A karintiai Bad Kleinkirchheim síterep a szánkószállító traktortaxijával már korábban kiszúrta a szememet egy osztrák cikkben, de most a tartomány meghívására le is tesztelhettük. A szánkópályát is magában foglaló síközpont az egyik legkomplexebbek közé tartozik Karintiában, ahol terjedőben az a szokás, hogy a síelők már csak az idejük egyik felét töltik a kiépített, hóágyúzott pályarendszeren, a másik felét a szabad természetben mozogják le túrasíelve vagy hótalpazva. És esetleg fürdőben, aminek a jeges tavi verziója is egyre népszerűbb.
A magyar határtól három és fél órányira fekszik Bad Kleinkirchheim, az út Budapestről is megvan hat órán belül. Ugyan Karintia tartomány már egy kicsit távolabbra esik a nálunk kedvelt alsó-ausztriai vagy stájerföldi síterepektől, ennek ellenére január végén elég sok magyar szót hallottunk. Népszerűségébe nyilván belejátszik, hogy legdélebbi osztrák tartomány lévén Bad Kleinkirchheimben az átlagosnál több a napsütéses órák száma, valamint a Bad (Fürdő) előtagot sem véletlenül kapta meg a település.
A két gyógyfürdőt is felmutató üdülőváros gyógyforrásai már a 11. század óta ismertek, egyik legrégebbi épületét, a több mint ötszáz éves Szent Katalin kápolnát egyenesen az egyik forrás fölé építették. A kis templom (Kleinkirch) ma is nyitva áll mindenki előtt, boltíves belső terében a falból tör elő a forrásvíz, amit a kőpadló vájatában vezetnek ki az épületből. Megkóstoltuk: íze finom, hőmérséklete langyos. Mindezek együtt, a napsütés, a szerteágazó sípályarendszer (ami nyáron Európa leghosszabb downhill-pályájává alakul), a fürdők és a közeli Millstatti-tó Ausztria húsz leglátogatottabb üdülőhelye közé emeli a települést.
És akkor még nem beszéltem a nevezetes traktortaxiról, ami az egyik, pályahütteként is működő hegyi turistaház tulajdonosának, Peter Krennek a nagy ötlete. Mint Peter elmondta, 13 éve jött rá arra, hogy a nyári gazdaságban robotoló Fendt traktort télen is ki tudja használni, méghozzá az osztrák sípályákon általában eléggé háttérbe szoruló szánkósok szállítására. Kanyarított a gép mögé egy padokkal felszerelt fedett utánfutót az embereknek, a szánkókat meg nemes egyszerűséggel bepakolta a markolóba. A hatalmas kerekű, szánkókkal megrakott, hóláncos járgány egyedi színfoltja a városnak, ma már szezononként több ezer szánkós utazik vele.
A traktortaxi délután négykor, a sípályák lezárása után indult el velünk az egyik felvonóállomás mellől, a négy kilométeres szánkópálya ugyanis több ponton is keresztezi a sípályákat. A kicsit cirkuszi pótkocsira emlékeztető vontatmány tele volt szánkózókkal, itt még talán több magyar szót is hallottunk, mint a sípályákon. Nagyjából 20 perc alatt röfögtünk fel az Unterwirt Huttn mellé, 1350 méter magasba, ahonnan a szánkózás indult.
Ha vizuális típus vagy, nézd meg ezt a hatperces videót az útról, ami tökéletesen összefoglalja a teljes túra hangulatát:
A pálya legnagyobb része a behavazott hegyi-erdei úton tekergett, néhol egész jó, 30-40 km/órás sebességre is fel lehetett gyorsulni rajta. A három-négy tucatnyi szánkósból álló rajt Peter felesége kísérte quaddal, néhány ponton megállítva a csapatot, hogy be tudjuk várni egymást és ne maradjon le senki.
Voltam már nagy ausztriai szánkópályákon a Semmeringen vagy Wildkogel Rodelbahnon, de ilyen természetes erdei közegben még nem száguldoztam. A pálya egyébként a sok kanyar mellett sem túl technikás, nincs sok gerincrázó ugrató, kezdő szánkósok is megbirkóznak vele. Talán az alján, a sípálya alsó részére kanyarodva van pár huppanó benne, ahol a fékezés miatt már jelentősebb hó is felverődhet az arcunkba.
A kétezer méternél is magasabb hegyek aljában fekvő Bad Kleinkirchheim téli reggelei gyakran ködösek, szürkék, de a reggeli síelésre menet a Maibrunnbahn felvonó négyes libegőpadja úgy emelt ki a völgyet megülő felhőzetből, mint egy felszálló kétfedelű repülőgép. Míg az 1050 méter magasan fekvő településen január végén szinte semmi hó nem volt, a felvonóval 1400 méter körül értük el a hóhatárt, onnantól fehérbe borult a táj. (Az 1400 méter alatti hógyúzott sípályaszakaszok fehér kígyóként kanyarogtak le a városba.)
A felső állomáson, 1750 méteren szikrázott a nap a hóval fedett környező kétezres hegycsúcsokon, amiket gömbölyű, lekerekedett, kupolaszerű csúcsaik után Nockbergének, azaz Nokedli-hegységnek hívnak. Reggeltől délutánig besíeltük az északi fekvésű pályák zömét, főleg a két, maratoni hosszúságú felvonót (a nyitott Maibrunnbahnt és a kissé retró jellegű, kabinos Kaiserburgbahnt) használva. Nem vagyok profi síelő, alsó-középhaladó tudásomnak viszont tökéletesen megfelelt a lankásabb és meredekebb lejtőkkel tarkított széles, túlnyomórészt piros besorolású pályák rendszere.
A völgy szemben levő oldalán elhelyezkedő Sankt Oswald-i pályákkal a teljes rendszer 103 kilométernyi pályarendszert ad ki, aminek 85 százalékát rendszeresen hóágyúzzák. Itt vannak Karintia leghosszabb sípályái, van, amelyiken 5,5 kilométeren keresztül csúszhatunk lefelé. A felnőtt főszezoni napijegy 69,5 euróba kerül, de a Karintia-kártya kiváltásával rengeteg kedvezményt és ingyenes szolgáltatást be lehet söpörni. Január végén még éppen megúsztuk a tömeget, mert az ausztriai tartományokban február elején kezdődik a síszünet, amikor az osztrákok kitódulnak a síterepekre, és hétvégén zsúfolt pályákkal, hosszabb sorbanállásokkal kell számolni.
Nagyon szeretem a hótalpazást, ami ugye a téli túrázás vastag hórétegben végzett sajátos formája, ezért mindig úgy alakítom, hogy ha elvetődök síelni valahova, akkor sort kerítsek rá valamilyen formában. Bad Kleinkirchheimben ezzel nem voltam egyedül, mert mint az egyik időközben megismert síoktató-túravezető, Wolfi elmesélte, már egy ideje az a trend télen, hogy a síterepre érkezők jelentős része mást is keres a pályasízés mellett. Sokan csak fél napot síelnek, a nap másik részét inkább a hegység szabadabb részein töltik sítúrázva vagy hótalpazva, esetleg a helység termálfürdőinek habjaiba vagy a közeli Millstatti-tó téli strandjának jeges vizébe merülve.
Mi a Maibrunnbahn felső állomásától két kilométerre fekvő, 1845 méter magas Kolmnockot néztük ki magunknak, amihez fenyőerdőkben és egy széles gerincen vezet az út, nagyrészt szűz havon. Az aránylag szintben vezető út többnyire 20-25 centis hóban vitt, de voltak olyan részek, ahol még a hótalppal is exkavátorként kellett lépkednünk, hogy a térdig-combig besüllyedt lábunkat ki tudjuk emelni. Hótalp nélkül ez majdnem kilátástalan küzdelem lett volna, hiszen lábfejünket úgy megfogta volna a hó, hogy legalábbis Münchhausen báró trükkjéhez kellett volna folyamodnunk, hogy saját hajunknál fogva rántsuk ki magunkat a fogságból.
Van a hótalpazásnak egy nyugodt, szélcsendes változata, amikor a hófehér fenyves mindent körülölelő békés, puha csendjében sétálva szinte csak saját lélegzetünket halljuk. Ez az érzés általában akkor változik, amikor közelítünk a nyitott gerinchez. Amikor a Kolmnock felé haladva kiértünk az erdőből a hegygerincre, feltámadt a szél, kinyílt a láthatár. Olyan volt, mintha egy hatalmas belégzéssel mély lélegzetet vennénk, de végül nem mi szippantjuk be a végtelen teret, hanem az minket. Dél felé a Dolomitok fehérlettek, észak felé pedig a Nockberge többi nokedli-csúcsa. (Osztrák humor: a hegyet angol nyelven Nocky Mountainsnak is nevezik a helyiek az amerikai Rocky Mountainsre utalva.)
Visszafelé kicsit más útvonalon haladtunk, ahol több volt a tisztás, elvégre a Nockberge régebben hatalmas alpesi legelőrendszer volt, 1987 óta viszont védett, nagy kiterjedésű UNESCO Bioszféra Rezervátum. A negyven éve fenntartható módon kezelt erdőknek, alpesi legelőknek és a hegység változatos geológiájának köszönhetően mára rendkívül változatos élőhelyek alakultak ki a hegységben. Egy 2021-ben, 71 kutató részvételével lezajlott kísérlet bámulatos eredményre jutott: egy 1 négyzetkilométeres területen 24 óra alatt 1250 különböző növény-, állat- és gombafajt azonosítottak.
Az út végén előkerült a „karintiai víz” csoportunk egyik tagjának zsebéből, és három nyelven is koccintva dobtuk be a túrát lezáró körte snapszot. Szükség is volt rá, mert fejest akartunk ugrani a sötétbe: még sosem fürödtünk 12-13 foknál hidegebb vízben, a Millstatti-tó közeli téli strandja pedig 2-4 fokos vízhőmérséklettel várt. Ezt a helyet mindenképpen meg akartam látogatni, egyfelől azért mert Európa nyugati felén is egyre nagyobb divatba jön az északkeleten honos jeges fürdőzés, másrészt sosem csobbantam még igazi téli szabadstrandon.
A szokás úgy tűnik mégsem mozgat meg még tömegeket, mert a strandra érve csak néhány, kabátját fázósan összehúzó kutyasétáltató helyi emberrel találkoztunk a fagypont körüli hőmérsékleten dermedő levegőben. A strand mellett szerencsére két henger alakú, 10 perces időszakokra kifűthető (ingyenes) öltözőkabin is várt minket, szóval a levetkőzés nem okozott problémát.
A kabinra kitett táblán elolvastuk a jeges fürdőzők hétparancsolatát.
- Csak jó egészségnek örvendők próbálják ki.
- Legfeljebb 1-3 perc hosszan.
- Ne erőltessük, ha nem megy.
- Magányosan sose merüljünk, legalább párban legyünk.
- Nincs vízbe ugrás, csak nyugodt merülés.
- Legyen rajtunk sapka.
- Maradjunk közel a parthoz, mert ha gond adódna, akkor ki tudunk jönni.
A leírtaknak megfelelően belegázoltunk a jéghideg vízbe. Mivel a végsőkig elszánt voltam, csak combnyi mélységnél hatolt el először az agyamba a fagyos víz által kiváltott fájdalom. Egy pillanatra átsuhant a gondolat, hogy megfordulok és kirohanok, de a lendület vitt tovább, amíg derékig nem jutottam a tó vizébe. Itt jött a következő próbatétel: a nyakig merülés, de az elszántság vitt tovább. Nagyjából 10-15 másodpercig voltam víz alatt, és nem tudom mit kellett volna éreznem, én azt éltem át, mintha egy hideg abroncs szorította volna körbe a testemet.
A tizedik másodpercnél egy jeges hullám kezdett felkúszni a karomban a tenyeremtől indulva, ekkor úgy döntöttem, hogy nem várom meg, mire felér. Felálltam, és kiindultam a partra. Rögtön meglepő volt, hogy az egyébként 2-3 fokkal hidegebb levegőben sokkal kevésbé fáztam, sőt még el is álldogáltam a hideg homokon, amíg megtárgyaltuk a többiekkel a tapasztalatokat. Amikor a talpam már kezdett elfagyni, akkor kapcsoltam, és szaladtam be az öltözőbe felmelegedni.
A vonatkozó irodalom szerint a jeges fürdő után túláradó boldogságot éreznek az emberek. Személy szerint én is tapasztaltam hasonlót, de ez elsősorban annak volt köszönhető, hogy túl voltam az egészen. Lehet, hogy így első alkalommal nem tudtam kellő figyelmet fordítani arra, hogy átéljem. Nem tudom. De az biztos, hogy mivel sokkal kevésbé kellemetlen, mint ahogy gondolná az ember, még megpróbálkozom vele párszor, hátha elhozza a Nirvánát.
Pár érdekes dolog még Bad Kleinkirchheimből. A település túlnyomó részben turisztikai céllal hasznosított házakból, fogadókból hotelekből áll, kevés az állandó helyi lakos. Ennek megfelelően a két termálfürdő mellett számos vendéglő várja a turistákat. Ami biztos: az Unterwirt hüttében és a lenti Trattler's Einkehrben jó helyi jellegű kajákat lehet enni 16-18 euróért, úgymint: a pirogra emlékeztető karintiai húsos vagy sajtos batyu (Kärntner Fleischnudel vagy Kasnudel) vagy a Kasspatz'n (a német Käsespätzle, azaz a tojásos-sajtos-hagymás nokedli helyi verziója), de eszméletlen jó sáfránylevest is kanalaztam (6 euró körül), a flambírozott, áfonyás császármorzsáról nem is beszélve (14 euró). Aki estére ivósabb-mulatósabb helyet keres, a Kaiserburgbahn felvonó lenti állomása melletti Almstube jó hangulatú söröző, némi gyorskaja-választékkal.
No go időzónák: ahogy fentebb írtam, a februári iskolai téli szünetben az osztrákok elözönlik az ausztriai sípályákat. Némileg javított a helyzeten az, hogy az osztrák kormány három részre osztotta az országot, ahol csúsztatva egymás után vezetik be a téli szünetet. Február elején általában Bécsben és Alsó-Ausztriában van síszünet, a középső tartományokban (Burgenland, Karintia, Salzburg) inkább február közepén, míg Felső-Ausztriában és Stájerországban inkább február vége felé.
A vendégek egyharmadát kitevő németeknek is van kedvenc időszakuk: utazásuk a bajor karneválhoz kötődik, legtöbben ezért február közepén-végén érkeznek síelni, a szintén szép számban érkező hollandok pedig a helyiek által csak „holland hétnek” hívott utolsó februári héten szoktak a karintiai síterepekre menni. Ha ehhez hozzáteszem, hogy a turisztikai adatok szerint a magyarok, lengyelek és csehek is inkább január-februárban tartózkodnak a tartományban télen, akkor kirajzolódik, hogy a február, de főleg február második fele teljesen felejtős.
A magyaroknak ez már annyira lejött, hogy inkább januárban mennek többen a karintiai síterepekre, mint februárban, de a március eleji-közepi üres, de még bőven havas időszakot már nem nagyon akarja kihasználni senki.
(A cikk elkészítéséhez elfogadtuk a Millstätter See-Bad Kleinkirchheim-Nockberge Tourismusmanagement GmbH meghívását, a szervezet fizette újságírónk kint tartózkodásának költségeit, a teljes egészében szerkesztőségi tartalom készítésére azonban semmilyen befolyással nem bírt.)
Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szépkilátás Facebook-oldalán is, és lájkold az oldalt, ha még nem tetted! Kérdések és tanácsok is ide jöhetnek. Vizuálisabbaknak ott a YouTube-, az Instagram- vagy a TikTok-oldalunk.
További síelős-szánkózós Szépkilátás cikkek:
- Megnéztük, hogy birkózik meg egy februári hőhullámmal egy magyarok által kedvelt osztrák síterep
- Alig egy órára a határtól már csodás hóélmény vár bárkire
- Leteszteltük Kelet-Ausztria leghosszabb szánkópályáját, ahol éjjel is lehet csapatni
- Amit sosem szerettünk volna személyesen tesztelni: találkozásunk az osztrák hegyimentőkkel
- Így röffent be a síszezon Szlovénia két, magyarok körében kedvelt síterepén
