2025. január 16. – 19:31
,Kezdhetném egy Instagram-kompatibilis felütéssel ezt a cikket, de az összesen háromnapos és félórás, Ötscher-régióban tett síkirándulásunk legemlékezetesebb epizódja nem a síelés volt, nem is az egyik hüttében elfogyasztott vaníliás-mákos batyu és még csak nem is a csodálatos hófedte falvak; sokkal inkább az, amikor megismerkedtünk az osztrák hegyimentők profizmusával. De hogyan is jutottunk el idáig?
Az egész azzal kezdődött, hogy miután az évek óta síelő gyerekeimmel tavaly télen leteszteltünk két alsó-ausztriai sípályát és egy másikat Stájerországban, nagyon megörültem, amikor ősszel észrevettem, hogy 2024-től először kapható egy újfajta alsó-ausztriai síbérlet, mely a régió tíz síterepére érvényes. Olyanok vannak köztük, mint az 1800 méteres Hochkar, a családbarát Mönichkirchen vagy a csodás panorámájú free ride területekkel is megszórt Gemeindenalpe.
A hetekig tartó kemény teleknek már biztosan búcsút inthetünk, Ausztria is küzd a klímaválsággal, az Alpok keleti, alacsonyabb, már egy ideje nem egész télen át hóbiztos régiójában nagyon érett egy efféle összefogás. Örömöm csak fokozódott, amikor kiderült, hogy ha október végéig megveszem a bérletet, akkor egy felnőtt szezonjeggyel családunk 11 éven aluli tagjai ingyen használhatják a tíz síterepet. A gyerekeim szerencsére még idetartoznak, gyorsan ki is számoltam, hogy ha csak négy napot síelünk, máris megéri a bérlet, úgyhogy lecsaptunk rá.
Karácsony előtt az Annabergen kaptuk kézbe a kis műanyag kártyáinkat, és mivel szenteste előtt két nappal jártunk ott, a völgyben pedig leginkább havaseső, a hegytetőn pedig hó esett, alig lézengett pár ember a pályán. Többször síeltem úgy a gyerekeimmel, hogy egy teljes pályaszakaszon csak mi suhantunk, meg is beszéltük az egyik felvonóssal, hogy ritka luxus ez. Férjem, aki nem síel, mindeközben a hüttében ücsörgött. Pazar idénynyitó csúszás volt, alig vártuk, hogy két hét múlva, az iskolai szünet utolsó napjaiban visszatérjünk.
Az Annaberg közelében három olyan pályarendszer van, amit lefed a bérlet, úgyhogy azzal kezdtem, hogy leellenőriztem a Bergfexen, hogy aktuálisan melyik hány felvonóval üzemel. Lackenhofot (az Ötschernél) kihagytuk, mert ott csak két felvonó működött, végül az első célpont Mariazell Bürgeralpe lett. Ahogy elhagytuk Sankt Pöltent és autóztunk a hegyek felé, fokozatosan fehéredett ki a táj, végül egy karácsonyi képeslapba érkeztünk.
Mariazell – a bemelegítés
Az első célpontunk tehát Mariazell volt. A St. Sebastian-völgyállomásánál parkoltunk le, és pár perccel később már a négyüléses felvonón ültünk, amely a Bürgeralpe 1267 méteren lévő tetejére vitt minket.
Innen a kellemes 4-es kék pályán síelgettünk bemelegítésképp, melynek az elején van két meredekebb letörés, és mivel valamivel dél után értünk oda, helyenként már jócskán fel volt buckásodva-jegesedve, így abszolút kezdőknek kisebb kihívás lehetett. A harmadik csúszásra megszokták a gyerekek, kifejezetten élvezetes volt többször is lecsúszni rajta.
A városközpontból indul egy gondolás felvonó is, de az arrafelé tartó pályák most le voltak zárva, meg is kérdeztem a hegyállomáson a lift kezelőjét, azt mondta, csak a szánkózók tudják érdemben használni. Így a Mariazellbe torkolló 6-os kék pályát most nem tudtuk kipróbálni, de az első fél napunkra bőven elég volt a kék négyesen mulatozni.
Párszor lecsúsztunk a lankás erdei kék 5-ösön is, én a kellemesen széles, piros 2-est is kipróbáltam (jegesedett), mely a völgyben lévő tányéros kék pályába csatlakozik be.
Ha valaki nem síel, de vonzza a hó, annak itt egy jó hír: Mariazellben van a környék egyik legjobb és leghosszabb szánkópályája; a hegy adta mókák mellett pedig sokan megnézik a magyarok körében igen népszerű zarándokhelynek számító kegytemplomot is. Összességében Mariazell tökéletes első napi bemelegítés volt, és ha minden pálya nyitva lett volna, akár két napig is ellettünk volna itt.
Annaberg: családosoknak remek
A második és a harmadik napot az Annabergen töltöttük, részben ragyogó napsütésben, az egész szombatot végigdolgozó hóágyúkkal, a második nap végén kis esővel. Ha valamelyik síterepre igaz a családbarát jelző, akkor ez biztosan az: a Budapesttől négy órára található Annaberg tökéletes olyan családoknak, akik hozzánk hasonlóan csak párszor síelnek egy szezonban.
A két fekete pályája miatt még valamennyi kihívást is tartogat a sportosabbaknak; a fekete 2-es valamivel könnyebb volt, mint a meredek, jeges 1a. Az abszolút kezdő gyerekeket egy gyerekbirodalom várja tanuló- és gyakorlópályákkal, van egy 60 méteres varázsszőnyeges könnyű pálya is, a szánkózók pedig egy fedett varázsszőnyeges leválasztott szánkópályán zúzhatnak.
Mivel ide az első napon egy kényelmes reggeli után indultunk a körülbelül 4 kilométerrel odébb fekvő, szintén roppant gyerekbarát szállásunkról, csak 10 körül érkeztünk a sípályához. Ekkorra a fenti parkolók már megteltek, így csak a Sägemühle nevű szomszédos kis faluban kialakított extra parkolóban tudtuk letenni a kocsit és úgy 15 percet vártunk a shuttle-járatokra, amelyekkel egészen a pálya kezdetéig szállítottak minket.
Aztán a négyüléses lifttel rögtön a csúcsot céloztuk meg (viszonylag hosszú, bő tíz perc felfelé az út), ahonnan az 1-es kanyargós kék hegyi úton lehet letekergőzni a piros és fekete pályák kezdetéig. Délutánra a kanyarok kissé már felbuckásodtak és eljegesedtek. Tömeg csak szombat délután 2-3 között alakult ki a völgyállomásokon, ilyen esetekre a mentő megoldás az 1300 méteren lévő Anna-Alm hütte mellől induló könnyű, széles piros 5-ös pálya lehet, amihez egy csákányos felvonó tartozik.
Mint Ausztria oly sok sípályáján, az árképzés itt is dinamikus, tehát ha valakinek nincs olyan dzsókerbérlete, mint a miénk, érdemes minél korábban vásárolnia jegyet a neten, annál kevesebbet fog fizetni. Van mindenféle kombijegy is a környékbeli pályákra, amikkel kiválóan lehet ugrálni közöttük. A csütörtök esték kifejezetten a sítúrázóké.
Gemeindealpe – csodás táj, peches baleset
Az utolsó napra tartogattuk a Gemeindealpe síterepet, ahol az eddigieknél jóval gyorsabb négyszemélyes, majd kétszemélyes ülős felvonó visz Mitterbachból az 1626 méteren lévő csúcsra. Aznap jó pár fokot melegedett az idő, a nap ragyogóan sütött, a hó szikrázott, és ezzel együtt kissé olvadni is kezdett, ezért is tűnt észszerű döntésnek az eddigieknél pár száz méterrel magasabban fekvő Gemeindealpe.
Az erdőhatár fölött egészen pazar táj tárult elénk, és azt is láttuk a felvonóból, amiről korábban olvastam, hogy a sítúrázóknak is nagy kedvence ez a hegy. A csúcsról remek a kilátás az Erlaufseere és az Alpok belsőbb részeire, meg is beszéltük a gyerekekkel, hogy majd a szuper panorámás Terzerhaus hüttében eszünk egy levest. Csak aztán az élet másképp hozta.
Kellemesen kanyarogtunk le a csúcsról a viszonylag keskeny, emiatt odafigyelést igénylő 8-as kék pályán, majd egy utolsó kanyar után kiszélesedett a terep, és jött az igazán kellemes 2-es piros pálya (a 8-as ment lankásan tovább, de meg szerettük volna nézni a piros aljában lévő snowparkot, ezért döntöttünk emellett). Nem volt még felbuckásodva, a kisfiam mindenesetre komótos tempóban csúszott, amit a kislányom egy idő után látványosan unni kezdett, ezért megbeszéltük, meddig mehet előre, ahol majd meg kell várnia minket.
Aztán a harmadik ilyen alkalom után hallottam, hogy úgy 30 méterrel előttünk hangosan kiabál; ekkor a fiamat hagytam hátra azzal az információval, meddig síelhet el óvatosan. A lányom a hóban ült a karját fogva, az egyik léce 5 méterrel mellette, és azt mondta, hogy a kezére esett. Közben néhányan megkérdezték, hogy szükségünk van-e segítségre, de elsőre nem tűnt vészesnek a helyzet. A lányommal abban maradtunk, hogy lecsatolom a másik lécét is, és szép lassan lesétál a négyüléses felvonó kábé 100 méterre lévő állomásáig, én pedig vállamon a léceivel és a botjaival lassan haladok előtte. Ez persze nem volt ennyire egyszerű, mint ahogy most itt leírtam, de végül 5 perc alatt leértünk a felvonóhoz, útközben begyűjtöttük a kistesót is, és innen indult a kalandunk az osztrák hegyimentőkkel.
A történet szempontjából fontos leszögezni, hogy a gyerekeim évek óta síelnek, és sokat gyakoroltak irtózatosan csúszós műanyag pályán Budapesten. (Most osztrák egészségbiztosításuk van, mivel fél éve Ausztriában élünk.) De vissza a hóba. A kedves felvonós srác azt mondta, hogy függetlenül attól, hogy melyik testrész sérült meg, a szabályzat szerint nem engedhet le minket a völgybe, ezért szépen leküldtük a botjainkat és a léceinket, mi pedig megvártuk a felvonós kis irodájában a hegyimentőket.
Úgy két perc alatt futott be egy végtelenül megnyugtató aurájú, 35 körüli hegyimentős, aki megkérdezte a lányomat, hogy megvizsgálhatja-e a karját, ezért átvághatja-e a pulcsija szárát, és így tovább. A lányom fájlalta a karját, de ekkor én még nyugodt voltam, meg sem fordult a fejemben, hogy nagyobb gond lehet, és a hegyimentős sem észlelt semmiféle duzzanatot vagy zúzódást. Aztán perceken belül ott termett még három kollégája, akik egy kényelmes, levegővel körbepumpált tepsiszerű szánba fektették a lányomat, betakarták, beszíjazták, és miután elmondták, hol fogunk találkozni – a mi léceink ekkor ugye már lent voltak a völgyállomáson –, szép lassan lesíeltek vele a völgybe. Mint utóbb megtudtam, közben folyamatosan kérdezgették, jól van-e, nem zötyög-e túlságosan, satöbbi. A fiammal ekkor ültünk fel a felvonóra, és onnan láttuk egy-két kanyarban előbukkanni őket. Szívbe markoló látvány volt, és ekkor már izgultam kicsit.
Hamarabb értünk le a völgyállomásra, mint ők, az onnan 15 méterre ácsorgó mentőhöz siettünk, itt felvették az adatait, megérkezett nem síelő apuka is a lányom osztrák egészségkártyájával együtt, és nem sokkal később befutott, azaz becsúszott ő is a hegyimentőcsapattal. A mentőben egy kedves orvos és az asszisztense látták el, miközben nekem kint kellett várakoznom, mivel nem fértem be. Amikor bekötötték a fájdalomcsillapításhoz szükséges kanült, ami a lányomnak kellemetlen volt, azonnal behívtak, hogy megvigasztalhassam.
Az ép kezében ekkor már egy vöröskeresztes plüssmacit morzsolgatott. Mivel eléggé aggódtam, nem tudom pontosan rekonstruálni ezeket a perceket, csak azt tudom, hogy valameddig tanakodtak a mentőhelikopteren mint lehetséges szállítási opción, aztán az orvos és a mentősök arra jutottak, hogy a klasszikus mentő is megteszi, amiben már úgyis fekszik, azzal gurulunk majd a fél órára található kórházba, amit előzetesen felhívtak.
Aztán végre beszállhattam a kislányom mellé, a mentős mellett az orvos is jött velünk úgy félútig – mint mondták, ezt is a szabályzat írja elő –, és miután megdicsérte a lányom német nyelvtudását és adott neki még egy kis fájdalomcsillapítót, közölte, hogy ne aggódjunk, minden jót kívánt, kiszállt, és visszaindult a szolgálati helyszínére (mint korábban a hegyimentőktől megtudtam, a téli szünetben mindennaposak az ilyen balesetek). A kórházban ment minden, mint a karikacsapás, az érkezésünk után úgy 8 perccel már a röntgenben voltunk, utána negyedórával pedig két ember gipszelte a lányom karját – az esés következménye ugyanis egy gyorsan és könnyen gyógyuló felkartörés lett. Itt pedig arról beszélgetett a szintén szép számú és barátságos kórházi személyzet, hogy az elmúlt napokban szinte csak síbaleseteseket gipszeltek, de hát a szezon és a téli szünet már csak ilyen.
Az utolsó meglepetés délután négy körül ért, amikor megcsörrent a telefonom, a képernyőn egy ismeretlen osztrák szám. A hegyimentős hívott, aki a sífelvonós irodájában először nézte meg a lányom karját. Arról érdeklődött, hogy mit mutatott a röntgen, aztán megnyugtatott, jobbulást kívánt a kislányomnak és pár perc múlva ugyanezt – biztos, ami biztos – megüzente egy sms-ben is.
(Újságírónk kint tartózkodása költségeinek egy részét a Niederösterreich-Werbung állta, a teljes egészében szerkesztőségi tartalom készítésére azonban semmilyen befolyással nem bírt.)
Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szépkilátás Facebook-oldalán is, és lájkold az oldalt, ha még nem tetted! Kérdések és tanácsok is ide jöhetnek. Vizuálisabbaknak ott a YouTube-, az Instagram- vagy a TikTok-oldalunk. A Szépkilátás heti túraajánló hírlevelére pedig itt iratkozhatsz fel.
További síelős-szánkózós Szépkilátás cikkek:
