2024. augusztus 1. – 16:13
Munka miatt utaztunk június végén Puerto Ricoba, és úgy vettük meg a visszaútra a jegyünket, hogy legyen benne egy háromnapos hosszú hétvége is. Ebbe a 3 napba néhány tengerpart, egy tengerparti túra és két őserdei túra fért bele.
Ha csak lehet, messze elkerülöm a szervezett csoportos túrákat, meggyőződésem ugyanis, hogy az egész csak pénzlehúzás, és mindössze két esetben van értelme: ha az emberek vagy az állatvilág miatt veszélyes az adott helyszín vagy ha az utazó élelmedett kora indokolja az óvatosságot. Minket most egyik sem érintett, kétszer mégis vezetett túrára fizettünk be utastársammal.
Kettő közülük ugyanis őserdei túra volt, egy pedig egy kajakos vízitúra, amely az Atlanti-óceánból indult a sziget észak-keleti részén, Fajardo közelében egy lagúna felé és oda is tért vissza. A legfőbb ok pedig az, hogy a természetvédelmi területre kizárólag vezetett csoportos túrával engedik be az embert.
Puerto Ricoban valamelyik világító biolumineszcens lagúnát vagy öblöt kihagyni olyan, mint Budapesten egy pillantásra sem méltatni a Duna-panorámát a Parlamenttel és a Budai várral.
A leírások természeti csodát ígértek, és ez most kivételesen nem tűnt marketinges túlzásnak.
Június végén Puerto Ricoban kábé este 7 körül sötétedik, 8-kor már tök sötét van. Mi egy este fél 9-kor induló kajaktúrára fizettünk be fejenként ötvenvalahány dollárt egy Puerto Rico Eco Tour nevű társaságnál (a videón egy másik társaság túrája látható) ultra last minute jelleggel; mivel a neten már egy darab jegy sem maradt egyetlen társaságnál sem, egy Soroco nevű kis falu kikötőjébe gurultunk bérelt kocsinkkal és szerencsére valaki pont lemondott egy csónakot, amire le tudtunk csapni. Cserébe négy túravezetővel egy kábé 18 kajakból álló konvojban eredtünk pár órával később a sziget észak-keleti csücskében az Atlanti-óceánból induló csatornán a beígért csoda nyomába. Ha nem így megyünk, biztos, hogy sokszor nekikoccanunk a partnak vagy a vízre belógó mangrove fáknak, míg el nem érjük a Laguna Grande-t.
Egy rövid biztonsági eligazítás után (kb. bevezetés a kajakozásba) beslattyogtunk a langymeleg óceánba, beszálltunk a kétszemélyes kajakokba és elindultunk szépen egymás után, ahogyan 5 perccel korábban a túravezetők kérték totális káoszban, dodzsemes ütközésekre emlékeztető vidám szerencsétlenkedéssel a nagyjából 2-3 sávos út szélességű csatorna felé.
Úti célunk tehát az 50 hektáros Laguna Grande volt, amit kizárólag ezen a vörös mangrove erdővel szegélyezett csatornán lehet elérni.
A hullámzó víz a csatornában lassan kisimult – és így járt a résztvevők kajakozási technikája is. Ha evezés közben az orrunknál valamivel távolabb láttunk volna, egész biztosan csodálatos látvány tárul a szemünk elé, például az, ahogyan a víz fölé boruló fák alagútba fonódnak össze. Így viszont teljes sötétségben, az előttünk haladó kajakok kör alakba hajlított világító rúdjainak tompa fényét követve eveztünk.
Nagyjából fél óra evezéssel lehet elérni a lagúnát néhány szentjánosbogár (vagy trópusi rokona) és kellemes hangú éjszakai állat között. Ahogy haladtunk egyre beljebb a csatornán, eleinte csak az tűnt fel, hogy milyen klasszul megvilágítja a Hold az evezőcsapásokat – aztán az, hogy a tök sötét részeken is remekül látom, ahogy az evezők vizet érnek és habokat kavarnak. Ekkor már gyanús volt, hogy ez nem lehet a holdvilág műve.
Aztán ahogy közeledtünk a kiszélesedés felé, majdnem szívinfarktust kaptam, amikor egyszer csak elúszott mellettünk egy jókora világító hal. Kis kérdezősködés után végre összeállt a kép: már egy ideje az apró kis mikroorganizmusok között járunk, a tulajdonképpeni látványosság kellős közepén.
Be is indult a dili – a többiek kajakjában is: a kezünkkel kavartuk, lögyböltük és locsoltuk a vizet és a hatás egészen elképesztő volt. Alighanem utoljára hároméves koromban csapkodtam ekkora lelkesedéssel bármiféle vizet, a túravezetők tippje pedig az volt, hogy az evezőinkkel fröcsköljünk be a kajak orrába, úgy még szebb lesz. A mozdulatok hatására apró élőlények igéző ragyogása vett minket körül és ha földhözragadtan jellemezném, akkor olyan volt, mintha a vízből törne fel rengeteg világító vízcsepp – ha jobban elragadtatnám magam, akkor
az egész nem volt más, mint a fölöttünk elterülő csillagos égboltot idéző, szikrázó ragyogás a vízben, vagyis égiekkel játszó földi tünemény.
Ekkora már egyértelművé vált: az egész úton a víz világított.
A tudománynak természetesen megvan a magyarázata a jelenségre. A biolumineszcenciát a leírások szerint a Pyrodinium Bahamense nevű mikroszkopikus planktonok okozzák, amelyek
a felmelegedett sós vízben képesek természetes fényt termelni a kéz, az evezőlapát vagy bármi más érintésére.
A biolumineszcens egysejtűek akkor reagálnak így, ha mechanikai stressz éri őket. „A Karib-tengeren, Puerto Rico közelében egyes öblökben igen nagy számban fordulnak elő. Itt a vizet ért legkisebb zavar is kiváltja a világító reakciót (…)” – olvasható a jelenségről.
És mi még csak a fapadosabb verziót láttuk: a világon mindössze kilenc kékeszöldes fényt árasztó biolumineszcens öböl van. A leghíresebb ilyen part ugyancsak Puerto Ricóban található, csak éppen délen, a Mosquito Bay (Google Mapsen: Bahía Bioluminiscente), és a sziget 3 biolumineszcens öbölje közül az egyikben, a Parguera nevűben még úszni is lehet. Két szigettel nyugatabbra, Jamaicában van a műfaj egyik legismertebbike, a Luminous Lagoon. Mivel mindössze három napnyi kirándulóidőnk volt Puerto Ricoban, és emiatt az időbeosztásunk iszonyú szoros volt, nekünk a Laguna Grande fért bele, és az is hatalmas élmény volt.
A lagúna közepén a vezetők nagyjából ugyanazt mondták el, amiket feljebb a jelenségről írtam, vicceskedtek kicsit, majd hagytak egy kis időt az álmélkodásra.
Miután kiálmélkodtuk magunkat, visszaeveztünk a csatornán. A természetes vízi parádé a lagúnától távolodva fokozatosan halványult, majd amikor fél 11 körül visszaértünk a nyílt vízre, végleg eltűnt.
Nagyítható túratérképünkön a Cabezas de San Juan Természetvédelmi Terület, a kajaktúra útvonala a Laguna Grande déli csatornáján húzódik:
Puerto Rico (kókusz)dióhéjban
S hogy hol történt mindez? Puerto Rico két Pest megyénél valamivel kisebb területen fekszik a Karib-tenger és az Atlanti-óceán között. A Nagy-Antillák szigetcsoport legkeletibb tagja. Az Egyesült Államok úgynevezett társult államaként Puerto Rico államformája elnöki köztársaság. A szigeten amerikai dollárt használnak, kulturálisan a spanyol, az amerikai és az afrokaribi kultúrák keverednek. A korábbi spanyol gyarmat 1898-ban került az Egyesült Államok fennhatósága alá, miután a spanyol–amerikai háború veszteseként Spanyolország kénytelen volt megválni a szigettől. Azóta az Amerikai Egyesült Államok birtoka, a teljes függetlenségről a mai napig viták folynak. A helyi emberek amerikai állampolgárok, de saját kormányzót választanak és nem szavaznak az amerikai elnökválasztásokon.
A tájat tengerpartok, míg a sziget belsejét főleg hegyek határozzák meg, a legmagasabb csúcs 1300 méteres. Kisebb földrengéseknek és nagyobb hurrikánoknak erősen kitett terület, a 2017. szeptember 20-án lecsapó Maria hurrikán hatalmas károkat okozott a sziget infrastruktúrájában és elektromos hálózatában, azóta heti rendszerességgel fordulnak elő néhány órás áramkimaradások, főleg a vidéki területeken. Bár mi júniusban töltöttünk ott pár napot, a turistáskodásra legajánlottabb időpont az október és május közötti. Ebben és az előző cikkünkben leírtak mellett rengeteg mindent lehetett volna még csinálni a szigeten; a további lehetőségekről itt van egy elég jó összeállítás.
Újságíróink a túrán saját büdzséjükből vettek részt. Következő cikkünkben két esőerdei túráról lesz szó.
Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szépkilátás Facebook-oldalán is, és lájkold az oldalt, ha még nem tetted! Kérdések és tanácsok is ide jöhetnek. Vizuálisabbaknak ott a YouTube-, az Instagram- vagy a TikTok-oldalunk. A Szépkilátás heti túraajánló hírlevelére pedig itt iratkozhatsz fel.
További vízitúrák a Szépkilátás rovatban:
