2023. december 14. – 15:59
Mínusz két fok, kellemetlenül fújó szél, mégis arra készülök, hogy kenuba szálljak, és lenyomjak egy nagyjából kilenc kilométeres vízitúrát. Nem vagyok eszkimó, a kajakozást, kenuzást is mindig nyári programnak soroltam be. A ránk fröccsenő víz legalább gyorsan elpárolog, de azért fűti a kedélyemet, hogy ha borulni kell, akkor legalább strandolósan kellemes, 25 fokos vízbe csobbanok. Csak aztán kinek lenne kedve kijönni belőle?
Magyarországon kevés melegvízű szabadvíz van. Az egyik ilyen az árulkodó nevű Hévízi-lefolyó, amely a Hévízi-tó vizét vezeti le a Zalába a Gyöngyös-patakon át. A víz egyébként Hévízi-csatorna és -kifolyó néven is ismert. A Hévízi-tavat 38 fokos forrás táplálja, és a víz még akkor is elég meleg, amikor kilép a tómederből. Pár száz méterre a tótól válik evezhetővé a csatornává alakított lefolyó, ami 25-26 fokosként kezdi, de a torkolat közelében is lehet még 15 fokos.
A Hévízi-lefolyó igazi téli víz. Természetvédelmi okokból ebben a szezonban október 6-tól március 17-ig lehet csak rajta evezni, és ehhez is vízitúra-igazolást kell kiváltani a Balaton-felvidéki Nemzeti Parktól. Saját szervezésben, saját hajóval is mehetünk a lefolyóra, de ahhoz jól meg kell tervezni a logisztikát.
A Hévízi-lefolyó fő szabálya, hogy csak egy irányban lehet evezni rajta, fentről lefelé, tehát ahonnan elindultunk, oda már nem tudunk visszatérni. Előre kell tehát küldeni valami olyan járművet, ami a hajót és minket is fel tud venni.
A másik, jóval népszerűbb lehetőség, hogy benevezünk egy szervezett vízitúrára, ahol a hajószállítást és a transzfert is megoldják. Én is ezt választottam, az Indián Vízitúra csapatával kenuztam végig a lefolyón.
A lefolyóra egy nap csak 250 engedélyt ad ki a nemzeti park, hogy elkerüljék a tumultust, és ezek jó részét valószínűleg le is fogják a túrákat szervező cégek. Többen rárepültek erre az egyedi élményt ígérő evezésre, így mikor megérkezem a starthelyre, négy különböző csapatot is kiszúrok. Ezen a december eleji napon SUP-osok, kajakosok és kenus csoportok is vízre szállnak.
Délelőtt tízkor még igazán misztikus a helyszín, széltől megbokrosodott párafelhő táncol a víztükör tetején. Mire délben elstartolunk, ebből már nem sok marad, de így is jó érzés beledugni a kezemet a langymeleg vízbe.
A meleg víz különleges életközösségeket teremtett, aminek nem feltétlenül örülnek a természetvédelmi szakemberek. A Hévízi-lefolyóban több olyan hal- és növényfaj telepedett meg, amelynek eredeti élőhelye a szubtrópusokon van. Meggondolatlan akvaristák által elengedett afrikai, ázsiai, amerikai halak lubickolnak nálunk, az áttetsző vízben én is kiszúrok pár migráns sügért, legalábbis annak azonosítom be egy kihelyezett tábla alapján.
A túra legeleje botanikailag is látványos, bimbódzó vagy éppen virágba borult tündérrózsákat fotózhatunk. A csatorna maga egy vízi tanösvény is, a hajókból is olvasható tájékoztató táblák tördelik meg utunkat.
Nem sokkal később újabb növénytani ismereteket tehetünk: bár időnként kipucolják, a nyílt vízfelületet, ami így nem is annyira nyílt, minduntalan lebegő, hínárszerű növényi szigetek szabdalják szét. Itt is több idegenhonos fajt látunk, például mexikói tölgylevelet.
Én is könnyen beleélem magam, hogy valami trópusi területen járunk, és minduntalan olyan érzésem van, hogy egy növényi csírákkal és korianderrel alaposan megszórt pho levesen kell átkanalaznunk magunkat.
A küzdősebb evezés és a szerencsére tűző nap gyorsan átmelegít, a négy réteg ruhával talán túl is öltöztem, de ami kellemes meglepetés, hogy a lábam sem fagyott át. Mint Márkus István túravezető elmondja: ennyit tesz, hogy a víz kívülről átmelegíti a hajótestet, pedig még vele is előfordul, hogy papucsot húz a nyári evezéseken a hűvösebb víz miatt.
A Hévízi-lefolyó egyenesre húzott csatorna, elsőre blikkre nem kínál túl sok élményt. A lapos part mellett egyébként sétaút is vezet, majorságok, nádasok tűnnek fel mellettünk, de néhány műtárgy kalandosabbá teszi a túrát. Először egy zsilipkapun kell átcsorogni, majd jön az úsztatómajori híd, amely előtt közvetlenül egy csővezeték ível át a víz fölött.
A túra elején kiadott instrukciók alapján a kenu orrának lenyomásával, majd hátradőlve át kéne férnünk alatta, de meg sem kíséreljük ezt a mutatványt, mert lehetetlennek tetszik. Ahogy hallom, nem is igen volt még erre ilyen magas vízállás. Ezért kihúzzuk a hajókat a partra, majd rövid szárazföldi cipekedés és a híd után visszapakoljuk azokat a vízre. Az utánunk jövő csoportból van, aki át tud limbózni a cső alatt, de a legtöbben követik a mi példánkat.
Nem sokkal később már magunkat húzzuk csőbe, amikor átmegyünk a 75-ös út alatt. Néhány száz méter után meg is változik a vízpart és a víz képe. A szubtrópust idéző szakasznak vége, otthon érezhetjük magunkat, tipikus síkvidéki folyón járunk már innentől. A gyakran egynyomtávú víz nem különösebben veszélyes, sodrása is szinte kimutathatatlan,
de az egyik túratárs hajójának mégis sikerül beleborulnia a vízbe.
Egy karvastagságnyi belógó ágba rongyoltak bele nagyobb tempóval, és a fennakadásból lett a belefordulás. A víz itt már nem langyos, a levegőn pedig kimondottan hideg van, az előzetesen bepakolt száraz ruhájuk is odalett, így aztán inkább autós segítséget kérnek. A gyors felelőskeresés után kiegyeznek abban, hogy ez azért egy olyan élmény, amit sokáig lehet majd mesélni. Egyébként ritkák az ilyen intermezzók, a túra mindig oktatással kezdődik, és mentőmellényt is kaphat bárki, de a patak sem mély, másfél méteres lehet.
A kikötőpontig mi leszünk a révkalauzaik, de utána lapátolunk tovább. Eddig idilli csendben csorogtunk, de a híd után már a 71-es úttal párhuzamosan haladunk, és a folyamatos autózaj kicsit kiábrándító.
A túránk végéhez közeledve feltűnik a keszthelyi Festetics-kastélyt és a fenékpusztai Festetics-majort összekötő közel nyolc kilométeres fenyves allé, de ez nem a nézelődés ideje, a túra utolsó harmada igazán sportossá válik. A pho leves helyett sűrű sóskafőzeléken kell átverekedni magunkat, az uszadékfából és békanyálból összeálló torlaszokon már neki kell feszülni a lapátnak, izzasztó művelet átvergődni rajtuk.
A legnagyobb akadónál már úgy érzem magam, mint a Mount Everest turistája, akinek a serpák előzetesen kifeszítették a kötelet. A túlsó parton egy fára kötözött és a békanyálra ráfekvő kötélt húzva hatékonyabb mozgatni az alattunk beragadó kenut, mint lapátolni a sűrű trutyipudingot. Vannak is olyanok, akik besokallnak ettől, és még a cél előtt partra teszik a hajóikat.
Minket pedig némiképp kárpótol, hogy tanúi lehetünk, amint egy hatalmas agancsú gímszarvas és nősténye néhány tíz méterre átúsznak, átlábalnak a patakon, majd megrázzák magukat, mintha tényleg csak egy frissítőt vettek volna, és trappolnak tovább.
Az evezésnek a 76-os út parancsol megálljt, itt már lehetetlen csónakkal átbújni, eltűnik a víz egy gát alatt, és az engedély is csak eddig érvényes. A túrát a közös hajótakarítás és pakolás rituáléja, meg némi forraltborozás zárja le, ami jól tud esni a hidegben az evezéstől csatakosra izzadt kenuzóknak. Egy túra egymásra figyelést és csapatmunkát is igényel, és ebben gyorsan partnerek tudnak lenni az idegenek a közvetlen és barátságos az Indián-vízitúra vezetőinek is köszönhetően.
A túra helyszíne térképen:
A mi hajónk szűk három órát töltött a vízen, ebbe az időbe ugye még egy mentőakció is belefért, de akár két óra is elég lehet leevezni a nagyjából kilenc kilométeres távot. Nekem a napfényes, de hideg menet is tetszett, de erre még rátehet látványban egy lapáttal, ha hóval le van porcukrozva a táj, és a nagyobb hőmérséklet-különbség miatt még nagyobb a párafelhő.
Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szépkilátás Facebook-oldalán is, és lájkold az oldalt, ha még nem tetted! Kérdések és tanácsok is ide jöhetnek.
További vízitúrák a Szépkilátás rovatban: