Amellett, hogy a második világháború a magyar történelem egyik legnagyobb és legátfogóbb katasztrófája volt, az emlékezetét is folyamatosan durva abúzusok érik. Ezek az abúzusok az idővel nem csitulnak, és intenzitásuk sem mérséklődik, sőt.
Ahogy a Nemzeti Együttműködés Rendszere egyre képtelenebbé vált arra, hogy saját küldetését a nemzeti felemelkedés, a polgárosodás kategóriáival leírja, úgy vált egyre fontosabbá az eszkatológia, ami minden választást, minden döntést a Jó és Rossz közti harc végső összecsapásának állít be. A sztori legújabb fejezetében már ott tartunk, hogy Bólya Boglárka európai parlamenti mandátumszerzése vagy Böröcz László budavári polgármestersége az, ami megmenthet minket egy új világháborútól. És ha netán a Momentum valahogy két EP-mandátumot szerez, vagy V. Naszály Márta újabb öt évig pereskedhet a Ruszwurm cukrászda miatt, már kezdhetjük is ásni az atombunkereket.
És miközben a világháború orosz nyomasztásból magyar politikai fenyegetéssé silányult, a propaganda igyekszik leválasztani a választókat a valódi világháborúk történetiségéről, és igyekszik elszigetelni őket a történetiséggel együtt járó gondolkodás és erkölcsi töprengés felelősségétől. Épp ezért üdítő manapság minden olyan könyv, ami egyszerre elgondolkodtató, távolságtartó és empatikus módon ír egy valódi világháborúról.
Robbanó játék autók az égből
Ablonczy Balázs már több könyvével is bebizonyította, hogy nem fél hozzányúlni a 20. század első felének érzékeny témáihoz, mint amilyen például Észak-Erdély 1940-es, diplomáciai úton történő visszaszerzése vagy a trianoni békeszerződés körül burjánzó legendák (utóbbinak két, a szimpla mítoszvadászaton messze túlmutató könyvet is szentelt).
A történész Jaffa Kiadónál frissen megjelent, Az utolsó nyár című könyve nem egy eseményt vagy egy témát jár körül, hanem egy négy-öt hónapos időszak rétegeit akarja feltárni. 1944 késő tavasza és kora ősze között az ország sok szempontból még a békebeli reflexek alapján működött – Budapesten megtartották a könyvfesztivált, a Balatonon dúlt a strandszezon, az 1943/44-es labdarúgószezon bajnoka a Nagyvárad lett. Csakhogy míg 1944 tavaszáig „a háború elsősorban a filmhíradók furcsa dikciójú tudósításaiban, a légoltalmi táskák reklámjaiban és a keleti frontról szabadságra hazatért utcaszomszéd keserű ráncaiban meg néhány, szegény Jóskát búcsúztató sóhajtásban volt jelen”, addig az országban már azelőtt kézzelfogható valósággá vált a háború, hogy augusztus 27-én Magyarország akkori legkeletibb településén, az erdélyi Sósmezőn megjelentek volna a szovjet 23. harckocsihadtest katonái. Annak a Vörös Hadseregnek az előőrsei, amellyel hagyományosan a „régi Magyarország” pusztulását szokás azonosítani.
Ablonczy a mindennapok tapasztalattörténetét akarta megírni, ami „nem a frontokon, az Úri utcai német követség termeiben vagy a haláltáborokban” történtek rekonstrukciója, hanem az, hogy mi is zajlott le „az itthonmaradtak fejében és mindennapjaikban”. Az utolsó nyár alig több mint kétszáz oldalas, adatokban és információkban gazdag, mégis könnyen olvasható, szellős szöveg. A brutálisan új vagy éppen ellenkezőleg, banálisan hétköznapi tapasztalatokat változatos eszközök – visszaemlékezések, naplórészletek, kortárs híradások és versidézetek – segítségével mutatja be, de a könyv nagy érdeme, hogy még a leghatásosabb források sem nyomják agyon a 20-30 oldalas, tematikusan szerveződő fejezeteket.
A legérdekesebb és korunk háborús szenvedéseinek jobb átérzését is elősegítő részek arról szólnak, milyen radikálisan alakítja át a háború az emberi lét alapvető struktúráit. Ezek számbavétele egy könyvismertetőben nemcsak lehetetlen lenne, de értelmetlen is. De talán a legdrasztikusabb váltás az lehetett, hogy az égbolt egy addig nem ismert fenyegetés, a bombázás dimenziójává vált, a „front” addig ismert fogalmát teljesen újradefiniálta, amikor – például az április 3-i ferencvárosi vagy a június 2-i debreceni szőnyegbombázások után – a polgároknak holttestek százait kellett kiásniuk a romok alól. A bombázások fenyegetése pedig újfajta rutinokat és tereket vezetett be az emberek életébe az elsötétítéstől a légópincéken át a légoltalmi eszközökig.
Az égboltból ráadásul nemcsak bombák, hanem lelőtt amerikai gépekről kiugrott ejtőernyősök is hullottak; és persze megjelentek az olyan álhírek is, miszerint az amerikaiak robbanó játék autókkal akarják meggyilkolni a magyar gyerekeket. A részben érthető háborús hisztéria ellenére Ablonczy szerint a magyar területre pottyant amerikaiakra elszigetelt incidensektől eltekintve alapvetően humánus bánásmód várt.
A kalauz már ruha nélkül ért hozzánk
A hétköznapoknak az is adott egy csavart, hogy a fél ország mozgásba lendült: 1944 nyarán a deportált zsidók eltűntek a vidéki településekről – először csak gettókba terelve a mindennapi életből, majd az országból, végül az életből is. Rajtuk kívül iskolásokat mentettek ki a Balatonhoz a bombázások elől, a rövid tanév után munkaszolgálatra kötelezett (keresztény) középiskolások ezrei mentek az Alföldre látástól vakulásig szüretelni, az északkeleti határokon a közeledő Vörös Hadsereg elől több tízezer, a magyar köznyelvben ukránként számontartott, szovjet állampolgárságú menekült érkezett.
Az én fantáziámat az is megragadta, milyen mértékben változott meg a mozgás szokványos tempója és eszközei. A gumi- és benzinhiány miatt leállt a buszközlekedés, ami különösen a városokban járt azzal az új élménnyel, hogy az embereknek vissza kellett szokniuk a hosszú gyaloglásokhoz. A vasútvonalak rendszeres bombázása miatt minden vonatút egy süllyedő hajó mentőcsónakját idéző acsarkodásokkal járt, az egyik feljegyzés szerint az
„egyik kocsi végén nem volt még verekedés, hát hajrá. Fél óra alatt már a WC-nél vert bennünket fejbe egy dühöngő néni a kosarával. Kicsavarták érte a kezét. Sikítások! (…) Közben egy házaspárt toltak ki az ablakon, mer rossz helyre szálltak fel. Ketten még rosszul lettek, de nem szálltak le. (…) A kalauz már ruha nélkül ért hozzánk.”
Mindenkinek joga van ahhoz, hogy leülhessen az auschwitzi szerelvényen
Az utolsó nyár nem taglalja részletesen azt, hogyan vált Magyarország Hitler utolsó csatlósává, de plasztikusan ábrázolja azt a szellemi haláltáncot, amelybe még 1944-ben is, miközben az egész addigi univerzumuk recsegett-ropogott, bele volt feledkezve a magyar elit, a fajvédelmi-fajtisztasági kérdésektől a csángók Kárpát-medencébe való betelepítéséig. Ablonczy azt sem rejti véka alá, hol kell keresni 1944 történelmi felelőseit:
„Ha az épp nem börtönben lévő magyar politikai elit teljesítményét nézzük a korszakban, az eredmény lesújtó. Sem a hatalomban maradt (szélső)jobboldal nem tudott mit kezdeni az ország ügyeivel, sem a velük kooperáló/nekik ellentartó, Horthy körül csoportosuló hatalmi elit. Megbénította őket a »csak nehogy megint 1918 legyen« fenyegetése, az önnön, megcsontosodott zsidóellenességük, és a tény, hogy bármennyire is szakítani akartak az 1867 után létrejött világgal, valamennyien annak termékei voltak. A legvérmesebb radikális felfordulást követelők is bénultan álltak az általuk annyira óhajtott »átállás« hajnalán.”
A kultúrharcos-fajnemesítős fixáció és a politikai csőlátás más példái Ablonczy jellegzetes, mára kihalófélben lévő konzervatív-liberális értelmezése (ami a szabadságot a legfontosabb hagyományunkként tárgyalja) szerint együtt rajzolják ki, mentalitástörténeti szempontból miért számít fordulópontnak az év:
„1944 az a pillanat, amikor 1867 örökségét végleg elvetik a közgondolkodók, már semmit sem várnak, sem a szabadság varázshatalmától, sem a kiművelt emberfőktől, sem más hasonlóságoktól. Mindent az államnak kell rendeznie egy nagyobb közjó (a magyar Magyarország) megteremtése érdekében. Semmit nem lehet az egyénre vagy a szűkebb közösségekre bízni. Ebben a kontextusban a család sem közösség, csak kisüzem, amelynek egy célja van: gyerekeket termelni a nemzet fennmaradása érdekében.”
A nihilizmusra jellemző, hogy a kormány 1944 nyarán mennyi energiát ölt abba, hogy a holokauszt nemzetközi visszhangját – „a filoszemita hangulat” kialakulásának megelőzése – menedzselje, és Sztójay Döme miniszterelnök a „túlkapások” felülvizsgálatát indítványozta. És ha valaki azt gondolná, hogy a százezernyi zsidó halálba fuvarozása a túlkapás, hát nem, Sztójay azt akarta elérni, hogy legyen mindenkinek ülőhelye a vagonokban.
A történelemben azonban nemcsak a trendek izgalmasak, hanem a trendekkel szembemenő karakterek és jelenségek is. Ablonczy sem csak A magyarság életeje című 650 oldalas fajnemesítő könyv szerzőjét, Doros Gábort mutatja be, hanem Mester Miklós kultuszminisztériumi államtitkárt is, aki a kormánypártoktól is jobbra álló Magyar Megújulás Pártjának képviselőjeként kezdett zsidókat menteni.
Bár Az utolsó nyár elsősorban a magyar társadalomról szól, az egész korszakra nyilvánvalóan horogkereszt alakú árnyként vetült az 1944. március 19. óta tartó német megszállás. A könyv érzékelteti, hogy már a német megszállás előtt, utána meg pláne, milyen döbbenetes mértéket öltött Magyarország német kizsigerelése. A megszálló erők derékhadát adó két SS-lovashadosztályra egy kisebb minisztérium éves költségét költötték, a Németországba irányuló agrárexport megfelelő ellentételezésének elmaradása miatt a költségvetés folyamatosan gigantikus deficittel küszködött. És ez nem csak így alakult: a náci Németország soha nem tekintett szövetségesként az inkább lojális, mint vonakodó vazallusára. Ahogy egy német hivatalnok egy magyar részről megfogalmazott áttelepítési javaslathoz hozzáfűzte:
„Ha a kelet-európai országoktól maximális háborús erőfeszítéseket várunk, legalább a kisebb problémáik és kívánságaik iránti érdeklődés látszatát kellene hogy fenntartsuk, mintha rájuk is gondolnánk, és nem csak magunkra.”
Ablonczy Balázs: Az utolsó nyár – Magyarország, 1944
Jaffa Kiadó, 2024, 4999 Ft
