Felpödörtem a hajamat kis csigákba, gumikkal csinálom, mert besípol a hullámcsat, ezt nem akarom megint megjátszani, a push-upos melltartóimat is régen kidobtam már, nincs alul ez a fémszál, amit mindig a mosógépből kellett amúgy is kihalászni. Ezért biztosan nem fognak kiállítani a sorból. A körömvágó csipeszt kitettem, szóltam neki, hogy előtte vágja le a körmeit, vagy majd veszünk ott, nagyon nem akarom, hogy besípoljanak, és oldalra eresszék a csomagunkat.
Két kis bőröndöt viszünk csak, hand luggage, minek több, majd maximum hazafele bookolok egyet még hozzá, ha annyi szuvenírt hoznánk – anyámnak mindig mindenhonnan kell egy hűtőmágnes vagy egy kerámiaizé a városról, azokról is, ahova végül nem jutott el. Az egész folyosó tele van a falra ragasztott várakkal, tornyokkal, erdőkkel, jellemzően ezek, egy-két tengerpart is, de a mi családunk az erdőbe vágyik. Leszedtem magam, borotvára-epilátorra nincs szükség.
Az ő csomagját viszont még ellenőriznem kell. Nem régóta vagyunk együtt, szertelen-rendetlen, néha úgy érzem, egy akaratos hárpia vagyok mellette. Ezt ne oda tedd, a mosógép nem ezen a fokozaton jó, a gáz kis lángon ég hátul – mintha nekem ezeket úgy fejből kellene tudni, de valahogy a lépés mégis így jön ki. Hogy én mennyire utálom ezt, és milyen sokáig megúsztam, ez biztos valami karma.
Az utazást legalább ő választotta ki, nagyon vissza kellett fognom magam, hogy ne találjak azonnal három sokkal jobb lehetőséget árban és távolságban is, de muszáj, ezt neki kell, és én akkor is örülni fogok az egésznek és bekussolok, ha nagyon nehéz lesz ez a hét. Meg akarom menteni ezt a kapcsolatot, meg akarok menteni mindent, emiatt hagytam külön helyet a táskában a kerámiának is. A hely történetét meghallgattam már félig görögül – nagyon jó a holt nyelvekben, ezt legalább tényleg imádom, amikor mesél, és izgalmasabbnál izgalmasabb történeteket nyomoz ki helyekről, eseményekről, történésznek kellett volna mennie, nem tudom, mit keres egy cipőboltban, bár igaz, megvan a túracipőnk is a felfedezőúthoz.
Hogy megrekedt, hogy egy nappal később indul, mert megrekedt és nem indítják el, vagyis már elindították, de visszafordították, és benne vannak az utasok, és most az egyik megpofozta a légikisasszonyt, aki most sír, és hogy elnézést kérnek, de úgy néz ki, hogy ma nem tud elindulni a járat, és hát akkor csak meg kellene oldani, hogy addig csináljunk valamit, és jöjjünk vissza holnap ilyen tájban. ILYEN TÁJBAN. Látom, ahogy a 200E-n végigdöcögünk Kőbányára, ahol átszállunk a vonatra, mert nem, nyolc és fél millió ember még mindig nem a fővárosban lakik, majd három óra múlva hazaérünk, és hajnalban fogunk megint egy telekocsit, ami 2000-rel többért egyből a reptérre visz, a hülyének is megéri. És hogy kicsomagolok, átcsomagolok, elfelejtettem megnézni azt a kicseszett csipeszt, megint főznöm kell valamit.
Vagy itt maradunk a rokonoknál, akikkel beszélgetni kell, és elmondani, mennyire jó, hogy hát itthon rekedtünk most is meg tavaly is, ugye milyen fintora a sorsnak, de valójában ez a Covid igazán összehozza az embereket, és megnyitja őket lelkileg. Ránézek, és nem akarom gyűlölni, tudom, hogy nem ő tehet róla, és hogy tényleg igazán jó utat foglalt, és egész héten a filozófusokról beszélgettünk, hogy most megyünk az igazi szellemi fellegvárba. Odamegyek a diszpécserhez, majd mialatt ők is beszélnek, lassan kicsomagolom a hálózsákot, amit bepakolt a biztonság kedvéért, a hajamra rakok egy kis száraz sampont, és rendületlenül mosolygok, mikor visszajön: szerelmem, ma a hangárban alszunk.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
