Valami csoda folytán sikerült egy bukott videójátékból megcsinálni az év legjobb animációs sorozatát

Az elmúlt évek egyik legnagyobb videójátékos blamája egyértelműen a Cyberpunk 2077-hez fűződik. Hosszú éveken át rajongók milliói várták, mint a messiást, hiszen a Witcher-sorozattal bizonyító, lengyel CD Projekt Red készítette, és sikerült megszerezniük hozzá a kilencvenes évek egyik legnépszerűbb asztali szerepjátékának, a Cyberpunknak a licencét. A stúdió elképesztő hype-ot generált a játék körül, valóságos szőnyegbombázást folytatott a marketinges csapat Keanu Reevestől a játék zenéjét megíró svéd Refused zenekarig. Hónapokig nem lehetett úgy kinyitni az internetet, hogy az a sárgás, neonszínű cyberpunk esztétika ne ugorjon elénk valahonnan.

Aztán megjelent a játék, amiről kiderült, hogy egészen vállalhatatlan állapotban hozták ki, tele volt hibákkal, és közel sem hozta azt, amit a készítők éveken át ígérgettek. Mindezek ellenére anyagilag sikeres volt a projekt, és ugyan megtépázta a CDPR megítélését, legalább kerestek vele egy csomó pénzt. Az más kérdés, hogy a játék, amibe hosszú évek munkáját ölték, annyira rossz hírű lett mára, hogy hiába indult a GTA-t is lepipáló, nyitott világú megaprojektnek, két évvel a megjelenés után is csak ott tart, hogy a stúdió kihoz hozzá egyetlen egy darab kiegészítőt, aztán jó ideig nem foglalkoznak vele.

Na, ebben a furcsa helyzetben jelent meg a Netflixen a Cyberpunk: Edgerunners, egy anime, ami a Cyberpunk világában játszódik, és ezt a világot annyira tökéletesen adja vissza, ahogy a 100 óránál is több játékidőt igénylő videójáték sohasem tudta.

A CDPR a Witcher miatt elég jó kapcsolatban van a Netflixszel (a Vaják-sorozat mellett készült már animációs spinoff is, illetve más projekteken is dolgoznak ebben a világban), így nem volt meglepő, hogy a brutális marketingkampány egyik részeként azt is bejelentették, hogy anime készül a Cyberpunk világában. Egy ekkora projekt esetében ez teljesen érthető, hiszen Mike Pondsmith disztópikus világa annyira részletes és izgalmas, annyira sok helyen reflektál a mai világra, hogy végtelen lehetőséget teremt klassz történetek elmeséléséhez. Ráadásul a 10 részes animét az a Studio Trigger kapta, ami – a mai animékben nálam sokkal járatosabb Flachner Balázs kollégám szerint – az egyik legmenőbb animációs stúdió jelenleg a piacon, dolgoztak például a Star Wars: Visions című antológia két epizódján, ahogy a Fire Emblem videójátékon is.

Arra valószínűleg senki sem számított, hogy a Cyberpunk nem diadalmenet lesz, hanem a túlfújt lufi iskolapéldája, és két évvel a megjelenés után is rossz szájízt hagy a márkanév az emberekben. Viszont hála az égnek, hogy a Cyberpunk: Edgerunner nem került valami fiók mélyére, mert

bizony ez az a cyberpunk világ és sztori, amit Mike Pondsmith annak idején megálmodott, és amit a CDPR finoman szólva nem tudott tökéletesen adaptálni.

A történet a fiktív Night Cityben játszódik, ahol a videójáték és az asztali szerepjáték is, és már az első részben feltűnő, mennyi olyan helyszín szerepel a sorozatban, ami a játékban is. Ugyanazok a belső és külső terek, ugyanazok a night clubok, ugyanazok a járművek, ugyanazok a félreeső utcák és kajáldák, amelyek között órákat töltöttem annak idején, amikor végigvittem a játékot. Viszont amíg a játék ezeket a hatalmas, gyönyörű és részletes tereket nem tudta kitölteni, addig az Edgerunners egy olyan fantasztikus történetet mesél el olyan vizuális stílussal, hogy még azt is meg merem kockáztatni, hogy a Cowboy Bebop óta nem láttam ennyire egyedi látványt animében.

A történet egy David Martinez nevű sráccal kezdődik, akinek édesanyja mentősként dolgozza halálra magát, hogy tudja fizetni a fiacskája tanulmányait ennek a világnak az egyik megacégénél, az Arasakánál. David viszont nem egy tipikus corpo (így hívják ennek a világnak a karrierista, fehérgalléros irodistáit, akik a céges ranglétrán igyekeznek minél feljebb jutni), hanem vagány utcagyerek, akit az alsó osztálybeli származása miatt folyamatosan piszkálnak a zsúrfiú iskolatársai. Aztán történik ez meg az, és a szokásos „legkisebb fiú elmegy világot látni” sztoriból egészen súlyos történet kerekedik ki.

A Cyberpunk egy olyan világban játszódik, amelyben az Egyesült Államok a nyolcvanas években belekeveredett több közép-amerikai katonai konfliktusba, majd ezekben annyira megroggyant gazdaságilag, hogy elvesztette a vezető helyét a világban Európával és Japánnal szemben, ráadásul a Szovjetunió sem omlott össze. A világűrben megjelentek az első önálló államok, miközben Amerikában létrejöttek olyan megacégek, amelyek voltaképpen átvették az állam, a politikai pártok és a hadsereg szerepét, és egymással néha szó szerint vérre menő harcot folytatva próbálnak dominálni minden piacot. Rendes kormány, rendőrség vagy gazdaság hiányában az emberek egyre erőszakosabbá váltak, és elterjedt a technológiai fejlődésnek az a szintje, amikor az emberek gépekre cserélik le bizonyos testrészeiket, kütyükkel pimpelik fel magukat, és szoftverekkel pótolják a hiányosságaikat.

Vagyis ez egy olyan világ, ahol természetes, ha az ember a nyakába dugja a pendrive-ot, majd a saját szemeivel csinál egy screenshotot a naplementéről.

Pondsmith disztópiája kifejezetten antikapitalista, és évtizedekkel megelőzte a mai korszellemet azzal kapcsolatban, hogy miért nem szabad hagyni szabadon garázdálkodni a világcégeket, milyen hatással lesz az emberiségre a transzhumanizmus, mi történik akkor, ha a kormány és az állam szerepét megavállalatok veszik át – és milyen lenne a jövő Egyesült Államokja, ha elvesztené a vezető szerepét a Föld politikai és gazdasági életében. A Cyberpunk világa ott kezdődik, ahol összeér a modern vadnyugat, a nagyon késői kapitalizmus és a punk attitűd.

David is egy ilyen figura, egy lázadó, aki sem az iskolában, sem az utcán nem találja önmagát, hogy aztán végül bekerüljön a cyberpunkok vagy edgerunnerek világába. Ezek olyan renegát nők és férfiak, akik ki vannak tömve krómmal (magyarul mindenféle testi modifikációval rendelkeznek), és a gonosz megacégeken és azok fogdmegjein élősködnek. Vállalati kémkedés, hekkerkedés, lopás és a szimpla gyilkosság sem kizárt az edgerunnerek világában, akik semmilyen szervezethez nem tartoznak, kizárólag maguknak dolgoznak, és mindössze annyi kapcsolja őket össze, hogy folyamatosan betesznek a regnáló hatalomnak, amit itt a megacégek jelentenek. Ez az az attitűd, amiért teljes joggal szerepel a punk jelző a műfaj elnevezésében.

Sajnos nagyon nehéz spoilerek nélkül írni a sztoriról, legyen elég még annyi, hogy 10 részen keresztül követjük végig, hogyan lesz egy vézna fiúcskából Night City hírhedt cyberpunkja, és mivel jár az, ha az ember egyre több testrészét cseréli hardverekre. Megismerjük ennek a törvényen kívüli világnak a főbb szereplőit, ellátogatunk számos helyre a videójátékból, pár onnan ismerős karakter is felbukkan. Kivételesen itt még az is belefér, ha az eredeti japán helyett angol nyelven nézzük a sorozatot, mert annyira sajátos szlenget találtak ki a készítők, hogy az egy kicsit elveszik más nyelveken. Nem mondom, hogy a Cyberpunk 2077 sztorija ne lett volna grandiózus vagy tanulságos, de az biztos, hogy az Edgerunners sokkal kerekebb és kompaktabb történetet mesél el, végig van súlya, tudunk azonosulni a szereplőkkel, és bizony tele van egészen drámai helyzetekkel. És vérrel. Rengeteg vérrel.

Ami nekem nagyon hiányzott a játékban a Cyberpunk világából, hogy eredetileg erősen korhatáros. Mégis csak olyan helyről beszélünk, ahol az emberek kiműtik a saját szemeiket, hogy három másikat operáljanak a helyére, vagy lángszórót ültetnek az alkarjukba. Közben minden neon- és krómszínű, üvölt a háttérben a Refused vagy más keményebb gitárzenék elektronikával kikerázott verziói, és emberek fetrengenek a sikátorokban VR-szemüveggel a fejükön, ki tudja, milyen droggal az ereikben. Ezt a sötét, mocskos, egyáltalán nem szívmelengető világot az Edgerunners két dolog miatt adja jobban vissza, mint a videójáték: véresebb és erőszakosabb, vizuálisan pedig bátran nyúl harsány, rikító színekhez, amitől egészen sajátos atmoszférája lesz minden jelenetnek.

Nem győzöm emelgetni a kalapom a Trigger előtt, hogy mertek ennyire kemények és bátrak lenni, néhol már gusztustalanul erőszakos a sorozat, de sosem esik át a ló túloldalára, sosem tűnik öncélúnak a vérengzés. A zene mindenhol tökéletes, hol death metal, hol hyperpop, hol a kettő keveréke szól, és hát ott van a már most ikonikusnak ható intró, ami alatt a Franz Ferdinand egyik legjobb slágere, a This Fire szól. Az animáció gyönyörű, vad, színes, kaotikus, néhol egy absztrakt festmény és egy punklemez borítójának kombinációjára hasonlít, és előfordul olyan, hogy az óriási szín- és vérkavalkádban már ki sem tudom venni, mit látok pontosan, csak azt, hogy baromi jól néz ki.

A modern japán animációval komoly fenntartásaim vannak, mióta sokkal nagyobb szerepet kapott benne a számítógépes technika, de a Trigger ez alól is kivétel. A karakterek nem mozognak darabosan, nincs képernyőről leeső CGI sehol, a helyszínek pedig nem csak sima hátterek. Megértem, ha valakinek ez már túl harsány, túl élénk, de szerintem pont az a jó benne, hogy sikerült olyan képi világot megalkotni, hogy ha meglátom egymás mellett a neonsárgát és a neonzöldet, még hetekig erre az animére fogok csak asszociálni.

Azt azért nem mondanám, hogy a Cyberpunk: Edgerunners mindenkinek való (18 éven aluliaknak például biztosan nem), de bizonyosok embereknek egyenesen kötelező.

Kötelező azoknak, akik kicsit csalódtak (vagy pont nem!) a Cyberpunk 2077-ben, és szeretnék látni, mit lehet kihozni még ebből a világból. Kötelező minden anime-rajongónak, mert nem véletlenül tartja most mindenki a Triggert a legmenőbb stúdiónak. Kötelező minden sci-fi-, cyberpunk- és disztópiarajongónak, mert rég dolgozták már fel ezt a műfajt ennyire egyedien. Azoknak meg különösen ajánlom, akik ódzkodnak az animék túlzott „japánságától”, mint az indokolatlan ahegao fejek, a túlstilizált érzelmi kitörések vagy a bugyuta karaokezene erőltetése. Az Edgerunners minden elemében nyugati stílusú anime, ami viszont le sem tagadhatná a japán gyökereit, csak éppen a japán klisék nélkül.

És persze kötelező mindenkinek, aki annak idején játszott az asztali szerepjátékkal, mert az Edgerunnersnek sikerült az a bravúr, hogy fantasztikusan ötvözte az alapművet és a videójátékot úgy, hogy erős saját karaktert is adott az egész sorozatnak. Óriási kár, hogy mindössze 10 rész készült belőle, mert ez bizony az év legjobb animációs sorozata. Remélhetőleg még úgy is lesz belőle folytatás, hogy a CDPR valószínűleg most egy ideig megint a Witcherre fókuszál inkább.