2025. január 9. – 23:48
A Darién-régió a világ egyik legeldugottabb sarka. Nem egy életbiztosítás átvágni a közép-amerikai dzsungelen, de a partján legalább kajakozni lehet. Szabó Gál András először társakkal vágott neki a kunák szigetvilágának, majd egy második etapra már egyedül tért vissza, és jutott el Panamából Kolumbiába.
1992-ben olvasott először a Darién-régióról, ami a Panamát Kolumbiával összekötő földnyelvet foglalja el. A szinte áthatolhatatlan dzsungel mellett az Atlanti-óceánon gazdag szigetvilág is található, ahol a kuna nevű népcsoport él. „Mindig vonzódtam a világtól elszigetelten élő népekhez, próbálom megfejteni, hogy boldogok-e, vagy az elszigeteltség inkább fájdalmat okoz nekik” – mondta Szabó, aki, ha lehet, eldugott helyekre kajakkal megy. Teljesített már így több túrát Grönlandon, evezett már Törökország és Görögország között, de Szicília partvidékén és a Skóciához tartozó Külső-Hebridákon is.
„A Darién esetében egy nagy bekattanás volt, hogy milyen lehet egyik szigetről a másikra menni, együtt élni ezzel a törzzsel, és megismerni az életüket. Elkezdtem ezt tervezni, végül négyévnyi álmodozás után elindult az expedíció” – mondta Szabó.
Áprilisban Panamából öten vágtak útnak, Kóczán András, Gaál Péter, Ősze Szilvia és Leitner Gábor volt még a csapat tagja. Mivel olyan speciális, nagyobb terhet is elbíró kajakokat nem lehetett kapni Közép-Amerikában, mint amilyenre szükségük volt, leszállíttatták azokat a startpontra. Az áprilisi indulást azért választották, mert elvileg ilyenkor enyhülnek a szelek, és könnyebb haladni, de ez nem feltétlenül volt igaz. Olykor napokat kellett várniuk, hogy legyen értelme a vízre menniük.
Tikantiki szigete nagyítható túratérképen
„Elfogyott az idő, és az egyik szigeten, Tikantikin, kénytelenek voltunk azt mondani, hogy nincs esély elérni Kolumbiát, vissza kell fordulnunk. Így csak a fele távot tettük meg, és egy kéthetes vakációvá vált az expedíciónk. Addig olyan volt a táj, mintha SpongyaBob szigetén jártunk volna, fehér homok, pálmafák, mint a Maldív-szigetek, csak szállodák nélkül. A Darién viszont tátongó lyukat ütött a lelkembe, így még a repülőn hazafelé elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, befejezem a hiányzó szakaszt” – mondta Szabó Gál András.
Keresni kezdett egy másik időjárási ablakot, a november sem tűnt ideálisnak a sok eső miatt, de végül amellett döntött, mert az kevésbé hátráltatja az evezést. „Ha nagy szél fúj, kievezel a nyílt vízre és délutánra már Kubában vagy. Olyan, mintha végig sodrással szemben úsznál, nagy energiát emészt fel, de közben szinte nem is haladsz.”
Novemberben egyedül tért vissza, de felszabadítóan hatott rá, hogy nem tartozik felelősséggel másokért és gyorsabban lehet döntést hozni. Az útját a Tikantiki-szigettől folytatta. Onnantól már zordabbá vált a táj is, nem az a vidék, ahová a turisták járnak.
A kunákhoz 365 sziget tartozik, ebből nagyjából ötvenen laknak. Ezekre pár dollárért bárki kiköthet, de a lakatlan szigetek is igénybe vehetők például szálláshelyként. „Minden sziget valakié, akár egy turisztikai paradicsom részei is lehetnének, de ott állnak üresen. Ennek az is az oka, hogy a kuna törvények szerint nem adhatnak el vagy bérbe földterületet nem kunáknak.
A legtöbb szigeten nincs is semmiféle infrastruktúra, stabil víz- vagy áramellátás. A nagyobb, lakott szigeteket sűrűn beépítik, egy-kétezer ember is élhet rajtuk. Utcák nincsenek, így ha el akarsz jutni A-ból B-be, akkor akár ötven házon is át kell sétálnod. De ehhez már hozzászoktak, mint ahogy ahhoz is, hogy disznót vagy kakast tartsanak ketrecben az otthonukon belül” – mondta Szabó Gál András.
Ezeken a szigeteken a klímaváltozás is tetten érhető, az emelkedő tengervízszint folyamatosan rabolja el a szárazföldet, és a kunák pont a korábbi állattartásra alkalmas területeket veszítették el, ezért is laknak társbérletben a jószágokkal. Már egy olyan sziget is van, ahonnan a lakosokat ki kellett telepíteni.
„Amikor már a Darién mellett haladtam, az volt a tervem, hogy amikor csak lehet, szigeten éjszakázom, mert ott nincsenek veszélyes emlősök, kevesebb a kígyó és a rovar is, minden szempontból biztonságosabb, mint a dzsungel. Ahol pedig nem volt sziget, ott falut kerestem. Egyszer ez nem jött össze, és a homokban nagymacska lábnyomát láttam, ami pumáé vagy jaguáré lehetett. Azon az éjszakán machetével a kezemben aludtam a függőágyamban. Elsőre jó gondolatnak tűnt, pedig ha jött volna egy puma, nem kérhettem volna meg, hogy várja meg, míg felveszem a szemüvegemet és a zseblámpámat. Na, az egy feszült éjszaka volt” – mesélte.
Egy napra 20-25 kilométernyi táv megtételét tűzte maga elé. Tudta, hogy a trópusi vidéken jól be kell osztania az erejét, mert napközben olyan hőség van, ami minden energiát felemészt. Azt mondta, van néhány óra, amikor még akkor is képtelenség kajakozni, ha gyakran megmártózik a vízben. Általában napfelkeltekor indult, majd a hőség óráit árnyékban próbálta meg kibekkelni, aztán napnyugta előtt egy óráig evezett, és jöhetett a táborállítás.
„Amikor az első túrát megkezdtük, szorongtunk, hogy lesz-e elég vizünk, ezért vittünk magunkkal kajakonként 15-20 litert és víztisztító berendezést is, de aztán rájöttünk, hogy minden faluban van víz. A félliteres palackos vizet úgy isszák, mint a kólát, nem alapszolgáltatás. Ha megkívánják, akkor vásárolnak olyat, és kivesznek egyet a napelemmel működtetett fridzsiderből.”
Az is hamar kiderült, hogy a térség kemény valutája a kókuszdió, a helyiek abban szabják meg az árakat. A tranzakció nem mindig történik meg azonnal, papíron vezetik, ki mennyivel tartozik a másiknak, és aztán időnként elszámolnak egymással. A kókuszdió beváltási ára egyébként egy dollár.
Időnként Szabó Gál András maga is szerzett be kókuszt, ami jól jött neki a hidratáláshoz is. Persze olykor úgy találta, hogy míg megszerez és felnyit egy kókuszdiót, az több vízveszteségbe kerül, mint amennyit pótolni tud belőle. A kajakba egyébként szárított élelmiszereket, babot, quinoát, rizst, paradicsomszószt pakolt be, és az étrendjét időnként a helyiek ételeivel, kókuszlében főtt rizzsel, hallal frissítette fel. Furcsa volt számára, hogy a kunák zöldségféléket alig fogyasztottak.
A két túra nagyjából három hete alatt Szabó Gál András 250-280 kilométert tett meg. Nem volt célja, hogy sportteljesítményként tekintsen az útjára, csak az volt számára a fontos, hogy elérje a végcélt, miközben nagyon izgalmas helyeken jár. Szigetről szigetre haladt, de a part menti zónában is kajakozott. Már az lenyűgöző látványt nyújt, hogy a dzsungel és a tenger találkozik, és az erdőből kiszűrődő állathangokat a vízről is lehet hallani, mondta.
Néhányszor kisebb folyókban is evezett, de a sok krokodil miatt nem merészkedett be messze rajtuk. A parton megpróbálta megkeresni a skótok balul elsült gyarmatosítási kísérleteinek maradványait, de a 17–18. század fordulóján emelt erődjüket már felfalta a dzsungel, nem akadt nyomukra. A panamai dzsungelben látott furcsa figurákat is, akik feltehetőleg csempészárut vittek fekete nejlonzsákba bugyolálva, míg egy katonai őrhelyen talicskaszám hordták a csempészcigarettát, hogy majd egy szigeten elégessék.
Egy esős napon egy faluban keresett menedéket. Az itt élő lakosság közösségi épületei nyitottak mindenki számára, és a parton először egy spanyolul jól beszélő gyerekkel találkozott, aki egyből megkérdezte, honnan jött.
„Magyarországról? Az ott van Európában, Ukrajnához közel. De ugye nálatok nincs háború?” – kérdezte a fiú, majd miután megnyugtató választ kapott, a vendég neve után érdeklődött.
„Megmondtam neki a nevemet, és aztán elkezdett kiabálva végigszaladni a falun. Vendégünk van Európából, a neve Andres, Ukrajnához közel lakik, de náluk nincs háború, nincs erőszak” – emlékezett vissza Szabó Gál András. A faluból mindenki kíváncsi volt rá, folyamatosan kérdezgették, hogy miért ölik egymást az oroszok és az ukránok.
„A kunák sokkal többet tudnak a világról, mint, mondjuk, az Egyesült Államok egy kis falujában élők. Ott biztosan nem tudták volna, hol van Magyarország. A gyerekek meztelenül rohangálnak ugyan a pálmafák alatt, de az engem fogadó fiú például azt mondta, hogy szusiséf lesz. Ez már a TikTok hatása. Ahol van mobilnet, ott mindent tudnak. A kunák nagyon vendégszeretők, kíváncsiak. Mindig élmény volt velük találkozni. Az a tapasztalatom, hogy azok az emberek, akik mindentől nagyon távol élnek, sokkal befogadóbbak, nyitottabbak, vendégszeretőbbek.”
A táj is rabul ejti itt az embert, amit András is megélt. „Egy icipici lakatlan szigeten egyetlen kunyhó volt, hozzá nagy, fehér homokos part pár pálmafával, mintha egy filmhez rajzolták volna CGI-jal, ez a látvány nagy dopaminlöketet adott. Aztán jött egy helyi házaspár egy kis ladikban, friss zöldséget, gyümölcsöt árultak, vettem mangót, banánt, paradicsomot, uborkát. Úgy éreztem magam, mint egy sivatagban haldokló, aki megpillantja az oázist. Aztán csak ott ültem, és néztem az uborkát meg hogy milyen szép a világ. Úgy éreztem egy rövid pillanatra, itt tudnék élni az életem végéig.”
Szabó Gál András üzletember, a Budapest–Bamako Rally alapítója, a Magyar Földrajzi Társaság tagja január 15-én a Bálint Házban tart élménybeszámolót, de az expedícióin készült fotóit addig is meg lehet nézni az Instagram-oldalán.
Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szépkilátás Facebook-oldalán is, és lájkold az oldalt, ha még nem tetted! Kérdések és tanácsok is ide jöhetnek. Vizuálisabbaknak ott a YouTube-, az Instagram- vagy a TikTok-oldalunk. A Szépkilátás heti túraajánló hírlevelére pedig itt iratkozhatsz fel.
További közép-amerikai túrák a Szépkilátás rovatban:
