Grecsó Krisztián: Rambo, Makó, szalsza (a félelemről)

2022. november 19. – 16:56

Grecsó Krisztián: Rambo, Makó, szalsza (a
félelemről)
Illusztráció: Fillér Máté / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

Anyám néz, mi van, riadt őzike. Szabdaltalma-arcán korai ráncok. Mi lesz most. Nem jött haza a kisebbik fia, a pofátlan öcsém, másfél napja késik, még nincs tizenhat. Rettentően fél, onnan tudom, mészkő arccal próbálja leplezni. Nincs telefonunk, vezetékes se, és ha lenne, annak sincs, akit hívni kéne, és igazából azt se tudjuk, kit kellene hívni.

A tévelygések, reménytelenségek, elveszettségek korabeli, magányos élményei a kilencvenes évekből.

Egyszer egy makói lépcsőházban aludtam, már nem emlékszem, mi volt ilyen fontos, úgy datálom, Európa Kiadó-koncert, de a dalok, akkordok, üvöltések, füst, Menyhárt Jenő-i Krisztus-arc nem rémlenek, a lány van meg, a lépcsőházban, hogy rémülten szeretnék szeretkezni vele, de ehhez kevés vagyok, és a lánynak valószínűleg ezzel van baja, nem az a rossz, hogy soha nem akart volna különbet nálam, hanem hogy reszketeg vagyok. A félelem, a leplezett, kordában tartott akarás.

A félelem, a félelem, a félelem, barátaim, sokkal beszédesebb maszk, mint az öröm, a kíváncsiság vagy a vágy fokozatai. A reménytelen, ostoba, öntörvényű félelem, az az igazi, ott végre látszik, mivel játszol.

Apám arca, ahogy fürdetem, és azt mondja, ez még nem az a fürdetés, amit én nem is gondolok úgy, de ő láthatóan nem biztos benne, megnyúlik a csontos álla, mint egy kehes lónak, tudom, felelem, akkor nem én fürdetnélek, és ezen, mint egy vágóhídi állat, köhögve, roskatagon röhög. De jó lett volna, ha én is vele nevettem volna, ha nem fojtom vissza sértetten, undorodva, fáradtan, dühösen, és nem csak lövöm tovább a csövön a vizet, mint a Rambóban, csobog a hideg sugár apám csontos testén, a szentesi ideg-elme pincéjének minden képzeletet felülmúlóan undorító zuhanyzójában, apám egy műanyag széken ül, ha ki akarom mosni a seggét, meg kell emelni, de nem nehéz, a seggét meg ki kell mosni, és ehhez képest nekem csak a félelem van meg, ahogy akkor néz, amikor a fürdetés jellegét elvékonyodott arccal tisztázza, hogy ez még nem az a mosdatás, ám az, ahogy nevet, már nincs, nem látom az arcát, pedig láttam.

Hát ilyen, barátaim, a félelem, ezt tudja, a rohadék, megmar mélyen.

Láttam egyszer a barátomat megroppanni a lehetőségtől, megszégyenül, egy árva szót, csonka percet sem készült az érettségire, ami manapság nem tétel, de akkoriban még kérdeztek, és válaszolni kellett, és aki nem válaszolt, az mehetett a hagymaföldre kapálni, és az én barátom is Makó mellől jött (ez csak véletlen egybeesés, semmi köze a lányhoz, akivel a lépcsőházban éjszakáztam, és aki természetesen nem makói volt, mert akkor nem töltötte volna velem kénytelen-kelletlen az éjszakát egy húgyszagú lépcsőházban, de ez most itt, a félelem szempontjából már így is túl lett beszélve, az még végképp sok lenne, hogy a lány szentesi volt, mert annak meg vajmi kevés köze van az ideg-elméhez…), de a lényeg, hogy az én osztálytársam, barátom, semmi mást nem csinált, mint recsegtette a gitárt, és üvöltött a mikrofonba, és amikor visszamentem Csongrádra, hogy vágjunk bele, hogy holnap miénk a világ, egyetlen könyve, tételsora se volt. Másnap láttam a szemében valami elemi, családi, örökölt, hurcolt rettegést, és mégsem csináltam semmit, Medgyasszainé súgta nekem oda, a folyosó sarkán – istenem, milyen tanáraink voltak, beszarás, micsoda agyak, emberek, figurák, a jóisten áldja meg őket –, szóval, ő bökte oda, hogy figyelj Öcsire, meg ne lépjen.

Azóta is szégyellem magam ezért, hogy nem én fogtam fel ésszel, mekkora bajban van, és ez akkor is hűtlen elhagyás, ha én, kamasz majom, akkor értettem meg, hogyan lehet folyónak menni, kötelet választani, gyógyszert kiváltani banális mételyek miatt, úgymint rossz bizonyítvány, félrement este vagy egy hűtlen nyomorult, aki fél év múlva már idegen.

Ilyen galád a félelem, a határokból lövészárok lesz, a halál lövészárka, és amögött nincs semmi.

Milyen lenne egy közvetítő kamera, hurcolt valóság, illetve annak a tükre, show-ja, szüzséje, ahol visszanézhetném a saját rettegő arcaim, melyeket mások cipelnek az emlékeikben, volt szeretők, rokonok, nagybácsik, anyám, a feleségem, akik látták, milyen vagyok valójában, mert a félelem azt is megmutatta, amiről nekem sincsen sejtelmem, amit rettegve titkolok magam elől, mert ha kiderülne, fenntarthatatlan lenne ez a rendszer, amit úgy neveznek a kurva okos emberek, akik jógán, terápián, családállításon, vakrandin, szalszán edződtek, hogy élet.

A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .

Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!