Ha olyan helyet keresünk a Mátrában, ami a hőségben is megfelelő klímát ad, valamint a konkvisztádor pózt is bedobhatjuk, amit akkor szokás, ha egy alig ismert területet hódítottunk meg, akkor erre tökéletes a szurdokszerű Csutaji-gödör és a szeles viszonyokat ígérő Üvöltő-hegy. Bónusz hidegkúti csillagmozi a szemnek és elfeledett visszhang a fülnek.
A Csutaji-gödörről először akkor hallottam, amikor megjelent a cikkünk az akkor még elég ismeretlennek számító, látványos Szakadás-árokról. Egy kommentelő jegyezte meg, hogy „kissé feljebb egy ugyanilyen szurdok van, azt sem ismeri senki”. A „kissé feljebb” lokáció azonban sokáig nem kapott pontos koordinátákat, egészen addig, amíg el nem olvastam róla egy posztot A kövek mesélnek geológiai oldalon, ami alapján már nagyjából be tudtam lőni a helyet.
Mivel árok (gödör) a Csutaj-hegy mindkét oldalán van, így az tűnt a legbiztosabbnak, ha egy körtúrában bejárjuk oda-vissza a helyszínt. Hozzápasszintottunk egy foglalást a nemrég átadott Hidegkúti turistaházban, valamint egy vasárnapi túrát az aránylag közeli Üvöltő-hegyre, ami már régóta birizgálja a fantáziámat.
Ugyanúgy, mint a Szakadás-árok meglátogatásakor, most is Tar községből indultunk, amit kocsival egy és negyed óra, tömegközlekedéssel pedig másfél óra alatt érhetünk el Budapestről. A konkrét startpont az éppen lelakatolt Szent Mihály-templom parkolója volt. Az ATYA feliratú parkolóhely most is üresen ásítozott. Innen indul a K+ jelzésű túraút, ezt követtük a falu határáig, ahol meglepve tapasztaltuk, hogy utolsó ottjártunk óta egy parkolót alakítottak ki, és egy tájékoztató tábla is felkerült a Szakadás-árokról. Határozott haladás. Aki meg akar spórolni két kilométernyi gyaloglást, ide is állhat.
A jelölt túraút egy erdei úton hagyta el a falut, ami a Csevice-völgy vágatát követve tartott a hegység belseje felé. A Csevice név a Felső-Csevice-forrás után ragadt a völgyre, az út mellett csorog ugyanis egy kikövezett (foglalt) mélyedésben a természetes szénsavas savanyúvíz (azaz csevice vagy borvíz) egy kis csőből. Odafelé csak ránéztünk, mert volt még bőven vizünk, azzal, hogy majd visszafelé megkóstoljuk.
A faluhatártól bő két kilométernyire értünk a Szakadás-árokhoz vezető letérőhöz. Úgy tűnik, hogy a hely népszerű lett az elmúlt három évben. Jelölt turistaút még mindig nem visz be ugyan az árokhoz, de jól kijárt ösvény igen, sőt egy táblán jó összefoglaló olvasható róla. A Szakadás-árok maga egy kerítés mögött van, amin egy vadlétrán lehet átmászni. Ha viszont a Csutaji-gödörhöz tartunk, a kerítés előtt közvetlenül, egy vadászlesnél le kell fordulnunk jobbra egy bozótosba vezető, alig látható ösvényen.
Átverekedve magunkat a bozóton, a Csutaji-gödör határozottan árokszerű elejénél találtuk magunkat. Innentől az egyébként a néha csak sejthető ösvényen aránylag jól járható lett az egyre mélyülő és táguló árok. Ahogy egy szurdokszerű ároknál szokás, az utat bedőlt fák és hatalmas begurult sziklák tették akadálypályává, ezeket kerülgetve, átbújva alattuk, vagy éppen felkapaszkodva rájuk haladtunk tovább az árnyékos, hűvös árokban.
Ugyan a tomboló aszály miatt csak foltokban, kisebb tócsákban láttunk vizet, a dús vegetáció és mohos sziklák azt mutatták, hogy jobb időkben a Szakadás-árokhoz hasonlóan itt is csordogál egy kis patak, ami a sötét és hűvös zugokban jól megmarad. Az árok legszebb részén az egyik oldalt egy 10-12 méter magas, függőlegesen leszakadó sziklafal mellett haladtunk el, amit a másik oldalról hatalmas sziklaszálak őriztek.
És akkor itt átadom egy kicsit a szót a geológusnak, mondja el, hogy a látványon kívül miért is érdekes ez a hely. Veres Zsolt szerint a Csutaji-gödörben járva a Nyugati-Mátrát felépítő vulkanikus kőzetek „lelkivilágába” kapunk betekintést. Ezt egy (időszakos) vízfolyás tette lehetővé, ami a lassan emelkedő terület vulkanikus kőzeteibe belefűrészelte magát, s feltárta a vulkáni törmelékes kőzeteit.
A vadregényes, páfrányokkal szegélyezett eróziós völgyben (ugye mennyivel jobban hangzik így, mint a Csutaji-gödör!) a 15 millió évvel ezelőtti robbanásos jellegű vulkanizmus különféle szemcseátmérőjű (például tufák, lapillitufák, agglomerátumok) törmelékekből álló anyagát tanulmányozhatjuk, írja a geológus. Az erősen összetöredezett, tektonikusan kibillent, mohákkal borított kőzetek pusztításában nemcsak a vízfolyások vesznek részt, hanem a repedésekbe behatoló növényi gyökerek feszítő, sziklahasító hatása is. A völgyekben felfelé haladva a leszakadt hatalmas kőzetblokkok mellett több esetben „lépcsők” állják az utunkat, amelyek a keményebb, jobban „cementált” kőzetek kipreparálódásával jöttek létre, teszi hozzá.
A mély, szakadékos Csutaji-gödör körülbelül hatszáz méter hosszan tart, majd szép lassan átváltozik egy kiszélesedő, nyílt hegyi árokba, amelyekből többtucatnyi van a Mátrában. Ki is kapaszkodtunk belőle az árok oldalán futó elhanyagolt erdészeti útra. Egy csúnya hosszabb irtás után fiatal bükkösben gyalogolva értünk ki az Országos Kéktúra útvonalára, ami Mátraverebély felől visz fel az Ágasvári menedékház irányába.
Eredeti tervünk az volt, hogy a közeli Ágasvári turistaházban alszunk, de a ház a szárazabb nyári időszakban víz hiányában zárva tart. Ezért a Harag-tető-oldalt elhagyva visszafordultunk, hogy a Csutaj-hegy másik oldalán ereszkedjünk vissza a Csevice-völgybe, hátha ott is találunk egy gödröt. Gödröt nem találtunk ugyan, de mivel az (egyébként elég elhagyatott) erdészeti út nem sokkal a hegytető alatt haladt el, egy kétszáz méter hosszú, alig emelkedő leágazón felsétáltunk az erdős, 340 méter magas Csutaj tetejére.
A név nem sok jót ígért (a régi Czuczor–Fogarasi-szótár szerint a csutaj apró, csuta bokrokból álló cserjés, csepéte, haraszt), a bozótos helyett azonban fiatal erdőt találtunk fent. A csúcsot magát egészen különleges módon nem a szokásos csonka kőgúla, hanem néhány odahányt használt autógumi jelezte. Nem tudom, mennyire kell perverznek lenni ahhoz, hogy valaki gondosan felcipelje egy erdős hegytetőre az útban levő gumiabroncsait, hogy pont annak tetején szabaduljon meg tőlük.
Kissé csalódott hangulatban értünk le a völgybe, ahol a Felső-Csevice-kút mellett tanakodó túrázókba ütköztünk. Vajon iható-e a vize?, latolgattuk együtt a palackban kavargó enyhén sárgás-zavaros folyadékot nézegetve. Végül a nem mellett döntöttünk, és a csapat továbbállt. Már éppen indultunk volna mi is, amikor egy autó állt meg mellettünk, üres marmonkannákkal felszerelkezve. A csevicéért jött egy helyi házaspár, vitték haza, mert mint elmondták, ezt isszák már évek óta. Ezek után már tényleg muszáj volt megkóstolni. Nem is volt rossz: hűvös, gyengén szénsavas-savanykás ital gurult le a torkomon.
Az üdítő csevicével a gyomromban gyalogoltunk vissza a kocsiig, hogy beszállva átguruljunk vele a szomszédos Mátrakeresztesre (az úton egyébként Volánbusz is közlekedik). Az egykori Óvárból Fakanalassá átkeresztelt keresztesi vendéglőben egy juhtúrós sztrapacskából és egy lecsós galuskás sertéstarjából merítettünk energiát, hogy bírjuk az előttünk álló 230 méter magas emelkedőt a hágóra, ami mögött már aznapi szállásunk, a Hidegkúti menedékház várt a hegy hűvös zugában.
A menedékházban utoljára tizennégy éve szálltunk meg, még egy teljesen más világban. Akkor még igazi lerobbant, komfort nélküli kulcsosházként üzemelt, aminek természetesen megvolt a maga bája. Egy spiccesen gitározó irodalomtanárral és egykori tanítványaival osztottuk meg a közös helyiséget, Cseh Tamás szelleme lebegett a sarokban.
A mostani felújított épület már minden kényelemmel el van látva, tiszta, világos szobák, meleg vizes zuhanyzó, jól felszerelt közös konyha. Igaz, az átadás után volt még jó pár probléma, aminek az áthidalása egy évig tartott, de most már bárkinek tudnám javasolni a helyet. A legkisebb egység, amit ki lehet venni, egy négyágyas szoba 35 ezer forintért, ami akkor igazán gazdaságos, ha egy négyes csapat tagjai között eloszlik a költség.
Beköltözés után még felmentünk a ház felett húzódó gerincre és elsétáltunk rajta a lapos, gyepes Szalajkás-tetőre a naplementében gyönyörködni. Visszatérve kiültünk a turistaház előtti nagy réten egy rönkasztalhoz, és elmerültünk a műholdak és hullócsillagok szántotta csillagos égboltban, aminek látványát itt nem zavarta semmilyen fényszennyezés.
Másnap reggel átgurultunk Galyatetőre (kocsival 20 perc, busszal 45), ahol a kötelező kilátó és egy baconös-omlettes szendvics után elindultunk az Üvöltő-hegy felé. A hegy akkor került a térképemre, amikor egyszer elolvastam egy blogbejegyzést, amiben a hegyen éjszakázó szerző azt ecseteli, hogy tényleg úgy üvölt a szél, hogy alig tud aludni a sátorban. Most inkább egy terepszemlefélét terveztem tartani, hogy ha valóban van szél meg értékelhető sátorhely, akkor mi is belevághassunk egy hasonló kalandba.
Ehhez a galyatetői nagy parkolóból vagy a Galya alsó buszmegállóból, az S jelű túraútvonalon kellett elindulnunk. Az útvonal érdekességét növeli, hogy közbeesik a Nyesett-vár nevű hegy, amin egy középkori, valószínűleg Árpád-kori vármaradvány (leginkább vármorzsa) található. A vár jól lehatárolható sáncrendszeréből ugyanis több maradt meg, mint magából a várból, de az épületeket elég jól hozzá lehet képzeni a helyszínhez. A jelzett túraútról letérve egy 500 méteres kerülővel bejárható.
A vártól már csak egy köpés az Üvöltő-hegy, aminek tetejére egy elgazosodott rövid erdészeti út visz ki. A bejáratot kicsit feljebb találjuk meg a Bögös-rét–Kis-Galya erdészeti műúton, mint ahol az S jelű túraút lekanyarodik róla az erdőbe. Nem kell nagy hegymászásra számítani, nagyjából 150 méter gyaloglás és 4-5 méternyi szintemelkedés után már ott is álltunk a fákkal jól benőtt, teljesen jellegtelen, dél felé enyhén oromszerű tetőn.
Kilátás szinte semmi nem volt, üvöltő szél, vagy egyáltalán csak sima szél meg pláne nem, inkább enyhe szellő lengedezett a fák között. De csitt, valami üvölt! – kaptam fel a fejem. És valóban, jóval lejjebbről, Mátraháza irányából jól megbőgetett motorkerékpárok csordájának hangja üvöltött fel a kanyargó műútról. Ez lenne az Üvöltő-hegy titka?, kérdeztem magamtól kissé lelombozódva, majd teljesen spontán üvöltöttem egy panaszosat a völgy felé.
Csodák csodájára az üvöltés nem maradt abba, amikor abbahagytam, hanem hosszan, legalább 4-5 másodpercig visszhangzott a hegy bal oldalán húzódó völgy falai között. Csak nem? Kipróbáltam még egyszer, és működött megint! Méghozzá úgy, hogy az erejét valószínűleg jócskán tompította a minket körülvevő lombsátor. Télen biztos visszajövök még egyszer meghallgatni.
Hazaérve gyorsan utánakerestem, mi található az Üvöltő-hegyről. Igen, volt, aki egy blogbejegyzésben a szél hangjának tulajdonította a nevet, mások annak, hogy régen errefelé sok farkas üvöltött. Találtam Üvöltő-hegyet külföldön is: a Yellowstone Parkban emelkedő Roaring Mountaint a hangosan süvöltő vízgőzkitöréseiről nevezték el.
De egy nyelvészeti cikk, ami az Élet és Tudomány 1980. januári számának hasábjain jelent meg, megerősített elképzelésemben, hogy régen a visszhangot hallani akaró, üvöltöző emberekről kapta a nevét a hegy. Mizser Lajos nyelvész a különböző magyar hegyek neveit elemezve azt írta le, hogy vannak visszhangra utaló hegynevek is, mint például a Zengő és az Üvöltő-hegy.
Szóval, ha a teóriám igaz, akkor a ma teljesen eljelentéktelenedett, elfeledett Üvöltő-hegy egykor népszerű kirándulópont volt, ahová emberek sokasága járhatott ki üvöltözni, hogy meghallgassa az akkor még valószínűleg fátlan, kopasz csúcsról az ide-oda verődő visszhangot. Annyira, hogy esélyes: erről is nevezték el.
Az útvonalak nagyítható túratérképen:
További mátrai túracikkek a Szépkilátáson:
- A Mátra legszebb csúcsa nem a Kékes, hanem egy alig ismert hegy
- A mátrai két torony: a sárga óriás és a hegyes törpe
- Túra Magyarország legmagasabb vízeséséhez
- Felfedeztük a Mátra rejtett Rám-szakadékát
- Pikáns freskóval díszített, különleges kilátó a Mátrában
- Nagy-Hársas: A legjobb kilátópáholy a Mátrára
- Tesztalvás a galyatetői kilátó betonbivakjában
