Háy János: Nyaralás – a harmadik szereplő

Én vagyok a harmadik szereplő, aki szavatolja az előző kettő boldogtalanságát. Miattam nem tudnak elmenni kettesben a tengerhez, ahol én vagyok azzal, aki mással akarna lenni. Miattam találkoznak lopva, és fogják meg egymás kezét akkor, amikor már sötét van, vagy kihalt az utca. Miattam csinálnak mindent titokban.

Én vagyok az akadály, aki miatt a szerelmük nem teljesedhet ki, nem lehetnek abban a nagy-nagy szerelemben végleg egymáséi, amit éreznek azokban a lopott időkben együtt és a lopott idők között egymás nélkül. Mindig közéjük állok, ráadásul még odacipelem a gyereket is vagy a gyerekeket, attól függően, hogy mennyi van. És ezek a gyerekek olyan ártatlanul tudnak nézni, és úgy tudnak örülni a hullámzó víznek, hogy senkinek sincs szíve azt mondani, hogy na, holnaptól csonka családban nevelkedtek. Ráadásul a törvények is a harmadik szereplő igazságát védik, nincs olyan bíróság, ami az első vagy a második szereplő érdekei szerint döntene akár a gyermekelhelyezés, akár a vagyonmegosztás kérdésében. A hivatalokat, s persze a törvényeket, mondta az első vagy a második szereplő, biztos, hogy a harmadik szereplők találták ki, hogy bosszút álljanak az első és második szereplőn, általánosabban fogalmazva a boldogságon.

Nem a legjobb szerep az enyém, mindenki azt gondolja, hogy most már tényleg ideje lenne eltűnnöm, hogy végre kiteljesedjen az előző két szereplő kapcsolata, ami ott rostokol a startvonalon, minden izom megfeszítve, ez már az idegek csatája. Persze nem gondolnak arra, ha én nem lennék, mindaz az izgalom, amivel egymás felé fordulnak, mindaz, ami pattanásig feszíti az idegeket és végletekig a vágyat egymás iránt, megszűnne. S ha lehetőséget kapnának arra, hogy legális kapcsolatra lépjenek, mely legális kapcsolatnak az a következménye, hogy gyerekek lesznek (az elhagyott vagy elhagyottak mellé még néhány), és család lesz, és a mindennaposság, mondjuk úgy, máglyáján elvéreznek azok a hatalmas érzések, egy idő után, s nem is olyan sok idő után, úgy érzik majd, hogy mégsem egymáshoz valók, milyen rohadt idegesítő a másikban, és sorolni tudják, de minek, túl sok van belőle. Valószínű, sőt egyre biztosabb, hogy rosszul választottak. Mást kellett volna, inkább engem például.

Az egyik, akivel véletlenül együtt dolgozom vagy egy villamoson járunk, meg is próbálkozik velem, hogy kialakítson egy kiteljesedni nem tudó kapcsolatot (hogy pontosítsak, első és második szereplőset). Nem is tudom, engedjek-e a csábításnak, végül is nekem is jó lehet, ha én leszek az első vagy második szereplő.

De valójában én a harmadik szereplő vagyok. Nem túl sok jót mondanak rólam. Rettenetesen nézek ki, sokkal öregebb vagyok a koromnál, igénytelenül öltözöm, jó, persze azokra a felesleges kilókra nehéz igényes öltözéket találni. Rettenetesnek írják le a jellemem, olyannak, aki mindig ingerült és fáradt, s persze semmi humorérzéke. Állandóan a gyerekre vagy gyerekekre hivatkozva elutasítom az intim együttlétet. Mindez egyértelműen maga után vonja, hogy a mellettem lévő társ valaki másra vágyakozzon, hiszen azért neki is kell némi boldogság. Így jött be a képbe az első (vagy második, nézőpont kérdése) szereplő.

Én vagyok a harmadik szereplő, aki nincs beavatva az első kettő dolgaiba. Titokban folyik minden. Miattam kellett felszámoljanak olyan alapvető emberi erényeket is, mint például az igazmondás, mert miattam nem mondhatnak igazat, miattam nem beszélhetnek egymással telefonon akkor, amikor akarnak, miattam kell állandóan fedősztorikat kovácsolni.

Holott mindent tudok, hiszen látom, s nem azért nem kérdezem meg, hogy most kinek megy az esemes, mert jobb nem tudni, hogy kinek, hanem azért, mert pontosan tudom, hogy kinek. Néha viccből rákérdezek, hogy előjön-e egy érdekesebb hazugsággal, de képtelenek rá, és meg vannak győződve, hogy a másik elhitte azt, amit mondtak, pedig senki nem annyira hülye, hogy elhiggye, hogy a tenger mellől valaki a munkatársaival levelez munkahelyi problémákról.

Előttem zajlik minden, de amíg nem érzik szükségesnek, hogy kimondják, addig úgy teszek, ahogyan egy harmadik szereplőnek tennie kell, akadályozom a boldogságot, és eljátszom, hogy semmit nem tudok. Mikor végül minden kiderült, egyáltalán nem azért volt az a végzetes esemény, mert ne tudnám pontosan, hogy mi egy harmadik szereplő, aki történetesen egy család épségét is őrzi, feladata, csak a második vagy első, ott nem tudom, hogy mikor mi a hierarchia, talán inkább második szereplő, aki előlépett elsővé, végül nem bírta tovább, mert őrülten féltékeny volt a közös nyaralásokra, a közös gyerekre vagy gyerekekre, vagy csak egyáltalán, szeretett volna kilépni ebből a papírforma szerint előkelő, ám a valóságban rettenetesen megalázó szerepből, és megzsarolta a szereplőtársát, ha nem rukkol elő az igazsággal, akkor dobva lesz (egy), vagy megcsalva lesz (kettő), vagy ő tálal ki az egésszel, és akkor nem lehet azzal előhozakodni, hogy alig egy éve kezdődött, amikor már tíz éve tart, hanem ott pontos dátumok lesznek, s esetleg még egy beígért épp megfogant gyerek is.

A harmadik szereplő dolga, hogy kiessen a történetből, hogy átadja az első és második szereplőnek a harmadik szerephelyet, s esetleg elinduljon egy olyan útra, ahol ő lehet az első vagy második szereplő, de semmiképpen sem a harmadik. Míg a maga után hagyott első és második szereplőnek a sorsa már végérvényesen meg van pecsételve. Pár örömteli hét után végre kiderül egymás számára, hogy milyenek, s ez nem az a ráismerés, ami tovább erősítette volna a kettejük között a harmadik szereplő meglétekor betonerősnek tűnő köteléket.

Innéttől persze ezek a szereplők esélytelenek arra, hogy újra első vagy második szereplők legyenek, mert ki hisz az őszinte és mindent felülíró szerelemben az ő esetükben. Hát senki, inkább csak összesúgnak a mellékszereplők, hogy ezek sem érdemelnek kegyelmet. Nem a valahai harmadik szereplő tör pálcát a fejük felett, hanem mondjuk a sors, amit igába fognia még senkinek sem sikerült.