stafétát, és ez jól is van így. Az sokkal inkább Kafka kezére eső feladat, már megegyeztek, ebből semmiképp sem akar bonyodalmat.

Ám, mondta Samsa, úgy érzi, emberi élete is ér némi figyelmet. Tisztában van vele, hogy mindez merő hiúság, elvégre egy bogárrá változott ember tényleg tán bogárként a legérdekesebb, ő mégis elfogult magával szemben. Ráadásul, véli, esetleg hasznos lehet tudni, a forrástól milyen út vezetett a bogárlétig, mik voltak azok a stációk, gyermek-, majd felnőttkori motívumok, netán traumák, amik az egész átváltozást előkészítették. Hátha más, hasonló sorstól tartó személyek okulhatnak belőle; no, nem mintha a bogárrá válás elkerülésére bárkinek valós esélye mutatkozna.

Szavai hatására innom kellett az Ambrózia koktélból.

Még így is, bizonygatta Samsa, aznap, amikor bogárként ébred, bizonyára meg lesz döbbenve, szinte rosszulesik majd neki, hogy mindez tényleg megtörtént, de – és hadd reménykedjen ebben – tán képes lesz majd arra gondolni, hogy mindennek ellenére meg van örökítve, ki volt ő, Gregor Samsa, az ember, lett légyen bármily szürke, netán érdektelen individuum. A továbbiakban aztán rábízhatja magát a Kafkára, és ebben az értelemben akár bele is nyugodhat sorsába.

Zakatolt a fejem, és egészen hihetetlen és végtelenül önző módon máris azt mérlegeltem, hogy ez az egész, ha belevágok, miképp tudja majd elősegíteni szexualitásom történetének irodalmi feldolgozását. Az ilyen kalandozásoknak épp az a fő ismérvük, hogy semmit sem lehet tudni róluk előre, és a visszacsatolás, ha lesz egyáltalán, engem is meglepetésszerűen fog érni annak idején.

Miután kimondtam az igent, Gregor Samsa arcán földöntúli mosoly áradt szét. Megint elkapta a kezemet, és sokkal hosszabban és melegebben szorongatta, mint megérkezésekor. Nagy igyekezetében még keménykalapját is leverte, amit az asztal szélére helyezett, és most messze gurult a padlón.

Utána már csak a formaságok maradtak. Természetesen elfogadtam az általa felajánlott, tényleg szerénynek mondható javadalmazást, igaz, azt sietett leszögezni, hogy a mű, amit emberi életéből írok, az én szellemi tulajdonommá válik. Ő, immár bogárként semmiféle jogdíjra nem tart igényt, így, amennyiben közzéteszem a szöveget és annak sikere lesz, teljesen megérdemelt módon száll az is énrám.

Azt azonban nem volt hajlandó az orromra kötni, hogy átváltozása mikor esedékes, amit azért lett volna jó tudni, hogy felmérhessem a rendelkezésre álló időt. Azzal bújt ki a válaszadás alól, ő már most bizonyos benne, ha eljön a nap, én már fogok róla tudni annyit, amennyi kell ahhoz, hogy papírra vethessem az életét. Nincs min izgulni, nincs mit sürgetni, megegyezésünkkel voltaképp rendes kerékvágásba kerültek a dolgok.

Javaslatára heti egy alkalommal fogunk találkozni a Prága kávézóban. Nem kéri, hogy mutassam meg, beszélgetésünkből mit írok le, de ha én szeretném, természetesen szívesen elolvassa. Azt azonban ne várjam, hogy véleményt mondjon a születendő könyvről, ez nem az ő dolga.

Különös hangulatban értem haza. A számítógép monitorján szexualitásom történetének két soványka fejezetének utolsó sorai villogtak, amik egy olasz szexújság tartalmával foglalkoztak behatóan.

Rálestem Gregor Samsa oldalára, de jó ideje semmit nem posztolt már.

Ellenben a chatablak villogott: anyám keresett. Ezt olvastam:

De nagy a csönd odaát. Hát hogy van én kis bogaram?

A legfurcsábbnak azt találtam, hogy emlékeim szerint anyám sosem szólított így. Valószínűleg sem ő, sem én nem gondoljuk úgy, hogy kedveskedni lehet azzal, ha bárkit is bogárnak nevezünk.

Csak annyit válaszoltam sebtében:

Minden rendben, majd hívlak.

Most ugyanis valahogy nem volt kedvem a cseverészéshez.

Inkább nyomtam egy szmájlit, az mindig jót tesz.

Aztán még egyet, a biztonság kedvéért.