„Veszélyesnek minősülő idegenek” – tízezreket internáltak Magyarországon az első világháború alatt

Az első világháború történetét kutató szakemberek körében széles körűnek mondható konszenzus van abban a tekintetben, hogy a Nagy Háborúként is emlegetett, 1914 és 1918 között lezajlott első világháború minden korábbinál brutálisabb hatással volt a fegyvert nem viselők életére is. Ez a háború tömegháború volt, amelyet már nemcsak a frontokon, hanem a hátországban is vívtak, és a korábbi fegyveres konfliktusokkal ellentétben a kettő nem vált el élesen egymástól. Ha különböző mértékben és más-más módon is, de a háború hatásai mindenkit, a behívott katonát és a civil polgárt is közvetlenül érintették. A harcok során nemcsak hadifoglyok tömegei kerültek a hátországba, hanem olyan civilek – férfiak, nők és gyerekek – is, akiket azért tartottak vissza a hatóságok, mert, idézve a korabeli szóhasználatot „ellenséges vagy veszélyesnek minősülő idegenek” voltak.

A szemben álló felek kormányánál, vezérkaránál az ellenség bármi áron való és teljes legyőzése messzemenő elsőséget élvezett. Ebbe a gondolatmenetbe illeszkedett az ellenség potenciálisan fegyverbíró, ám éppen nem az anyaföldön tartózkodó, elsősorban férfi polgáraitól való megfosztása is. Ennek jogosságát az alkalmazók abból a gondolatmenetből kiindulva látták igazolhatónak, hogy ha ezeket a férfiakat engednék hazatérni hazájukba, egyenruhát öltenének, fegyvert fognának, tehát harcra fogható katonák lennének.

A legjobb megoldásnak az tűnt, hogy ezeket a civileket szigorú és megelőző jellegű felügyelet alá vonják, vagyis internálják őket. A háborúzó európai államok 1914 és 1920 között 400 ezer civilt internáltak, és körülbelül 800 ezer civil tapasztalta meg a fogva tartás valamilyen formáját a háború alatt és közvetlenül utána.

Az internálás intézménye nem első világháborús találmány volt, jóval korábbi nyomai is vannak a történelemben. Ezek közül viszonylag széles körben ismertek a spanyol gyarmatosítók által a civil lakosság ellen alkalmazott rekoncentrációs övezetek (campos de reconcentración) a kubai gerillák támogatásának megakadályozása érdekében, illetve a Dél-Afrikában 1899 és 1902 között a britek által létrehozott internálótáborok (concentration camp); ezekben a táborokban több ezren (egyes kutatók becslése szerint több tízezren) haltak meg a fogva tartás alatt.

Hadifogoly vs. civil internált

Ahhoz, hogy megértsük ennek a világháború során már tömegesen alkalmazott új fogva tartási eljárásnak a lényegét, különbséget kell tennünk a hadifogság és a civilek internálása között, hiszen a hadifogság katonai személyekre vonatkozik, az internálás pedig döntően civilekre. A korabeli jogfelfogás szerint hadifogolynak tekintették azokat az ellenség hatalmába jutott katonákat, akik a hadsereg vagy a fegyveres erők tagjai voltak, fegyverüket nyíltan viselték, egyenruhát vagy felismerhető jelvényt hordtak, valamint a hadijogot betartották. A hadifogoly fogságba esése után a nemzetközi jog védelme alatt állt, a vele való bánásmódért az őt fogságba ejtő állam viselte a felelősséget.

Ezzel szemben az internált bírói ítélet nélkül rendőrhatósági felügyelet alá helyezett civil volt. Általában a hadiállapotban álló országok helyben tartózkodó állampolgárait internálták, de a fogvatartott gyakran az internálást végrehajtó állam polgára volt, akinek szabad mozgását a hadviselés, a közbiztonság vagy az állam érdekeire hivatkozva korlátozta a hatalom, ráadásul időbeli korlát nélkül, hiszen az internálást elrendelő határozatokban soha nem szerepelt annak kezdő és befejező időpontja, így időtartama bármeddig tarthatott.

Az internálást végrehajthatták úgy, hogy az internálásra ítélt személyt zárt, katonák által őrzött, civileknek fenntartott táborba utalták. Az internálótáborban való elhelyezéssel szemben a rendőri felügyelet a fogva tartás enyhébb változata volt. Ebben az esetben a hatóság a felügyelet alá helyezett személyt lakhelyelhagyási tilalommal sújthatta, vagy éppen új lakhelyet jelölt ki neki. A hadifogsággal ellentétben nemcsak férfiakat, de nőket és gyerekeket is internáltak, ez a gyakorlat megmaradt a világháború alatt is.

A civil internáltak és a hadifoglyok nemzetközi jogban elfoglalt helyzete között is különbség volt, hiszen a háborút megelőző időkben született genfi konvenció és a hágai egyezmények elsősorban a hadifoglyokkal kapcsolatos tennivalókat rendezték, a civil internáltak azonban gyakorlatilag a nemzetközi szabályozás keretein kívül maradtak.

A világháború alatt az Osztrák–Magyar Monarchia társállamaként Magyarország sem képezett kivételt a „közbiztonság és a háborús erőfeszítések sikerességének” szempontjából veszélyesnek ítélt civilek elleni lépéseket illetően. Magyarországon a világháború alatti internálások, őrizetbe vételek kezdete 1914. augusztus 27-től tekinthető hivatalosnak: ezen a napon jelent meg Sándor János magyar belügyminiszter aláírásával a 3009/1914 számú BM rendelet, amely „a hadviselés érdekében felügyelet (őrizet) alá helyezendőkkel vagy lakóhelyükről eltávolítandókkal szemben követendő eljárás” részleteit taglalta.

Az internálás jogszabályi kereteinek kialakítása részlegesen már a háborút megelőzően megkezdődött, a fontosabbak azonban már a háború alatt láttak napvilágot. A vonatkozó rendeletek kivonatos összefoglalásaként az úgynevezett „internált polgári személyeken” belül két csoportot lehet meghatározni.

• A rendőri felügyelet alatt állók:ezek a nagyrészt külföldi állampolgárok a hatóság által kijelölt kényszerlakhelyen éltek a háború alatt. Ahol nagyobb számban éltek felügyelet alatt álló internáltak, azt nevezték koncentrációs telepnek, de a hatóságok mérlegelésétől függően, egyéni elbírálás alapján a felügyelet történhetett „kivételes esetben rendes lakóhelyükön való meghagyással” is.
• Arendőri őrizet alá helyezett civilek: akik rendőrhatósági felügyelet alatt sem lakhattak szabadon, csak fallal vagy szögesdróttal körülvett, katonák által őrzött internálótáborokban, gyakorlatilag teljesen megfosztva a szabadságuktól.

Internálás Magyarországon

Az internálótáborok esetében a hatóságok nem minden esetben építettek az internált személyeknek külön táborokat (ez alól kivétel volt a ma Ausztriához tartozó Nezsider), hanem a már meglévő infrastruktúrát használták ki, főleg katonai létesítményeket, laktanyákat, valamint más jellegű, de szintén a hadsereghez kapcsolódó helyszínt jelöltek ki erre a célra. Utóbbiak a közös hadsereg kiképzésére szolgáló bázisok voltak, amelyeket igyekeztek alkalmassá tenni nagyobb tömegű polgári személy befogadására, mint például a tápiósülyi katonai tábort 1915-ben. A táborok földrajzi elhelyezkedése szempontjából a lényeg az volt, hogy lehetőleg a frontvonalaktól távol őrizzék a gyanúsnak, megbízhatatlannak tartott elemeket.

A világháború idején a Monarchia területén több civil internálótábor működött. Magyarországon három fő internálótábor volt: Aradon, Esztergom-Kenyérmezőn (ez alapvetően hadifogolytáborként funkcionált, de internáltakat is őriztek benne hosszabb-rövidebb ideig) és Nezsiderben. Ezek mellett más, központi fekvésű megyékben is létrehoztak civil internálótáborokat. A kisebb létesítmények nem a nagy táborok altáboraiként funkcionáltak, hanem önálló szervezeti egységek voltak. Civil internáltak tömeges elhelyezésére Magyarországon az eddigi kutatások szerint hét tábort (a három fő tábor mellett Tápiósüly, Vác, Cegléd, Boldogasszony) és hat koncentrációs telepet (Aszód, Alag, Gyöngyös, Heves, Kecskemét, Kiskunhalas) alakítottak ki a háború alatt.

Kényszermunka vagy akár munka ezekben a táborokban nem volt, mivel a céljuk az volt, hogy megfosszák az ellenséget potenciális katonáitól, illetve a vele rokonszenvezőktől, a termelékenység itt nem játszott szerepet. Az életkörülmények azonban itt sem voltak feltétlenül jók, sőt a kelet-európai (de néha a nyugat-európai vagy gyarmati) táborokban esetenként nehéz volt az életben maradás. A halandóság egyes táborokban az előforduló járványok miatt olykor az egekbe szökött. Az internálótáborban lakók életét nem feltétlenül a megdöbbentő borzalmak vagy az őrök szadizmusa tette nehézzé, hanem a mindennapok szürkesége, így az unalom, a siralmas élelmezés, az elszigeteltség, a bizonytalanság és a nemi élet hiánya kezdte ki a foglyok idegeit.

A külföldi és a magyar internáltak közötti különbség két fontos területen nyilvánult meg. A nemzetközi jogban újszerűnek ható, nagy számban megjelenő internáltak közül a semleges államokból érkező és vöröskeresztes missziók kizárólag az ország területén internált külföldiekre terjesztették ki védőhálójukat. A jelentős számban és sokkal rosszabb körülmények között őrzött magyar állampolgárságú internált civilek a nemzetközi jog keretein kívül maradtak, helyzetük éppen ezért volt gyakran olyan kétségbeejtő. A fogva tartás jellegét nézve a külföldi személyek jelentős hányada enyhébb felügyeleti forma alá került, míg a magyar állampolgárságú internáltak őrzési helyét illetően nem mérlegeltek a hatóságok.

Szigorú szabályok vonatkoztak az internáltakra

A rendőri felügyelet alá helyezett személy a neki kijelölt helységben engedéllyel bérelhetett lakást, kijelölt lakhelyét este 8 és reggel 6 óra között nem hagyhatta el. Nappal korlátozottan mozoghatott a településen, annak területét nem hagyhatta el. A szoros ellenőrzés egyik eleme a jelentkezési kötelezettség volt, amelyet a jogszabály maximum napi két, de minimum heti egy alkalomban állapított meg. A külföldi állampolgárok tágabb mozgási kereteket kaptak, mert ők – amennyiben megfelelő volt a magaviseletük – belügyminisztériumi engedéllyel távolabbra is utazhattak.

Az internálás nem járt együtt szükségszerűen a családok szétválasztásával. A rendőrhatósági felügyelet alá helyezett személyhez a rendőrhatóság engedélyével odaköltözhettek azon családtagjai, akik egy háztartásban éltek vele, amennyiben képesek voltak fenntartásukról gondoskodni, ez esetben azonban a rendőrhatóság felügyelete rájuk is kiterjedt.

Az internált civilek távbeszélőket egyáltalán nem használhattak. Megtilthatták nekik, illetve engedélyhez kötötték, hogy a szűkebb környezetükben lévőkön túl másokkal is érintkezzenek. Táviratokat csak a rendőrhatóság engedélyével adhattak és vehettek fel, azokat a hatóság cenzúrázta, a részükre érkező csomagokat átkutatta. Az elküldésre szánt csomagokat és leveleket, beleértve a hivatalosokat is, előzetesen be kellett mutatniuk a rendőrhatóságnál. Leveleket csak nyílt, külön erre a célra használt levelezőlapon lehetett nekik küldeni, az általuk küldött vagy fogadott csomagokban tilos volt írásbeli tartalmakat elhelyezni. Külföldiek esetében útlevelüket a hatóság bevonta.

A koncentrációs telepeken rendőrhatósági felügyelet alatt élőket a hatóság emberei (vidéken a csendőrség, városokban a rendőrség) bármikor ellenőrizhették. Az általuk egyszerre birtokolható pénz nem lehetett több, mint ami egyhavi ellátásukhoz elegendő volt. Adminisztratív nyilvántartásuk a városokban a rendőrség, vidéken a járási főszolgabíró feladata volt.

Az internálandók őrzési helyükre szállítása a katonaság hatáskörébe tartozott, amely sok esetben erre a célra a második világháború alatt negatív értelemben ikonikussá váló marhaszállító tehervagonokat vette igénybe. Az egyes transzportok néha csak napok alatt érték el a kijelölt tábort, mert a katonai szerelvényeknek mindenhol elsőbbségük volt.

A fogvatartók és a fogvatartottak

A fő internálótáborokat külön őrszázadok, a kisebbeket a territoriális alapon szervezett népfelkelő gyalogezredek pótzászlóaljának legénységi állományából kiállított őrkülönítmények őrizték. A táborokban őrszolgálatot teljesítő népfelkelők idősnek számítottak, harcérték és katonai fegyelem tekintetében alacsony szinten álltak. Fegyverzetük sem volt korszerűnek mondható, többnyire az akkor már elavultnak számító Werndl puskákkal és bajonettekkel szerelték fel őket. Az egyes táborok őrségének létszámáról sajnos kevés adat áll rendelkezésre. Pontosan ismert például a nezsideri tábor őrségének létszáma: 130 fő. A váci táborban 26, a ceglédiben pedig 50 népfelkelő teljesített szolgálatot 1915 tavaszától a háború végéig.

A civil internálótáborokba a polgári és/vagy a katonai hatóságok által gyanúsnak vagy biztonsági szempontból kockázatosnak minősített, döntően a nemzetiségekhez tartozó magyar állampolgárságú személyek kerültek. Az, hogy szinte kizárólag valamelyik nemzetiséghez tartozókat internáltak, azt a bizalomhiányt és folyamatos gyanakvást is megmutatja, amely a magyar kormány részéről a háború kitörése után folyamatosan jelen volt bizonyos magyarországi, főként a szerb és a román nemzetiségekkel szemben. A felállított internálótáborokba ennek megfelelően elsősorban délvidéki szerbek, erdélyi románok, fiumei olaszok, kárpát-ukrajnai rutének kerültek.

Internálták azokat is, akiknek közeli rokonuk átszökött az ellenséghez, ez főleg a szerb és a román nemzetiségű katonák körében fordult elő. Gyakori ok volt az internálásra, ha az illető személy uralkodó- vagy magyarellenes propagandát folytatott, ilyen megjegyzést tett, netán kollaborált egy területet ideiglenesen megszálló ellenséggel.

Egy-egy internált személyes történetét megismerve olykor szívszorító leírások kerültek napvilágra:

„A történet a következő: a férfi egy apró erdélyi faluban volt pásztor. Tavasszal a pásztor a falu összes birkáját felhajtotta a hegyi legelőre, ahol épített magának egy apró kunyhót. Ott élt feleségével és két apró gyerekével, amíg be nem köszöntött az ősz. Egy nap a felesége megbetegedett, majd meghalt, ő pedig magára maradt a hegyi kunyhóban a két apró gyermekkel. Amikor a nyájat a kunyhótól elhajtotta, a gyerekeket bezárta, nehogy elkóboroljanak, vagy más baj érje őket.

Egyszer aztán messze járt a nyájjal a hegyekben, szembetalálkozott néhány csendőrrel, akik megparancsolták, hogy tartson velük. A pásztor nem tudott magyarul, a csendőrök nem tudtak románul, kizárólag mutogatással érintkeztek. A pásztor mindhiába magyarázta, hogy két kisgyereke a kunyhóban van bezárva, és vissza kell mennie értük. A csendőrök egyszerűen belerúgtak és előre lökdösték. Kényszeríttették, hogy a nyájat leterelje a faluba, de arra se adtak neki lehetőséget, hogy megkérjen valakit, nézzen a gyerekek után. Messzire hurcolták, mesélte, egy olyan városba, ahol minden ház úgy nézett ki, mint egy templom, és még csak meg sem tudhatta, mi lett a gyerekeivel.”

Szemben a magyar állampolgárságú nemzetiségiekkel, külföldi, elsősorban a nyugati hadviselő országokhoz tartozó állampolgárok ritkán kerültek zárt internálótáborba. Az ő közigazgatási őrizetük általában a fogva tartás másik helyszínén, a koncentrációs telepen valósult meg. E két őrzési mód alapvető különbséget jelentett az olyan mutatókban, mint a fogva tartási és életkörülmények, az élelmezés, a higiénés viszonyok és a fogvatartottakra nehezedő mentális teher.

Az internálótábor: zsúfoltság, éhezés, járványok

A táborokban élő civilek helyzete nem volt könnyű, életük fizikai tekintetben kétszeresen is korlátok közé volt szorítva. Egyrészt szögesdrót vagy fal zárta el őket a külvilágtól, a tábort katonai őrség őrizte; másrészt komoly zsúfoltság jellemezte a tábori barakkokat, körleteket, ami a magánszféra minimumra csökkenését vonta maga után. A legtöbb táborban jelen volt a korrupció, a visszaélések különféle fajtái és nem egy esetben az őrség részéről alkalmazott terror. Ez utóbbit tekintve szinte biztosra vehető, hogy a tápiósülyi táborban verték a fogva tartott nemzetiségi (főleg erdélyi román) internáltakat, a váci táborban – amely a helyi huszárlaktanyában volt – pedig konkrét vizsgálat indult az őrség ellen 1917 tavaszán, mivel kiderült, hogy folyamatosan verték az internált civileket.

Részlet a fogvatartottak belügyminiszternek írt leveléből:

„Alulírott váczi internáltak azon alázatos kéréssel fordulunk Méltóságodhoz hogy minket egy más táborba esetleg Kecskemétre vagy Ceglédre áthelyezni méltóztassék az alábbi indoknál fogva. Az itteni laktanyában a lehető legrosszabbul, vagyunk elhelyezve. A szobák térfogata nincsen arányban a benne elhelyezettek számával és az internáltak legnagyobb része férgektől van ellepve mivel nincs oly viszonyok között, hogy fehérneműt válthasson. […] Az élelmezés minőségéről a lehető legrosszabbat mondhatjuk, mivel csak erősen vizezett alakban kapjuk meg és még az sincsen elegendően megfőzve […] Az itten előfordult tömeges szökések is csak arra a rossz bánásmódra vezethetők vissza, de »jaj« annak, aki megszökött, ha vissza hozzák nem csak a törvényes büntetésben részesül, hanem a pincében félholtra verik […] Azt hisszük, hogy az itteni előfordult öngyilkossági kisérletek is bizonyítanak a foglyok lelkiállapota mellett, mert foglyok és nem internáltak [vagyunk], hiszen még az udvarra sem mehetünk le járkálni. […]”

Előfordultak zaklatások az őrség részéről a nezsideri táborban is, az aradi táborban pedig éveken keresztül elsikkasztotta a tábor vezetése annak az élelmiszernek egy részét, amit a fogva tartott civileknek kellett volna kiadnia.

A táborokban jellemző volt az egyhangú élelmezés, különösen 1916-tól egyre kevesebb állati fehérjéhez jutottak a táborokban fogva tartottak, a háború utolsó évében pedig már több jel arra mutatott, hogy éheztek. Egy 1916 márciusában keletkezett főszolgabírói jelentésből világossá válik, milyen kevéssel kellett beérniük a tápiósülyi táborban elhelyezett olasz internáltaknak. E szerint reggelire 3 deciliter üres pótkávéból készített feketekávét, ebédre 1 liter sűrű főzeléket, vacsorára ismét 3 deciliter üres feketekávét kaptak. Ezt kiegészítette 1 kilogramm kenyér naponta, amelyet 1916 kora tavaszán a liszthiány miatt a felére kívántak csökkenteni. A táborban élő gyerekeknek naponta egy liter tejet is biztosítottak.

A higiénés helyzet terén a magyar hatóságok erőfeszítéseinek ellenére a háború egész tartama alatt hiányosságok mutatkoztak. A zsúfoltság és a fertőtlenítés megoldatlansága és a rossz higiénés helyzet a háború második felében különféle járványok, általában a tífusz különböző fajtáinak pusztításában kulminált, aminek több ezer fogvatartott esett áldozatul. A tápiósülyi táborban az 1917 tavaszán pusztító kiütéses tífusz több száz életet követelt, a nezsideri tábor fennállása alatt pedig körülbelül 4900 személy halt meg. A tápiósülyi táborban lezajlott járvány képei az olasz túlélők visszaemlékezésében élénken éltek. A tábor egyik lakója, a fiumei Arnaldo Allazetta így írt erről a háború után:

„A szörnyűségek, amiket látni lehetett, olyan dolgok voltak, amiket elképzelni sem lehet. […] Egész éjjel nem hunytuk le a szemünket a pokoli hangok miatt: nyögések, agonizálás, segélykiáltások, köhögés, hangoskodások, nevetés, röviden szólva minden, ami egy éjszaka alatt ebben a barakkban előfordulhat, ahol 220 beteg fekszik, és amelyiknek a fele biztos halálra van ítélve…”

A zsúfoltságból, bizonytalanságból, monotóniából fakadóan számos internálótáborba zárt civil fogvatartott küszködött mentális problémákkal, elsősorban az úgynevezett szögesdrótbetegséggel (barbed-wire disease). Ennek a fogalomnak megalkotója és a tünetek klinikai leírója a svájci Adolf Lukas Vischer (1884–1974) volt. A tünetcsoport összességében egyfajta depresszióként értelmezhető, jellemző tünetei az egyén körül történő események kizárólag pesszimista módon való szemlélete, az akár napokig tartó katatón állapot, a zavartság, az álmatlanság és az amnézia.

A koncentrációs telep: lazább szabályok, jobb körülmények

Az internálótábornál jóval humánusabb fogva tartási módot az úgynevezett koncentrációs telepek testesítették meg, amelyek létrehozásának lehetőségét egy 1914-ben született belügyminiszteri rendelet biztosította. Ezen a ponton kell megjegyezni, hogy noha a háború és a koncentráció együttes említése a második világháború eseményei miatt negatív asszociációval terhelt, az első világháború alatt létrehozott táborok nem említhetők egy napon a második világháborúban a nácik által létrehozott táborokkal.

A koncentrációs telepek olyan, a belügyminiszter által kijelölt településeket jelentettek, amelyek főleg külföldi állampolgároknak szolgáltak kényszerlakhelyül. A „telep” elnevezést jóval tágabban kell értelmezni, hiszen itt nem voltak fizikai, csak térbeli határok, nem volt katonai őrség vagy barakkhálózat. Az ide helyezett külföldiekre a rendőri felügyelet szabályai vonatkoztak. Ilyen telepeknek jelölték ki például a Pest-Pilis-Solt-Kiskun megyei Aszódot, Alagot, Kiskunhalast, Kecskemétet vagy a Heves megyei Gyöngyöst.

Mivel a telepen élők maguk gondoskodtak az élelmezésükről, az jobb volt, mint a táborokban élőké. A jobb minőségű élelemhez való hozzájutást segítette, hogy a telepeken élő külföldiek általában jómódúak voltak, rendelkeztek elegendő pénzzel az élelmiszer megvásárlásához, valamint kapcsolati hálójuk is hatékonyan működött. Mivel életkörülményeik, kapcsolatrendszerük, mozgásterük jóval kevésbé volt behatárolva, mint az internálótáborban élőké, mentális és testi egészségük is sokkal jobb volt.

„Sokan közülünk a város fiatalságának francia, angol vagy olaszórákat adtak. Egyébként a város legjobb családjaival érintkeztünk és a viszony a lakosság és az internáltak között mindig a legszívélyesebb volt” – írta az 1920-as évek végén egy egykor Magyarországon internált francia.

Sajnos kevés értékelhető adat áll rendelkezésre az ország területén őrzött külföldi állampolgárok számát illetően. Az eddig feltárt források közül igen pontosnak tűnő adatokat közöl egy 1915. május 6-án keletkezett jelentés, amelyet a Nemzetközi Vöröskereszt készített a Magyarországon őrzött külföldiekről. Ebből kiderül, hogy 1915 közepén 9500 idegen állampolgárságú személyt őriztek az ország internálótáboraiban és koncentrációs telepein. Ez a szám ugyanennek az évnek az októberére, ha hihetünk a hivatalos magyar tájékoztatásnak, valamivel több mint 14 ezerre nőtt, ebből 5474 fő, a fogvatartottak 38 százaléka „élvezte” valamelyik internálótábor „vendégszeretetét”.

A zárt táborokban lévő külföldiek száma a későbbiek folyamán csökkent, mert sokuk az enyhébb őrizeti formát jelentő rendőri felügyelet alá került. Egy részük – jelentkezési kötelezettség mellett – visszatérhetett korábbi magyarországi lakhelyére. A csökkenésben szerepet játszott az is, hogy a háború alatt a Monarchia több hadviselő féllel repatriálási megállapodást kötött.

A magyar állampolgárságú internált civilek számáról nincsenek megbízható adatok, azonban szinte biztos, hogy tízezres nagyságrendben kerültek nagyrészt táborokba a háború ideje alatt.

A táborok utóélete

A magyar kormány, bár az ország Ausztria társállama volt, önállóan intézte a területén lévő személyek internálását. Magyarország több ezer külföldi állampolgárt és jelenleg még meg nem határozott számú, de feltehetően jelentős számú magyar, döntően a nemzetiségek soraiból kikerülő civilt, férfit, nőt és gyereket zárt falak vagy szögesdrót mögé. A magyarországi táborokban őrzött, nagyrészt a nemzetiségekhez tartozó civilek közül több ezren haltak meg. Halálukban a fogva tartási körülmények és a velük való bánásmód is szerepet játszottak.

Az internálást 1918 novemberében szüntette meg hivatalosan a Károlyi-kormány. Erre az időre a minden elemében recsegő államnak egyre nehezebb volt a táborrendszer fenntartása, az ott őrzöttek élelmezése, illetve őrzése, amit a szökések nagy száma is bizonyít. Az összeomlást követően a még itt lévő külföldiek hazaszállítását viszonylag szervezett keretek között, gyakran Svájc közreműködésével, megkezdte a magyar kormány.

A háború alatti internálótáborok további működését a történelmi helyzet biztosította, hiszen egy részüket – hasonlóan néhány egykori hadifogolytáborhoz – 1919-ben a román megszállók, majd a Horthy-rendszer „hasznosította”, ugyancsak kényszerintézkedések végrehajtására, ekkor azonban már nagyrészt politikai okokból, kizárólag magyar nyelvet beszélő magyar állampolgárok közül kerültek ki a táborok lakói.

A világháború alatt a magyarországi internálótáborokban civilek ellen elkövetett erőszak indokolná a szembenézést, számvetést, a szakmai alapon nyugvó párbeszédet a környező országok történészeivel. Az a tény, hogy erről a fajta háborús erőszakról keveset tudunk, és még kevesebbet beszélünk, a jövőt tekintve inspiráló lehet a világháború e szegmensének alaposabb, kiterjedt forrásbázist felhasználó kutatására is.

A szerző Budapest Főváros Levéltárának (BFL) főlevéltáros munkatársa. Kutatási területe az első világháború alatt Magyarországon működő civil internálótáborok működése, valamint a civilek ellen irányuló erőszaktörténet kutatása az első világháború vonatkozásában.