2024. február 29. – 17:02
Olyan síterepet kerestünk Ausztriában, ami aránylag közel van, hóbiztos, és családoknak is jó, mert nem csak síelni lehet rajta. A határtól kétórányira fekvő Präbichlig jutottunk, ami tökéletes terep kezdőknek-középhaladóknak, de van szánkópálya és hótalpas túralehetőség is. Teszteltük mindet.
A Präbichl síterep a stájer felföldön van, Leoben közelében, a magyar határtól kétórányi autóútra. A mostani klímaváltozás idején is elég hóbiztos, és nincs akkora tömeg rajta, mint a Magyarországhoz közelebb eső pályákon. Kora délután értünk ki, és a szállásfoglalás után indultunk is bemelegíteni egy kis szánkózással.
Aki egy gyors képes összefoglalót szeretne a szánkózás és a sípályák hangulatáról, nézze meg ezt a rövid videót, amit a helyszínen készítettünk.
Jó tudni, hogy a szánkópálya nem tartozik szorosan a síterephez, hanem a lezárt, enyhébb lejtésű régi országutat (Alte Bundesstraße) alakítják át erre a célra. Éppen ezért fizetni se kell érte, annak ellenére, hogy délután fél 5-től este 10-ig kivilágítják. Mi nem vittünk szánkót, ezért az Alte Bundesstraße végében álló Langreiter háznál kezdtünk, ahol pár euróért lehet retró jellegű szánkókat bérelni.
Ha megvan a szánkó, akkor vagy a jó öreg felvontatást választjuk a 800 méter hosszú, száz méter szintkülönbségű pályán, vagy egyikőnk beáll sofőrnek, és autóval viszi fel a szánkót + utasát a startponthoz minden körben. Ez nyilván gyerekes családok esetében az apuka reszortja, így 4-5 kört is meg lehet tenni a pályán.
Ellenkező esetben magad, uram, ha sofőr nincsen: lehet vontatni. A szánkófelhúzós verzió jóval lassabb és fárasztóbb: nagyjából 20 perc a hegymenet és mindössze 2 perc a leszánkózás. Ha jól megengedi a szánkó lovasa a gyeplőt, akkor 40 km/órára is fel lehet gyorsulni a lejtőn. Két-három kör után úgy is érezzük, hogy aznapra már jól kiszánkóztuk magunkat.
Másnap kicsit tartottunk a sípályától, mert a 15 kilométerrel arrébb és 500 méterrel lejjebb fekvő szállásunkon (Sankt Peter-Freiensteinben) 14-15 Celsius-fokot jeleztek előre, ami nem éppen síidő. Ausztria középmagasan fekvő síterepein ma már nem ritka egy januári vagy februári hirtelen hőhullám, de szerencsére az 1100-1600 méter magas Präbichl síterep egy szűkebb, hűvös hágó aljában van, és délutánra legfeljebb 3-4 fokig melegedett az idő. Így a hó is jól síelhető maradt.
Leginkább középhaladó síelőnek mondanám magam, a kék, lankásabb piros pályákon könnyedén szlalomozom, a meredekebb piros már gyorsabban lefáraszt. A Präbichl sípályáit mintha nekem találták volna ki: a nyugati lejtőkön laza kék és könnyebb piros pályák húzódnak, amiken jól be tudok melegíteni, és kényelmesen elsíelgetni. Menet közben elég sok a hütte, ha éppen megszomjaznék vagy megéheznék kicsit (a leves 3,5–6 euró, a kolbász 4,3, a sör ugyanennyi). Gyakorlottabb társam szerint ezeken a pirosokon nagyon jó carvingolni is.
A nap második felében jöhetnek a meredekebb keleti oldal piros pályái. Ezek 200 méterrel feljebbről indulnak, mint a szemközti oldali pályák, ezért itt a sílift felső állomása szép panorámás. Itt bőven vannak meredekebb szakaszok, amik délutánra kissé lebuckásodnak. A hegyoldal lényegében két fonódó piros pályából áll, a végén lendületből kell átmenni egy alagúton, amit a főút alatt vezettek át.
Mindkét oldalon négyes felvonók viszik a síelők zömét, a legforgalmasabb órában se kellett egy-két percnél tovább várni a feljutásra. Eléggé ráfekszenek az oktatásra, van zöld pálya is a tanulóknak, és több iskola. Amikor ott jártunk, épp gyerekversenyt tartottak rajta.
A síelés után Andreasszal, a kölcsönzőssel beszélgettünk egy kicsit. Mint mondta, a síterepen nagyjából 20 százalék a Magyarországról érkezettek aránya, tehát nem ismeretlen a terület a magyarok előtt. Ennek következtében több pályaszállás is van, ahol beszélnek magyarul, sőt, az egyik magyar tulajdonú. Az árak középkategóriásnak számítanak a síterepen: a sífelszerelés bérlése: 43 euró/nap/fő
síbérlet napijegy: 48,50 euró (a kétórás jegy 31,50 euró, a háromórás jegy: 37 euró).
Mivel a hótalpat is kölcsönöztünk másnapra, megkérdeztük Andreast, milyen túraútvonalat ajánlana. A környéken főleg rövidebb, kisebb szintemelkedésű hótalpas utak voltak (Erzwanderweg, Marterlweg, Tollingrunde), de ezek túlnyomó részéről a hőhullám miatt az elmúlt napokban leolvadt a hó. Andreas elárulta kedvenc helyét: az 1500 méter magasan fekvő Krumpenseenél februárban tuti 40-50 centi vastag hó van. A tókatlant három oldalról meredek kétezres hegycsúcsok veszik körül ugyan, de dél felé nyitott: nagyon szép a panoráma.
Másnap elgurultunk a völgyben következő Trofaiach városkáig, és onnan a Krumpenbach (patak) mentén a felső parkolóig. Egy szép hosszú sífutópálya, a Krumpenloipe mellett mentünk végig, amit nem kímélt a meleg: sok helyen nem is volt rajta hó. Havat még a 850 méter magasan fekvő startpontunkon se láttunk, ezért a hótalpakat a hátizsákra kötve kezdtük meg a kaptatást.
Széles erdei úton, majd keskeny ösvényen kanyargott felfelé az út a völgyben, sokáig nem is túl meredeken. Egy óra menetelés után értünk fel egy nagyobb, hó borította tisztásra, ahol már érdemes volt felcsatolni a hótalpakat, mert egy-két lépésnél bokáig süppedtünk a hóba. Innen meredek kapaszkodó ösvény indult a fenyvesben. Az egyre csúszósabb havon jó hasznát vettük a hótalp alsó kis karmainak és a túrabotoknak, amik megakadályozták a nagyobb visszacsúszást.
Alaposan megizzadtunk, mire felhótalpaztunk a meredek hegyoldal közelgő tetejét jelző Krumpenbachfall vízesésig. Egy kicsúszásveszélyes szakasz fölött vízszintesen áthaladva kiértünk a tókatlan szélére, ahonnan már csak könnyű séta volt a tó. A hó valóban 60-80 centi vastag lehetett itt, ezt jól mutatta az alaposan betemetett útjelző tábla.
A lavina döreje
Sajnos a Krumpensee jegét is hó fedte, ezért csak körülbelülre tudtuk belőni a helyét. A katlanban egy vidám háromfős társaság épített hóbarlangot, láthatóan kint tervezték tölteni az éjszakát. Rajtuk kívül még egy sítúrázó párost láttunk, ők gyorsan elhúztak az északi hágó irányába. Hogy jól átlássuk a katlant, feljebb mentünk egy száz méterrel az északi oldalon és lepihentünk egy sziklagyepes folton. A panoráma dél felé valóban olyan volt, mint amilyennek Andreas ígérte.
Elmajszoltuk a szendvicseinket, megvitattuk, hogy az esetleges lavinaveszély miatt nem megyünk feljebb, majd lecsattogtunk hótalpainkon a vízesésig. Épp egy kutyás osztrák pár ért fel a peremre; üdvözöltük egymást. Nem volt rajtuk hótalp, így nem mentek be mélyebben a katlanba – ezt onnan tudom, hogy lefelé a haladás gyorsabb módját választva gatyaféken suhantak el mellettünk. A módszert nekem is kedvem támadt kipróbálni egy seggre esés után, de hamar felhagytam vele, mert a nadrágomat majdnem felhasította egy hegyesebb faág.
A völgy aljába érve lecsatoltuk a hótalpakat, és már éppen azt gondoltam, hogy nem érhet meglepetés, amikor mély, ropogó, semmihez sem hasonlítható robajt hallottam a hátam mögül. Visszanéztem, és tényleg: a katlantól távolabb, egy meredek sziklafal tetejéről szürkésfehér hófolyam indult meg ágyúlövésszerű pukkanásokkal kísérve. Biztonságos távolban voltunk, de így is lenyűgözött lavina látványa. Először találkoztam ilyen nagyobb példánnyal szemtől szembe.
Patkóharapó strucc a cukrászdában
Hazafelé még tettünk egy kört Leoben városában. Az egyre inkább a turizmus felé igyekvő egykori bányavárost még mindig két dolog jellemzi leginkább: a nehézipar és a sör. Az előbbi főleg azóta, hogy 1850-ben beköltözött a bányászati főiskola, ami azóta is egyre növekszik. Ma 4000 diák tanul a 25 ezres városban, a nehézipari egyetem pedig nemcsak a bányászatra, hanem a fémipari feldolgozásra, sőt a környezetvédelmi oldalra is koncentrál. A Göss-apátság sörét, a Gössert nem kell bemutatni, Magyarországon is ismeri mindenki.
A Mura-kanyar védelmében fekvő város az egyetemnek köszönhetően egyszerre ódon és modern. A főtéren beültünk a város egyik legjobb cukrászdájába, a Zwanzgerbe egy kávéra és egy leobener tortaszeletre, és elmerengtünk azon, hogy a szemben álló városházán díszelgő hatalmas városi címerbe hogyan kerülhetett egy patkót harapó struccmadár. Mint később meg megtudtam, az ókorból eredeztethető középkori babona, hogy a strucc gyomra olyan erős, hogy megeszi a vasat is. A babona az idők folyamán része lett a középkor szimbolikájának, majd a céhes iparban is elterjedt jelkép lett ez az egzotikus madár a vasműves mesterségek körében.
Mélyebbre ásva az egész legenda a római korból, a numídiai háborúk idejéből származik, amikor Jugurtha király struccra nyergelt könnyű csapatai nagy győzelmet arattak a sivatag homokján nehezen mozgó római lovasság felett. A vereséghez nem szokott rómaiak ezt a kudarcot a strucc mágikus erejének tulajdonították. Ebből kerekedett ki aztán a ló és a strucc harcának legendája, amelyben a strucc lenyeli az ellenséges lovat, és csőrében már csak a patkója látszik. A patkóharapó strucc egyébként az Anjou-kor óta feltűnik a magyar címertanban is, először Nagy Lajos és Zsigmond király páncéljain, érmein, később a nemesi címerekben is.
A hótalpas túraútvonal nagyítható túratérképen:
(A cikk elkészítéséhez elfogadtuk a Tourismusverband Erzberg Leoben felajánlását, a szervezet fizette újságírónk kint tartózkodásának költségeit, a teljes egészében szerkesztőségi tartalom készítésére azonban semmilyen befolyással nem bírt.)
Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szépkilátás Facebook-oldalán is, és lájkold az oldalt, ha még nem tetted! Kérdések és tanácsok is ide jöhetnek. Vizuálisabbaknak ott a YouTube-, az Instagram- vagy a TikTok-oldalunk. A Szépkilátás hírlevelére pedig itt lehet feliratkozni.
További hasonló, téli Szépkilátás túrák Ausztriában: