Egy ismerősöm egy szál, közösségi oldalra feldobott fotója után indultunk el megkeresni a helyet. Már a fotó is sokat sejtetett, de hogy ilyen látványban lesz részünk, az eszünkbe sem jutott. Hosszú, sokszor beszűkülő, magas falú szurdok a Szakadás-árok. Mint a szivacsból, úgy csöpög a víz a mohos, zöld sziklafalakról, az alján pedig patak csobog. Végigmenni rajta izgalmas kihívás.
Ha nem lenne neve, a Csepegő sziklák szurdokának nevezném el az amúgy nem túl figyelemfelkeltő névre keresztelt Szakadás-árkot. Az elmúlt hétvégén a többnapos eső után eléggé rászolgált erre a névre, mohos falai nedvesek voltak a csurgó nedvességtől, az aljában állt (folyt) a sokszor térdig érő víz.
Ez a tavaszi állapot nyilván nehezíti a bejárást, sokszor jól jönne a gumicsizma, vannak viszont kapaszkodósabb részek benne, ahol pont nehézkessé tenné a mászást. Maradnak helyette a túracipők, valamint a Szakadás-árok természetes „doronghídjai”, a patak kövei közé, iszapjába hosszanti irányba beesett-behelyezett, ingatag faágak, rudak, amiken nem egyszerű egyensúlyozni. Na de ne szaladjunk előre, nézzük, hogy lehet eljutni ide.
Startpontnak a legjobb a Tar, községháza buszmegálló, vagy kocsival kicsit feljebb, a Szent Mihály főangyal-templom parkolója (csak vigyázzunk, nehogy véletlenül az atya helyére álljunk). Autóval egy, vonattal két óra alatt elér ide az ember, négy utas alatt olcsóbbra jön ki a vonatozás a 24 órás Mátra MÁV-jeggyel. Az impozáns, műemlék erődtemplomtól indulva az Attila utcán hagyjuk el a községet.
A kifelé K+ túrajelzést kell követnünk, ez visz fel a Csevice-völgyben addig a letérőig, ahol rákanyarodunk a Szakadás-árok völgyére. Eleinte tipikus faluszéli környezetben lépkedünk, aztán egy kisebb ösvény válik le az erdei útról, és kanyarog a Csevice-patak mentén. Ottjártunkkor a többnapos esőzés miatt eléggé felduzzadt a patak, végig hallani a csobogását.
Félórányi menet után érkezünk a Felső-Csevice-forráshoz és a mellette kiépített kis pihenőhelyhez. A forrás sajnos száraz, pedig felkészítettem a gyomrom egy jó kis langyos, szénsavas savanyúvízre (ez volna a csevice, avagy ahogy Erdélyben mondják, borvíz). A térkép egy rövid ösvényt mutat, ami felkúszik innen egy szép panorámájú sziklatetőre – és valóban: rövid kaptatás után fent is vagyunk a kilátóponton.
A tetőről a Mátra belseje felé jól látszik Ágasvár és Óvár csúcskettőse, valahol a kettő közötti nyeregben van Magyarország egyik legautentikusabb menedékháza, az Ágasvári turistaház. Visszafelé a völgytorkolat mögött pont rálátunk a Tepke távoli vonulatára. Visszaereszkedve folytatjuk tovább az utat a völgyben, de már csak 300 métert kell menni, és egy kisebb pataktorkolaton átszökellve oda is érünk A Szakadás-árokhoz Vezető Jelöletlen Erdei Úthoz.
Akkor lehetünk bizonyosak abban, hogy jó úton járunk, ha hamarosan kétszer is létrát kell másznunk a vadkerítés fölött. Az útvonal, attól hogy jelöletlen, legálisan járható, az árok ugyanis nem fokozottan védett területen fekszik. Még egy kicsit megyünk felfelé a keskeny ösvényen és beérünk az árok fölé. Már első pillantásra látszik, hogy ez nem csak egy árkocska.
Hatalmas, függőleges, sötét sziklafala magas, mint egy kifejlett fa, alján óriási, mohos sziklák szétszórva, köztük patak csorog. Természetesen besasszézunk a mélyére, ahol hűvös, kissé dohos levegő fogad. A zavaros vizű patak szélessége néhol eléri az 1-2 métert, mélysége 10-50 centi között lehet. Tehát nem ajánlott belelépni. A víz mellett rész iszapos-avaros, az is süllyed több helyen, ezért a legjobban tesszük, ha a kiálló köveken, vagy a vízbe fektetett vékonyabb fatörzseken lépkedünk. A sziklák közt el-eltűnő patakparton gyengén kitaposott ösvény mutatja az utat felfelé.
Sajnos ez az eléggé elzárt szurdok is tartalmaz meghökkentő meglepetéseket: az egyik szikla mellett egy autógumi gubbaszt a vízben. Szerencsére más szeméttel nem találkozunk, azt pedig el se tudom képzelni, honnan gurult be ide ez a példány. A szűk kanyon egyszer-egyszer kiteresedik, és látszik, ahogy a kanyarulatban az egykor itt lezúduló ár jókora üreget mart a sziklafalba.
A Szakadás-gödörben egy (időszakos) vízfolyás volt az, amely a lassan emelkedő terület vulkanikus kőzeteibe belefűrészelte magát, s feltárta az úgynevezett Nagyhársasi Andezit Formáció vulkáni törmelékes kőzeteit, írta Veres Zsolt geológus a Turista Magazin egy korábbi számában a szurdokról. Az erősen összetöredezett, tektonikusan kibillent, moha borította kőzetek pusztításában nemcsak a vízfolyás vesz részt, hanem a repedésekbe behatoló gyökerek feszítőereje is.
Néha tanácstalanul megállunk: a faltól falig érő, ismeretlen mélységű patakot, vagy a mohás-csúszós sziklát válasszuk a továbbhaladáshoz? A szűkebb részeken terpeszben vagy féloldalasan áttámaszkodva át lehet hidalni a vizet. Máshol sorozatugrásokkal röppenünk át a gázlón. Büszke vagyok rá, hogy túracipőm alig lesz vizes. Apropó: a legbiztosabb valami jól kapaszkodó talpú, vízhatlan bakancsban érkezni, akkor a nedvesebb részek többségén simán át lehet hatolni.
Az egyik tavasodáson csak egy vékony fatörzsön egyensúlyozva tudunk átkelni. Túrabotunkat kétoldalt a vízbe merítjük: van, ahol biztos talajt fog, máshol jól besüpped az iszapba. Eléggé kétesélyes a dolog, de még mindig biztosabb, mint támasz nélkül a billegő faágon. Az első szakasz végén egy barlangszerű átfolyás állja utunkat. Gabi inkább kerül a partfalon felmászva, én átvágok sziklanyíláson a csobogó patak felett. Ezt is megúszom szárazon, bár a sziklákból szinte zuhanyszerűen csöpög a víz.
Egy kis séta következik pihenőként a megszelídült patakmeder mellett, aztán újra bekanyarodik az ösvény az újra összeszűkülő szurdokba. A sziklák közé bedőlt fák egyszerre jelentenek segítséget, ha a patakon kell átkelni, és egyszerre akadályt, ha bujkálni kell alattuk vagy át kell lépni őket. A kanyon néha lépcsőzetesen emelkedik, ilyenkor kisebb vízesésekben csurog le a víz.
Egy nagy darab, sziklafalak közé szorult mohos falú kőgolyónál ismét kettéválunk. Alatta nem lehet átférni, megmászni nem egyszerű, de mégis nekivágok. Néhány csúszós, ferdén a sziklának támasztott szálfán araszolok lassan, de a golyó tetején megcsúszom, és majdnem beesem a vízbe. De csak majdnem, mert végül sikerül megkapaszkodni, igaz, ujjbegyeim egy kicsit megsínylik. A túloldalán folytatódik a szűk falak közötti ugrálás-egyensúlyozás az avarral borított iszapos-vizes gödrök felett.
Egy faágon egyensúlyozom éppen, amikor valami fura szőrös testet látok félig a vízben a lábam alatt: egy őztetem. Úgy megriadok tőle, hogy majdnem bepottyanok mellé a hideg patakba. Szegény beeshetett a szurdokba és nyakát szeghette. Borzongó háttal végül sikerül átbillegni fölötte.
Úgy tűnik, ez az utolsó próbatétel, a szurdok falai szétterülnek, ismét nyugodt árokká változik a vad kanyon, így könnyedén kioldalazhatok belőle. (Azóta beszéltem egy túrázó ismerőssel, aki tavaly télen jégbe fagyott muflontetemmel találkozott ugyanitt. Ez is mutatja, hogy a Szakadás-árok végigjárása nem veszélytelen küldetés.)
Kint az ösvényen folytatjuk tovább, ami hamarosan egy faszállító traktorok által meggyúrt, sáros erdei útba torkollik. Ezen továbbhaladva futunk bele az Országos Kéktúra Ágasvárra tartó nyomvonalába a Harag-tető-oldal útjelző táblánál. Sajnos a sajátos kanyoning elvitte az időt, nem jut arra, hogy felmenjünk egészen a turistaházig, ahol egy jó levessel tudnánk feltankolni, ezért az Agyagos-tetőnél (394 m) ráfordulunk az erdei kerékpárútra, amin átkötünk Fenyvespusztánál az út elején megismert K+ túraútra, hogy azon csorogjunk lefelé a Szakadás-árok leágazásig, ahol leváltunk róla.
Fenyvespuszta egyébként egy meglepően takaros erdei pihenőhely, kulcsosházzal, pavilonnal, tűzrakóhelyekkel, sőt itt van rögtön mellette a Tuzson Arborétum. Nem kell tőle megijedni, nem egy agyongondozott virágoskert fekszik az erdő közepén, hanem különleges fákból álló, elkerített minierdő. A fagyűjteményt Tuzson János egyetemi tanár alapította 1930 körül, kísérleti céllal. A kutató elsősorban örökzöldek telepítésével és szaporításával foglalkozott, főleg ezeknek az egyedeivel találkozhatunk az érdekes hangulatú területen.
Fenyvespusztáról lefelé már ismerősként köszöntjük a Csevice-forrást (még mindig nem folyik), és szép lassan visszaérünk Tarra, a templomerőd mellé.
A túraútvonal nagyítható térképe:
Verziók: A túrát le lehet rövidíteni úgy, hogy az árokból kimászás után nem megyünk el a Harag-tető-oldalig, hanem már korábban levágunk jobbra egy erdei úton, ami néhány kanyar után visszavisz a völgybe, a K+ túraútra. Így 7 kilométert és körülbelül másfél órát meg lehet spórolni. Akinek viszont kevés az ajánlott útvonal, az Ágasvári turistaház felé bővíthet, akár ott alvással.
Kommentelheted a cikket, és ajánlhatsz más jó helyeket a Szép kilátás! Facebook-oldalán is, sőt lájkold az oldalt, ha még nem tetted! Kérdések és tanácsok is ide jöhetnek.
További mátrai túracikkek: