Még kapható a Telexshopban a Telex első könyve, A fukusimai búvár és más novellák című válogatáskötet, amelyben a Telextárcák rovat szerzőinek művei olvashatóak: 23 író 28 novellája. Öt tárcanovella először a kötetben látott napvilágot, ezek egyikét olvashatják most online is.
Mért jön ide az az ember, kérdezte a papa, amikor bejött az ember az udvarba. Már csak ketten éltek ott a mamával, a gyerekek, hát mindkettő máshol, nem is egy irányban, régebben, mikor az volt, hogy meglátogatják valamelyiket, akkor csak az egyiket lehetett, mert még egy kis országban is lehet úgy költözni, hogy épp az ellenkező irányba. Ők maradtak abban a faluban, ahol a gyerekek is felnőttek, ami egy nagyobb város közelében volt, mondhatni, az ország közepén, mert szerettek kertes házban élni, és itt lehetett olcsón kapni. Azért csak más délután kiülni a kertbe, mint egy lakásban túródni. A városba bejárni nem nagy dolog, ott dolgozott a papa, akkor még csak a gyerekek hívták így, most már a szomszéd is úgy szól át: papa, minden rendben? Rendben, mondta a papa, azt meg csak gondolta, hogy neked nem vagyok papa.
A papa a városban volt egy gyárban vezető mérnök, a mama talált a helyi oviban állást. Hát sok kisgyerek köszönheti neki, hogy felnőtt és rendes ember lett, de sajnos az oviskor olyan, hogy arra senki nem emlékszik vissza, nem tudja, milyen alapokra épültek a későbbi emlékek. Ez azért rossz volt.
Amikor összefutott akárcsak az alsós tanító nénikkel, akik a legközelebb álltak hozzá, mert ugye nekik lettek átadva az ovisok, azok a tanító nénik tudtak arról mesélni, hogy megint összefutottam, és mondtak egy nevet, aki korábban az osztályukba járt, és milyen vicces történetet mesélt, és el is mesélte azt a történetet. A mamának meg azok a gyerekek, akik neki köszönhetik, hogy iskolások lettek, csak annyit mondanak, hogy jó napot kívánok, vagy csókolom, ezt is csak azért, mert egy faluban mindenki köszön a másiknak. Fogalmuk sem volt arról a három évről, amit vele töltöttek az oviban, és hogy mennyire szerették őt, amikor napi nyolc vagy inkább tíz órában volt az anyukájuk helyett az anyukájuk. Még jó is, hogy nyugdíjba ment, mondta egyszer a gyerekeknek, épp otthon volt mind a kettő, legalább nem szaporítom azoknak a számát, akik elfelejtenek. A gyerekek nevettek. Mi nem felejtünk el, mami.
Mért jön ide az az ember, kérdezte a papa, az ember meg egyenesen hátrafelé tartott, ahol egy kis házikóban őrizték a szerszámokat. Látszott, hogy nem először van itt, de a papa nem emlékezett rá, mert sok mindenre nem emlékezett, néha volt olyan, hogy a gyerekeit sem ismerte meg, és mikor végre kitisztult egy kicsit a kép, akkor is összekeverte, hogy te vagy az, Eszter, ja, ne haragudj, Ágikám, helyesbített, pedig az Eszter volt a jó megoldás.
Az ember ment hátrafelé, és a felesége követte. Ki ez az ember, kiabált a felesége után. A nő visszanézett, levágja a füvet. Mi, a füvet? Azt én szoktam, mondta a papa, hogy a füvet mindig én szoktam. Az a mindig már régen elmúlt, mondta a mama. Elmúlt, kérdezte a papa.
El, mondta a mama, vagy nem is mondta, mert erre a kérdésre már nem válaszolt, nyitotta a férfinak a kisház ajtaját, ott volt a fűnyíró.
A férfi bement. Látta a papa, hogy bemegy, ismeri a járást, és belép utána a felesége is. Látta a papa, hogy a felesége is belép, pont az ember után. Nem látszott, hogy mi történik ott, a papa csak a félig nyitott ajtóig látott. Meddig vannak bent? Mikor jönnek már ki, gondolta. Oda kéne menni, megnézni, mi zajlik ott, végül is ez az ő kisháza is. De nem tudott, mert alig tudott menni, nem mer egyedül elindulni a kerten át. Még vécére is úgy megy, hogy mellette van a mama. Ezért van a házasság, hogy valaki legyen, amikor ki kell menni. Rá akart nézni az órára, de onnét nem látszott, ahol volt, hogy az órán megnézze, mennyi időt töltenek ott. Jó, nem kell nekem óra, tudom, hogy ez az idő sok, gondolta, ahhoz pláne sok, hogy egy fűnyírót kihozzanak. A szemem láttára, gondolta, ez azért megalázó, bár épp semmit nem látott abból, amire gondolt, de abban a semmiben bármi megtörténhetett.
A férfi tolta ki a fűnyírót. Ő járt a legtöbb helyre, ahol már a tulajdonosok nem tudták levágni. Öreg volt ő is, de egész életében ezt csinálta, hogy dolgozott valahol. Most se csinál mást, lenyírja, megkapja a pénzt, és megy a kocsmába, ott aztán elfogy. Mindig így élt, ezért tudta még öregen is csinálni. Kijöttek, gondolta a papa, milyen vörös az arca, mert tényleg vörös volt, mert annak a férfinak már nem tudott nem vörös lenni. Néhány év ivás után egy életre beáll a szín. A feleségére nézett, aki valamit magyarázott a férfinak. A férfi lehajolt, hogy beindítsa a gépet. A szoknyája alá lát, gondolta a papa, ezt kell megélnem, pedig én tényleg soha. Ez persze nem volt igaz, mert mindenki tudta, legalábbis a gyárban, hogy kivel, sőt, hogy kikkel, de ilyenkor az nem számít, csak az számít, hogy ő kitartott a mama mellett, a mama meg elárulja őt, és egy ilyen helyi alkoholistával összeszűri a levet, mert az le tudja nyírni a füvet. A pénz mellé még az is jár neki.
A férfi elkezdte tolni a fűnyírót, módszeresen, ismerte a helyet, tudta, hol kell kicsit megemelni. A mama bement. A papa nem szólt semmit. Mi bajod van, kérdezte a mama. Nem vagy rosszul? Ugye nem vagy rosszul? A papa nem szólt semmit, aztán csak annyit: mit csináltál a fűnyírós emberrel a kisházban? Mit csináltam volna? Én is ezt kérdezem, hogy mit. Odaadtam neki a fűnyírót. Ennyi ideig tartott? Ennyi ideig, mondta a mama, meg hogy bolond vagy, csak nem gondolod, hogy... De gondolom, igenis gondolom, mondta a papa, és elsírta magát. A mama odahajolt ahhoz a könnyes archoz. Szeretlek, mondta, és letörölte a nedvességet. A papa nem tudta abbahagyni a sírást. Megtelt a szája is nyállal, sós volt. A mama odatette a szájára a száját, meg fogja csókolni, gondolták azok, akik látták ezt a jelenetet, de nem látta senki, nem kell mindent látni másnak.
Meg fogja csókolni, gondolta a mama, de előtte még mond valamit. Talán azt, amit az előbb is mondott, hogy szeretlek, és csak ezután merítette bele a nyelvét a sós nyálba. A papa kicsit boldog volt, mikor fiatal volt, nem gondolta volna, hogy az öregek is csinálhatnak ilyet. Csak az volt a baj, hogy eszébe jutott, hogy nem azért csinálja-e a mama, hogy ne gyanakodjon.
A nők nagyon ravaszak. A mama arca eltávolodott, a papa megfogta a kezét. Haljunk meg együtt, mondta a mamának. A mama csak nézett rá. Nem akarsz? A mama zavarban volt, most mit mondjon? Ha szeretsz, akkor te is akarod. Inkább, mondta a mama, éljünk még együtt. A fűnyírós ember miatt, kérdezte a papa, és megint eleredtek a könnyei. Nem, mondta a mama, a gyerekek miatt, meg értünk.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
