Haász János: A másik második

Egy jó dolog van ebben a lakásban, hogy van erkélye, ott szoktam kinn ücsörögni reggelenként meg esténként, kávé, cigi. Mindkettőre a válás óta szoktam rá, vagy inkább vissza. Amíg együtt éltem Bettivel, ő nem tűrte az ilyesmit, csupa egészség volt az a nő, zabkását reggeliztünk, vitaminsalátát vacsoráztunk és facsart répalevet ittunk, aztán mire észrevettem, nemcsak a répát facsarta ki, hanem engem is. Jó itt az erkélyen ücsörögni, olyan nyugodtak a reggelek meg az esték is, az égre bámulva cigizek, a lakás egy légi folyosó alatt fekszik, ülök az erkélyen, bámulom a gépek hasát alulról, ahogy felszállás közben széthasítják az eget.

Repülni nem szeretek, de a repülőket nézni, azt nagyon. Szóval igazából két jó dolog van ebben a lakásban, már amikor nem vagy itt. Az erkély és a légi folyosó. Bámulom a gépeket, gyönyörű, ahogy felemelkednek, ahogy oldalra dőlnek, megcsillan rajtuk a fény, fenséges a látvány. És megborzongat, hogy közben ott ül a fedélzetükön száz-kétszáz, ki tudja, hány ember, tökéletesen kiszolgáltatva magát néhány túlhajtott pilótának és légi irányítónak, meg olyan műszereknek, amiknek a működéséből annyit se ért, mint én abból, hogy miért száll felfelé a cigifüst, miközben nehezebb a levegőnél. Igaz, a repülők is nehezebbek. Nézem a cigifüstöt és nézem a hatalmas fémtömegeket, ahogy egyik is, másik is fittyet hány a gravitációra. Csúfot űznek belőle.

Azt hiszem, akkor is itt ültem, amikor elrepültél nyaralni. Biztosan itt ültem. Valószínűleg láttam is a géped hasát, a pompás ívét, ahogy emelkedett felfelé. Vagyis egészen pontosan tudom, hogy láttam, hiszen tudtam, melyik lesz az a gép, néztem a fenséges ívét, megcsillant rajta a fény, néztem, és közben a te fenséges íveidre, a te hasadra gondoltam, ahogy azt szoktam alulról nézni, miközben a sóhajaid hörgéssé súlyosbodnak. Kora reggel volt, amikor a gép eltűnt, ahogy kellett neki, déli irányba repültél ki a reggelemből. Még visszafeküdtem, de már nem tudtam visszaaludni, a fenséges íveidre gondoltam, kivertem, de hiába, már utána is csak forgolódtam. Arra gondoltam, milyen hosszú lesz ez a tíz nap, amíg nyaralsz, és nem tudok rólad semmit. Szinte semmit.

Nyaraltok, hogy pontosabbak legyünk. Te persze egyes szám első személyben mondtad, még a nyár elején, hogy akkor hát ekkor és ekkor fogsz nyaralni menni. Ha lett volna fültanú, de persze hogy is lett volna, gyanútlanul és naivan azt hihette volna, hogy ez egy meghívás, abból a nem direkt fajtából, hogy tudod, hát én nem akarlak meghívni, de te hátha el akarsz jönni, hát megemlítek egy dátumot. Persze egy válással a hátam mögött én akkor se lettem volna gyanútlan és naiv, ha egyébként nem tudnám, hogy szeretőként kinek hol van a helye, és hogy az én helyem nem azon a nyaraláson van, mert az a nyaralás az egyes szám első személyben elsunnyogott igeragozás ellenére nagyon is többes szám, a te nyaralásod valójában a ti nyaralásotok, a te életed a négyőtök élete, szűnni nem akaró örökös együttlét, és én csak a mókuskerékből kiszakadás vagyok, a te énidőd, és persze a szexuális életed vagyok, amit a házasságotok már rég megölt. Vagyis megölt volna, ha nem vagyok én, aki a teidőd lettem.

Az elején talán még hazudtál olyat, hogy elválsz. Az elején talán még hazudtam olyat, hogy elhiszem, hogy elválsz. Aztán, ahogy házasságod megszokásai, úgy a megcsalás megszokásai is szépen lassan rád kérgesedtek, ránk kérgesedtek. Hogy a cseten megtanultuk az eltűnő üzenetet használni, főleg amikor a fürdőszobából küldözgettünk egymásnak fotókat. Hogy úgy igazítottuk a munkarendet, az ebédidőt, az éjszakai műszakot, hogy hetente, kéthetente, szigorúan a ciklusaidhoz igazítva, tudjunk találkozni. Hogy megtanultam úgy gondolni rád, hogy a „te” azt jelenti, hogy az ember, aki egy „ti”-nek része, és számodra nem az a „mi”, ami számomra lenne az, hanem ami számomra a „ti”. És hogy az én nézőpontomból nézve nincs olyan, hogy „mi”, csak „én” és „te” van.

Elfogadtam, beleszoktam. Elfogadtad, hogy beleszoktam, hát beleszoktál. Ehhez a te-ti-én viszonyrendszerhez alakítottuk az életünket, amit megint csak öncsalás lenne közös életnek mondani, inkább olyan volt, hogy a te életed és az én életem alkalmankénti találkozásai. És közben lassan minket is körülfontak a hazugság hínárjai, apró hamisságok a nyelvhasználatban. Hogy például nyaralni mész. És nem az, hogy mentek. Hogy például a gyerekeket elviszed a nagyikhoz egy színházi program miatt, és nem az, hogy az ő anyjáékhoz viszitek a gyerekeket, mert színházba mentek. De főleg az elhallgatásokban, a ki nem beszélésekben. Persze nem tehetek értük szemrehányást, elfogadtam ezeket, sosem szembesítettelek velük. A második férjed lettem ebből a szempontból, aki mellett lehetett volna akár még egy szeretőd. Lehet, hogy volt is. Azzal az idővel, amit az érkezésed előtt és a távozásod után töltöttél, nem volt elszámolnivalód, azzal a nővel, aki a levetkőzésed előtt és a felöltözésed után voltál, nem volt dolgom.

Ülök az erkélyen, lassan cigizek, megtanultam melletted lassan cigizni. Újabb gép száll fel, felismerem a festéséről, ez is fapados. Errefelé csak azok járnak. Fenséges ív, megcsillanó napfény. Egy ilyen géppel indultál, vagyis legalább most már ne ragadjak bele a színlelésbe, egy ilyen géppel indultatok nyaralni aznap hajnalban is, már ha ebben nem hazudtál. Mondjuk most már persze pontosan tudom, hogy ebben nem hazudtál.

A nyaralásaidnak megvoltak a maguk szabályai. A nyaralásaidnak is. Három üzenet. Ha uniós országba mentek, akkor cseten, hisz nincs már roaming, van viszont korlátlan mobilneted, és van eltűnős mód, ennél semmi nem lehet biztonságosabb. Ha unión kívülre, akkor három kurta sms. Mondjuk a csetüzenetek is kurták, kimész pisilni, gondolom, ezt mondod, vagy tampont cserélni, bár akkor írhatnál hosszabban is. De nem írsz hosszabban. „Megjottunk.”, mindig ez az első üzenet, mindig ékezetek nélkül, és mindig ponttal a végén, mintha tudat alatt éreztetni akarnád, hogy ezt ezennel le is zártad, itt nem üzenetváltás lesz, hanem csak üzenetküldés van, és pont. A második, ha EU van, és így korlátlan mobilnet, csak egy fotó, meztelenül, a fürdőszobából, néha a párás tükörből, ami csak sejteti a formákat, nem mintha nem emlékeznék rájuk fotó nélkül is. Csak ez a fotó, és csak annyi szöveg hozzá, hogy „Vergissmeinnicht.”, szintén ponttal lezárva. A nefelejcs neve németül. Ha nincs EU, akkor sms-ben csak a szót küldöd. Ez az üzenet általában a nyaralás utolsó napjaiban jön, nem kérdezed később soha, hogy megkaptam-e, tetszett-e. Nyilván tudod, hogy tetszett. És végül a harmadik már a hazautazáskor, „Nemsoká.”, csak ennyit.

Elfogyott a kávé, vagyis nem fogyott el, csak kihűlt, meg zaccos is az alja. A nyelvemmel szétkenem a fogaimon a keserű kis darabkákat. Szar, de le van szarva. Még a szar is le van szarva. Egyszer, amikor nem csak szexeltünk, mert a férjed kiküldetésben volt, így nem siettél, a Youtube-on megmutattad ezt a filmet. Sok kis részben volt feltöltve, mondjuk ez volt vele a legkevesebb baj. Akkor egyszer, egyetlenegyszer beszéltünk rólunk. Véget ért a film, kérdezted, hogy tetszett, csak nyekegtem, akkor kérdezted meg, hogy mit gondolok, miért vagyunk mi együtt, túl nyers válasz lett volna azt mondani, hogy nem tudom, vagy hogy a szex miatt, sokáig nem mondtam semmit, aztán kinyögtem, hogy mert szeretlek. Akkor egyszer hangzott el ez a szó kettőnk között. Felöltöztél, szó nélkül elmentél. Annyit küldtél egy eltűnősben még aznap este, hogy reméled, nem gondoltam komolyan.

Tizenkét napja repültél el tíz napra, mindig annyi időre mentél. Repültetek. Mentetek. Még egy cigire gyújtok. Az érkező gépeket sosem látom, az egy másik légi folyosó lehet, valahonnan az Alföld felől. Gondoltam már rá, hogy rákeresek, de minek. Semmin nem változtat. Nem mindegy, hogy érkeznek vagy elrepülnek? Dehogynem, tökmindegy. Vagyis most persze nem lenne mindegy. Érkezel vagy elrepülsz. A „Megjottunk.” óta nem írtál. Se sms-t, se eltűnős üzenetet.

Tudtam, hogy egyszer vége lesz. Hogy majd lebuksz…, na jó, lebukunk, a megcsalás, az olyan, hogy ahhoz ketten kellenek, minimum ketten, de mondjuk inkább hárman, és ez nem áldozathibáztatás, hanem egyszerűen az a tény, hogy amíg valaki teljes egészében kitölti a másik ember életét, addig nincs esélye ott egy harmadiknak felbukkanni, aztán viszont nemcsak esély lesz, hanem a legtöbbször szükség is, kényszer, lelki vagy a testi az üresen hagyott életrész betöltésére. Szóval tudtam, hogy egyszer vége lesz, csak azt nem, hogy így. Hogy egy nyaralás. Hát így lebukni se lehetett. Rád nyitotta az ajtót, amikor a meztelen képet küldted volna? Megpróbáltatok szeretkezni, és a hörgéssé súlyosbodó sóhajok közben az én nevemet mondtad ki?

Felmegyek a Facebookra. Nem vagyunk ott ismerősök, nem stalkoljuk egymást, ez volt az egyik szabály. De most mégis felmegyek, csak azért, hogy írhassak. Szabály ide, szabály oda. Egy eltűnős üzenetből mi baj lehet, pláne ha már úgyis van baj. A profilképedet látom meg először, aztán a coverképet. A nagy sötétség nyomban betemet, eltünteti a gyertya apró lángját. Ha ez egy film lenne, sokáig hitetlenkednék, nem akarnám elfogadni, ami logikus. De ez nem egy film. Nem pörgetem végig a részvétnyilvánításokat, nem érdekelnek a részletek, hogy motorbaleset, vízbe fulladás, féltékenységi dráma, túladagolás. Mindegy. Profilképemnek beállítok egy nefelejcset, melodramatikus, kitörlöm. Az eltűnős üzenetek nem állíthatók vissza. Lecsukom a laptopot.

Tudtam, hogy egyszer vége lesz. Csak azt nem, hogy így. A gépeket nézem, rágyújtok még egy cigire. A körmömig szívom a csonkot, hadd fájjon. A füst felszáll, a gépek elszállnak. Estig ott ülök a teraszon. Most már csak két jó dolog van ebben a lakásban.