2022 elérte, hogy már ne szitokszó legyen az előzményfilm

2022. október 29. – 20:50

2022 elérte, hogy már ne szitokszó legyen az előzményfilm
A Hatalom Gyűrűi – Forrás: Prime Video

Másolás

Vágólapra másolva

Van jó pár régi mondás a szórakoztatóiparon belül, amely évtizedekig tartja magát, hogy aztán a 21. századra ezekre szép lassan rácáfoljon a gyakorlat. Ilyen volt az, hogy videójátékból nem készülhet jó adaptáció – aztán megjelent az Arcane vagy a Cyberpunk: Edgerunners a Netflixen. És ilyen az is, hogy egy prequel, vagyis előzménytörténet soha nem érhet fel az eredeti alkotás színvonalához. Ehhez képest 2022 legnagyobb tévés vagy mozis dobásai között számos olyat találunk, ami már egy jól ismert világ vagy történet eredetét meséli el. Vajon miért készül ennyi prequel azok után, hogy éveken át zsákutcának tűnt a műfaj? Mit tanulhattak a készítők az előző időszak hibáiból? És miért tűnik biztonságosabbnak manapság egy létező sztori előzményeit elmesélni, mint azt folytatni?

Ha csak az elmúlt heteket nézzük, három kifejezetten nagy költségvetésű tévésorozat futott párhuzamosan, amelyekben az a közös, hogy mindegyik hosszú-hosszú évekkel egy már ismert történet előtt játszódik. Ilyen a

  • a Sárkányok háza az HBO-n;
  • A Gyűrűk Ura: A hatalom gyűrűi az Amazonon;
  • és az Andor a Disney-n (pár hónappal korábban pedig az Obi-Wan ugyanitt).

A maga módján mindegyik sorozat sikeres, és sok helyen bele lehet ugyan kötni a minőségbe (különösen A Gyűrűk Ura: A hatalom gyűrűi esetében), azt nem lehet mondani, hogy ezek pusztán ócska kópiái lennének A Gyűrűk Urának, a Star Warsnak, vagy a Trónok harcának. De ez egyáltalán nem volt mindig így.

Egyáltalán nem újdonság, hogy alkotók egy már létező történet előzményeit dolgozzák fel, a műfaj annyira régi, hogy minden idők egyik legjobb westernje, az 1966-os A Jó, a Rossz és a Csúf is gyakorlatilag az egy évvel korábbi Pár dollárral többért előzményfilmje. Az előzménymánia azonban az ezredforduló környékén indult be igazán, majd folytatódott egészen a 2010-es évekig. A leghírhedtebb egyértelműen a második Star Wars-trilógia, amely az első trilógia előzményeit meséli el, de enyhén szólva nem aratott akkora sikert, mint az eredeti filmek. De amíg a Star Wars legalább pénzt termelt, addig más próbálkozások hatalmasakat buktak ebben az időszakban.

Az alábbi felsorolásban a 2000 és 2010 közötti prequeleket soroljuk fel, zárójelben, hogy mihez készült (ha a címből nem derülne ki), utána pedig, hogy milyen pontátlagon áll Metacriticen.

  • Skorpiókirály (A Múmia) – 45%
  • Flintstones 2. – Viva Rock Vegas – 27%
  • Dumb és Dumber: Dilibogyók 2. – 19%
  • Az ördögűző: A kezdet – 30%
  • X-Men kezdetek: Farkas – 40%
  • Hannibál ébredése (A bárányok hallgatnak) – 35%
  • Underworld – A vérfarkasok lázadása – 45%
  • A texasi láncfűrészes mészárlás: A kezdet – 30%
  • Alien vs. Predator – A Halál a Ragadozó ellen – 29%

Általában 60-70 százaléknál kezdődnek a jobb filmek a Metacriticen, szóval el lehet képzelni, ezek a filmek milyen minőséget képviselnek, ha egyik sem éri el az 50 százalékos kritikai arányt.

Ez azonban nemhogy eltántorította volna a stúdiókat az előzményektől, hanem még rá is kapcsoltak a 2010-es évekre. Ebben közrejátszott az a folyamat is, ami a pandémia után csúcsosodott ki igazán: csak a drága franchise-filmek tudnak megélni a mozikban, illetve az arthouse-filmek a művészmozikban, a kettő közti rész viszont szép lassan teljesen eltűnni látszik. Amikor pedig egy film várható sikerében nagyobb szerepe van a márkának (lásd Star Wars, Marvel, James Bond stb.), mint magának a filmnek, akkor egyáltalán nem csoda, hogy a nagy stúdiók a 2010-es években igyekeztek mindent kisajtolni az ismertebb márkákból akár úgy is, hogy teljesen értelmetlen előzménysztorikat meséltek el.

A hobbit: Az öt sereg csatája – Forrás: Warner Bros.
A hobbit: Az öt sereg csatája – Forrás: Warner Bros.

A hobbit-trilógia talán a leglátványosabb példa, hiszen egy maximum 90 perces történetet kizárólag azért nyújtottak háromfilmesre, hogy megidézzék A Gyűrűk Ura-trilógiát. De lehetne említeni akár az újabb X-Men-filmeket is, amelyek szintén visszamentek az időben, hogy új színészekkel meséljék el pár ismertebb karakter sztoriját. A helyzet odáig fajult, hogy a Szörny Rt.-től James Bondon át egészen a Batmanig gyakorlatilag minden olyan franchise kapott valamiféle prequelt, amiből a stúdiók pénzt reméltek. A helyzet akkor vált igazán súlyossá, amikor a jelenség megjelent a tévékben és később a streamingen: a Bates Motel a Psycho eredetét mutatta be, a Gotham Bruce Wayne kamaszkorában játszódik, de még az Agymenők (Big Bang Theory) Sheldonjának is megismerhettük a gyerekkorát Az ifjú Sheldonban. A műfaj csúcsa alighanem az, hogy már Batman (Bruye Wayne) komornyikja, Alfred Pennyworth is saját előzmény-háttérsorozatot kapott.

A stúdiók részéről teljesen egyértelmű, hogy miért éri meg elővenni és leporolni ugyanazokat a márkákat, hiszen ki ne szeretne eltöltetni újra órákat olyan fiktív világokban, amelyek annak idején beszippantották, legyen szó Star Warsról, Disney-mesékről vagy a Harry Potterről. Az már más kérdés, hogy a műfaj annyira szürreális méreteket öltött, hogy a Legendás állatok-trilógia konkrétan egy fiktív állatos enciklopédián alapul, hogy még a nyamvadt Vadász a Hófehérkéből is kapott egy saját eredettörténetet, arról meg ne is beszéljünk, hogy ki a franc kíváncsi arra, milyen volt az ifjú Pán Péter, mielőtt Pán Péter lett volna.

Az előzmény- vagy eredettörténetekkel az a gond, hogy azok akkor jók igazán, ha új kontextust adnak az eredeti alkotásnak, tehát úgy mesélik el az előzményeket, hogy az akár teljesen más megvilágításba helyezze a már jól ismert sztorit. Ez az, ami az elmúlt 20 év előzményfilmjei és -sorozatai esetében egyáltalán nem ment. Ez leginkább valószínűleg annak köszönhető, hogy a 2010-es évekre már annyira szerves része lett az internet az életünknek, hogy a stúdiók és forgalmazók is sokkal tisztábban tudták monitorozni az emberek reakcióját. Elég megnézni, mennyire rettenetesen fogadták a rajongók a harmadik Star Wars-trilógiát vagy éppen a Trónok harca utolsó évadait, hogy világossá váljon, miért is fordul egyre több alkotó a kezdetekhez a folytatások helyett.

Tetszik vagy sem, A Gyűrűk Ura vagy éppen a Star Wars voltaképpen a mai társadalmunk mitológiái, olyan modern mesék, amelyek az évtizedek során fontos kulturális kapaszkodót jelentettek emberek millióinak. Éppen ezért elképesztően rizikós ennyi év után folytatni például a Skywalker-sagát, mert szinte kizárt, hogy annak olyan eredménye lesz, amivel mindenki elégedett. Viszont amíg az internet előtt a tömeges elégedetlenség maximum olvasói levelekben meg kisebb megmozdulásokban teljesedett ki, az online térben komplett trollhadseregek piszkálnak addig színészeket és más filmeseket, amíg azok nem kapnak teljes ideg-összeroppanást, vagy tűnnek el végleg a közösségi felületekről. Magyarul az se jó, hogy szimplán folytatják a sztorit, de az sem, ha az előzménytörténet túlságosan megkavarja a már ismert rendet. Ezt sikerült az elmúlt pár évben nagyjából megoldani az amerikai szórakoztatóiparnak.

Luke Skywalker a Csillagok háborúja VIII: Az utolsó Jedik elhíresült jelentében – Forrás: Disney
Luke Skywalker a Csillagok háborúja VIII: Az utolsó Jedik elhíresült jelentében – Forrás: Disney

A Star Warsnál érezni igazán, hogy mekkora a különbség kritikai és rajongói megbecsülésben, ha a Disney+-on megjelent sorozatokat nézzük. Amíg a Boba Fett és Obi-Wan Kenobi történetét elmesélő sorozatok jó szívvel is csak gyenge közepesnek nevezhetők, a Mandalorian vagy az Andor ezekkel szemben igazi telitalálat, olyan produkciók, amelyeket büszkén mutogathat a Disney a földönkívüli tevecsöcsből zöld trutymót szlopáló Luke Skywalker miatt máig idegbeteg fanatikusoknak.

A különbség is teljesen egyértelmű: a Boba Fett és Obi-Wan esetében túlságosan sok, már lefektetett alaphoz kellett igazodnia a készítőknek, így nem tudtak nekik akármilyen történetet írni, hiszen ezek a karakterek szerves részei a Star Wars-mitológiának. Ezzel szemben a Mandalorian egy teljesen új karakter történetét meséli el úgy, hogy csak nagyon apránként, szép lassan kötődik a történet a Skywalker-sagához, és amikor összeér azzal, akkor sem kutyulnak bele a már felépített kánonba.

Az Andor helyzete picit komplikáltabb, mégis remekül rámutat arra, hogy milyen irányt érdemes venni manapság, ha valaki olyan népszerű franchise-hoz nyúl, mint a Star Wars. Az egész ott kezdődik, hogy az Andor a 2016-os Zsivány Egyes (Rogue One) előtörténetét meséli el, de ugyebár a Zsivány egyes meg a legelső Star Wars-film prequelje. Nyilván ez már annyira meta, hogy nem is kéne működnie, az Andor fél évad után mégis 2022 egyik legjobb sorozata. Azért, mert úgy épít fel egy viszonylag egyszerű történeten keresztül emberi karaktereket, hogy az adott világ minden apró részletét kihasználja. Az Andorban megismerjük a Birodalom szürke háttérembereit, a lébecoló katonákat vagy a teljesen hétköznapi embereket, akik csak túl akarják élni a sanyargatást. Nem akar indokolatlanul eposzi lenni, nem akarja újraértelmezni kánont, csak elmesélni egy új történetet egy jól ismert világban érdekes karakterekkel.

Ez az a kulcs, aminek köszönhető, hogy 2022 az első olyan év, amikor a prequelek nagy része rácáfolt az előítéletekre.

Diego Luna az Andorban – Forrás: Des Willie / Lucasfilm Ltd.
Diego Luna az Andorban – Forrás: Des Willie / Lucasfilm Ltd.

A másik nagyon jó példa erre a hamarosan az első évadának végéhez érő Trónok harca-spinoff, a Sárkányok háza. A Trónok harca az egyik legfiatalabb nagy multimédiás franchise a szórakoztatóipari behemótok közül (mint a Star Wars, a Marvel, a Harry Potter, a DC, A Gyűrűk Ura), de akkora hatása volt a 2010-es évek popkultúrájára, hogy az HBO majdnem egy tucat spinoffot kezdett el fejleszteni a tragikus sorozatzárás után. Ahhoz képest, hogy már 2017-ben bejelentették 5-6 különböző spinoff fejlesztését, öt évvel később tudott csak debütálni az első ilyen azok után, hogy a hírek szerint elégettek 30 millió dollárt egy olyan pilotra, ami után egy komplett sorozatötletet inkább elkaszáltak.

A Sárkányok házát látva teljesen érthető, hogy az HBO miért dobta be a kártyáit az utolsó pillanatban, és hagyott veszni 30 millió dollárt. A Trónok harca és George R. R. Martin világának olyan nagy számú, hangos, fanatikus rajongói bázisa alakult ki a neten, hogy valóságos boszorkányüldözés áldozatai lettek az eredeti sorozat készítői, David Benioff és D. B. Weiss, amiért annyira gyatrára sikerültek az utolsó évadok. A két producer nem is csinált nagyon semmit azóta egy netflixes tinivígjátékon kívül. Pedig még egy Star Wars-projektet is rájuk bíztak, amit aztán a toxikus rajongók miatt hagytak ott.

Miközben van egy-két zavaró hülyeség a Sárkányok házában, a sorozat epizódról epizódra lett egyre jobb még úgyis, hogy az „anyasorozathoz” képest sokkal áramvonalasabbnak hat: a cselekmény nagy részében a királyi udvar különböző tagjai beszélgetnek vagy konspirálnak, majd két-három epizódonként ugrunk pár évet előre az időben. Viszont még így is évtizedekkel járunk a Trónok harca történései előtt, a történet csak nagyon finoman próbál kapcsolódni a jól ismert eseményekhez., helyette Westeros világának egy nagyobb szegletét bontja ki részletesen a sorozat. Miközben a Trónok harcában a Targaryenek csak egy levitézlett, kihalófélben lévő királyi családnak számított 1-2 élő családtaggal, a Sárkányok házában mindent megtudunk a szokásaikról, a múltjukról, és számos karaktertípuson keresztül mutatják be, hogy a Targaryenek között is vannak sokfélék.

De közben a sorozat magán hordozza az összes kötelező stílusjegyet: a perceken át tartó politikai tárgyalások, az intrika, a tabudöntögetés, az udvari titkok, a minden szereplő mögé sejthető hátsó szándék, ezek mind újra feltűnnek, és ettől igazán azt érezni, hogy a Sárkányok harca úgy Trónok harca, hogy nem akar belekavarni a már jól ismert történetekbe annyira. Persze vannak lovagok meg sárkányok, de nem ettől autentikus a sorozat, mint egy több mint tisztességes előzménytörténet a Trónok harca előtti évszázadokról.

A sárkányok háza – Forrás: HBO Max
A sárkányok háza – Forrás: HBO Max

De nem csak a nagy blockbustereknél működik ez a formula. A minden idők legjobb tévésorozatai között emlegetett Breaking Bad spinoffja, a Better Call Saul idén ért véget hat évad után, és a végére már arról írt a szaksajtó, hogy a Bob Odenkirk karaktere köré épített prequel/sequel/spinoff talán jobb is, mint maga a Breaking Bad. Mindezt azok után, hogy pár évvel ezelőtt, amikor bejelentették a projektet, még mindenki azon kesergett az interneten, hogy minek már megint egy felesleges eredettörténet, pláne egy olyan kultikus, egyáltalán nem franchise terméknek tekinthető sorozatból, mint a Breaking Bad.

A 2022-es év egyértelműen arra utal, hogy az amerikai szórakoztatóipar rájött, nem szabad akkora mellénnyel megbolygatni évtizedek óta közkedvelt történeteket, legalábbis úgy biztos nem, ha annak nem ágyaznak meg rendesen. Az idei év sikertörténeteiben (és nyugodtan vegyük ide a Predator-előzményfilmet, a Preyt) mind az a közös, hogy jól ismert alapokon nyugszik a történetük, mégis szeretne valami újat elmesélni. Ezzel a készítők kikerülik a jól ismert lezárás folytatásával járó rajongói felhördülést és túlzott elvárásokat, mégis tudják a stúdiók erősíteni a saját márkáikat. Aztán ha egy-két ilyen produkció befut, mint a Mandalorian (ami a Disney komplett stratégiáját írta át a Star Warsszal kapcsolatban) vagy a Sárkányok háza, pár évad után sokkal kevésbé tűnhet intruzívnak, erőltetettnek és mesterkéltnek, ha ezek a sorozatok szép lassan elkezdenek egyre szorosabban kötődni a fő történetszálhoz.

Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!