Méhes Károly: Verecke híres útján

2022. május 14. – 13:52

Méhes Károly: Verecke
híres útján
Illusztráció: FIllér Máté / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

Még kapható a Telexshopban a Telex első könyve, A fukusimai búvár és más novellák című válogatáskötet. A könyvben a Telextárcák rovat szerzőinek művei olvashatóak, 23 író 28 novellája, köztük korábban nem publikált írások.

Verecke felé kerestem az utat, amikor felhívott Ottó, hogy gyerekkorunk városának újságjában, a gyászjelentések között döbbenettel olvasta, hogy Pöndörey Iván meghalt. Illetve reménykedve azt kérdezte, hogy ugye a Pöndi – így hívtuk a suliban – „i”-vel írta a nevét, és nem „y”-nal, mert a gyászkeretben így áll. És hátha akkor mégsem ő az, bár eléggé valószínűtlen egybeesés lenne, hogy ez a „másik” Pöndörey is épp velünk egykorú volt…

Verecke híres útja egy baromi vacak dűlőút, gyakorlatilag kátyúról kátyúra lehet terelgetni az autót, jóllehet a környezet, a Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tája mindenért kárpótol; a fene sem érti Petőfit, mit evett az Alföldön, ő, aki irtózott mindentől, ami lapos, unalmas és sekélyes.

Ebben a gödörbukdácsolásban száguldott végig bennem a hívás után: mi van?

Pöndörey meghalt?

Itt tartunk, máris?

Teljesen lehetetlen. A tavalyi osztálytalálkozón milyen megelégedéssel állapítottuk meg, hogy mindannyian megvagyunk, épen, egészségesen, még Forrai is, aki legyőzte a rákot. Forrai hosszasan ecsetelte, milyen rémes időszakon ment át, de legalább már újra tudott mosolyogni.

Ráadásul szeptemberben még egyszer összefutottunk Pesten. Némiképp stikában, de hát ez már csak így működik, a munkahelyén Pöndi filmeket írt ki nekem dvd-re, olyan ritkaságokat, mint Bacsótól a Forró vizet a kopaszra! meg Fassbindertől a Bolwieser.

Otthon nagy élvezettel néztem meg mindkettőt, és feltett szándékom volt, hogy tovább fogom pumpolni szegény (akkor még csak emiatt gondoltam rá így: „szegény”) Pöndit. Elkezdtem összeírni egy hosszú filmlistát, amivel alkalmasint kopogtatok nála, e-mailben persze, mert úgy nem olyan ciki.

A felettébb hosszúra nyúlt, Klimec nevű falut elhagyva kezdődött az emlékműhöz vezető szerpentin. Egy-egy részt egész ügyesen leaszfaltoztak, de azért többnyire itt is lyukról lyukra vezetett az út.

A totyogós tempó mellett kikerestem a mobilban Pöndi számát, de csak bután nézegettem egy ideig. Most mi a csudát csináljak? Egyszerűen megcsörgetni? Ettől megborzadtam. Ki fog beleszólni? A biztonságosabb és egyben gyávább utat választottam, írtam egy üzenetet.

Pöndikém, megvagy?”

Csak ennyit. Bár a „Pöndikém”-et rögvest elszégyelltem, hiszen soha az életben nem hívtam így.

Az életben – de hát most…

Nagy keservesen felértünk a hágó tetejére.

Több mint 1100 évvel ezelőtt innen tekintett alá Árpád apánk. Itt gondolta, hogy íme, hát megleltem hazámat. Végtelen tájat vehetett szemügyre, tornyosuló hegyeket, hullámzó dombokat. De nem láthatta a Tiszát, a Dunát, a Balatont és a Mecseket sem. És attól függően, melyik évszakban értek ide, szürke, zöld, sárga vagy barna tájat látott.

Mindegy. Valamiért meg volt győződve róla, megérkezett.

A befejezetlen honfoglalási emlékmű hirtelen egy eszkimó művész Kanadában látott szobrára emlékeztetett leginkább. Többször körbejártam, kémleltem én is északra, keletre, délre és nyugatra. Csakhogy abban, amit láttam a kissé párás fényben úszva, ott remegett a történelem, amibe ez a táj már kitéphetetlenül beágyazódott, az a bizonyos itt-élned-halnod-kell.

Élned, halnod.

Lefényképeztem. Aztán némi téblábolás után tovább.

Verecke ennyi, innen csak látni lehet, ott lenni alig.

És újra a gödrök, a kátyúk, a lyukak.

Majd megjött a válasz üzenet. Pöndi telefonjáról.

Kedves Károly, Iván csöndesen elaludt május 18-án. Temetése…”, és a többi. Aláírás: Ágnes.

Hát akkor tényleg. Ennyi. Verecke híres útján fülemben nem ősmagyar dal rivallt, hanem egy sms némasága, de az mindennél harsányabban és didergetőbben.

Ahogy döcögtem, eszembe jutott, hogy is ne jutott volna, hogy ismertem egy családot, Pöndöreyéket, ami már nincs. Három ember, apuka, anyuka, Pöndi, akikhez gyerekként jártam sokat. Maga Pöndi mesélte az osztálytalálkozón, hogy az anyja hamar meghalt, még ötven sem volt, és néhány éve az apukája is.

Egy köpcös, hátrafésült hajú bácsit láttam magam előtt, aki a lakásban is fehér ingben, fekete nadrágban és cipőben járt-kelt, igaz, a nadrágtartóját leengedte két oldalt. A néni magas volt, szőke haját kontyba fogta. Mindketten megátalkodottan cigarettáztak.

Pöndi volt egyetlen gyerekük, akit szigorúan fogtak, ha rossz jegy csúszott a bizonyítványba, jött a szobafogság. Valamelyik nyári vakáció is ilyen csúful kezdődött a számára, de amikor mégis oda mentem, engem beengedtek a lakásba, mert barátok voltunk; meg azért is, mert az én apám is orvos volt, mint a Pöndörey bácsi, és kölcsönösen tisztelték egymás, így mondták. Egyszer vittem neki fagyit a Bem térről, valami szatyorba rejtettem, félig elolvadt, de Pöndi kimondhatatlanul hálás volt érte.

És most mindegyikük halott, ez a három ember.

Gyorsan visszaírtam ennek az ismeretlen Ágnesnek, ha van hozzá lelki ereje, írja meg levélben, mi történt.

Aztán még jobban kellett figyelni, már kezdett alkonyodni.

Mi akkor is kérdezünk, ha valaki nem akar válaszolni Nekünk itt a Telexnél a szabad sajtó azt jelenti, hogy politikusok, oligarchák nem befolyásolhatják azt, miről írunk, miről nem, kivel dolgozunk, vagy kivel nem. A szabad sajtó nekünk kritikusságot, korrektséget, kíváncsiságot jelent. Hogy a közérdekű sztorikról beszámolunk, hogy mindig oda megyünk, ahol a dolgok történnek.

Nem egyszerű a munkánk, van, hogy falakba ütközünk: nem válaszolnak a megkereséseinkre, kordonokkal zárnak el, hogy ne tehessünk fel kérdéseket. Ha szeretnéd, hogy ennek ellenére is kitartóan kérdéseket tegyünk fel, hogy megmutathassuk a lehető legtöbbféle álláspontot, a legtöbb tényt és bizonyítékot, támogasd a munkánkat!
Támogass

A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .