Méhes Károly: Egy hajnyírásnyi élet

2021. július 31. – 15:28

frissítve

Méhes Károly: Egy hajnyírásnyi élet
Illusztráció: Fillér Máté / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

Árpi, a fodrász, nagyképűen mondhatnám, a fodrászom, szóval Árpi olyan, mint a régi filmekben. Csöndes, alázatos, a fülembe sutyorog. És mégsem filmszerűen, a legjobb benne épp az, hogy él. Élő adásban fodrászkodik körülöttem. Ráadásul tegeződünk, ami voltaképp természetes ennyi idő után.

Leülök, mondja, nem kell maszk. Már nem.

Mint az új időszámítás kezdete.

A szokásos?

A szokásos. Valami nyári frizurát.

Ilyen időket élünk, hát megkérdezem, hogy mindenki jól van-e, nem volt-e koronás a családban.

Á, legyint, senki. Csak apukám.

Ő?

Nem korona. De nem ismer meg már senkit. Kilencvenhét éves.

Hümmögök, Árpi kicseréli a nyírógépen a fejet.

Az a csoda, hogy ezt megérte. Öt év hadifogság után.

Az sok, mormogom. Anyai nagyapámra gondolok, aki szintén lehúzott három évet valahol az Ural mögött. De hát nem lóverseny ez, hogy kinek a kije szenvedett többet és súlyosabban.

Árpi nyírni kezd, és hogy a búgás ellenére halljam, amit mond, megint a fülemhez hajol.

Nyomdász volt. Igen jó nyomdász, ezt elhiheted.

Csak a szememmel intek, hogy elhiszem. Mért is ne. Zúg a gép a nyakamban, és Árpi folytatja.

Már a nyilasok fel akarták koncolni, amennyiben megtagadja a parancsot, és nem vonul be, aztán jöttek az oroszok. Ők főbe lövéssel kecsegtették. Végül azért úszott meg mindent, mert közölte, hogy nyomdász. Azt nem tudom, miképp hozta az őrök tudomására, mindenesetre ez lett számára az egérút.

Kis csönd támad. Árpi előszedi a pamacsot, kisöprögeti a tarkómból a hajat. Megint fejet cserél a nyírógépen.

Illetve, várjál csak. Szóval már a németek alatt kiderült, hogy nyomdász. Mert akkor vitték ki a csehekhez, ahol az a nagy nyomdagépgyár van. Valahol Prága mellett, nem jut eszembe a neve. Mert ott történt, hogy bejött valami Obersturmbannführer, és nyájasan, mégis felettébb szigorú hangon közölte, hogy meg kell javítaniuk a legnagyobb nyomdagépet, mert valami rendkívül fontosat kell kinyomtatni rajta, már a jövő héten. És tudod, mit vett elő?

Árpi megáll a nyírásban, kék szemét rám mereszti.

Nyilvánvaló, hogy a választ nem tőlem várja, hanem megmondja ő maga. Így is történik.

Egy hatalmas Hitler-portrét.

És tesz egy nagy mozdulatot a kezével, benne a zizegő nyírógéppel.

Kicsit ingatom a fejem. Nem mintha kételkednék az Obersturmbannführer, vagyis inkább Árpi apukájának, vagyis Árpi szavaiban, de tudom, a következő pillanatban nyírni fog tovább, nem tanácsos ficánkolni.

A legkisebb fejjel már a pajesznál és a fül mögött motoz.

Meglett a Führer-kép, olyan szép Führer-képeket nyomtattak, hogy nagy dicséretet kaptak valamennyien.

Közben végre jön az olló. Kicsit aggódtam már, hogy a gép nyomán alig marad hajam.

Na, aztán ’45 nyarán tényleg megérkeztek a szovjetek. Ugyanaz folytatódott, mint a németekkel, szét, majd össze kellett szerelni az összes nyomdagépet, és mindenféle propagandaanyagot nyomtatni. Amivel nem is volt baj, hanem azzal az intézkedéssel, amit a szovjet parancsnokság hozott.

Árpi keze megint megáll, sóhajt egy nagyot, mintha a saját múltjába tekintene vissza.

A nyomdát és a közvetlen környezetét zárt körzetté nyilvánították. Ahonnan se ki, se be. A frufru?

Abból is mehet le, de ne sokat. Inkább ritkítsd.

Ja, tényleg, te ritkítva szereted.

Megkeresi a ritkító ollót, azzal nyiszitel tovább.

Zárt körzet. Ott aztán tényleg fogoly lett szegény apuka. Nem a Szovjetunióban, nem Szibériában, nem a Gulagon, hanem Csehszlovákiában, Prágától egy köpésre, egy nyomdában.

Rám néz, felemeli a szemöldökét.

Nem vicc. Szegény nagyanyám semmit sem tudott róla. Be-bement a Nádor Szálló mellett lévő hadifogoly-irodára, ahonnan mindig elküldték, hogy nincs semmi hír a fiáról. Mi több, három évvel a háború után, ’48-ban, miután nem volt más lehetőség, holttá nyilvánították. Hősi halott lett, vagy mi. Nem tudom, akkor még annak számított-e… De halott, az biztos. Szemöldök?

Csak bólintok megint. Egy idő után a szemöldök igazítása ugyanúgy része a fodrászolásnak, mint minden egyéb.

Halott, kész. Papíros volt róla. Amiről pedig papiros volt, az úgy is volt. Pedig hát nem úgy volt! Mert 1950-ben, öt évvel a háború után, ki tudja, kinek jutott az eszébe, egyszer csak elengedték a nyomdai körzetben élő hadifoglyokat. Apuka szépen hazajött. Elment a Mezőszél utcába, ahol laktunk, és becsengetett. Nagyanyám kinézett, látta, hogy egy katonaruhás, nyúzott alak áll kint. Nem ismerte fel. Kiment, megállt. Bámulták egymást egy ideig. Akkor aztán apám megszólalt, hogy én vagyok, anyuka. Mire ő elájult.

Árpi beporozza megint a nyakamat.

Tessék, meg lehet nézni.

Ez azt jelenti, hogy vegyem fel a szemüvegemet, ugyanis Árpi munkálkodása közben végig semmit sem látok, mindig csak a végeredményt, amikor megint az orromra biggyesztem a szemüveget.

Tökéletes, mondom.

Felállok, Árpi már söprögeti az ingemet.

Ez az élet. Ez egy ember sorsa. És most már nem ismer meg. Amúgy kutya baja, nem lett koronás, azt is mondhatnám, él és virul.

Fizetek. Árpi kicsit meghajtja magát, amikor átveszi a pénzt és némi borravalót.

Remélem, nem untattalak.

Dehogy, felelem. Különös hajvágás volt ez is.

Az ember elveszti, ami néhány perce még ő maga volt, cserébe viszont megkapja valakinek az életét.

Árpi hálásan néz, és még kettőt söpör rajtam, mintha valamiféle kitüntetést helyezne el a mellemen.

Telextárcák

A Telex tárcarovata egy küldetés. Küldetés, hogy a magyar sajtóban jelentős hagyományokkal bíró, de a közéleti lapokból jórészt kikopott, az online médiában pedig meg sem honosodott tárcanovella műfaját új életre keltsük. Célunk a kortárs szépirodalmat közelebb vinni az olvasóhoz, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem a lehető legszélesebb körben: olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas – ahogyan az 1900-as évek első felében még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt olvashatók.

A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!
A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!