2024. augusztus 9. – 09:52
Két esőerdőben túráztunk Puerto Ricóban: az egyik egy védett indián terület, ahol egy önkéntes vezető csapódott mellénk, majd miután elhaladtunk egy hatalmas Rubik-kocka mellett, a nyakunkba szakadt az ég. A másik Puerto Rico egyetlen érintetlen esőerdeje, ahol vízesésekben csúszdáztunk és sziklákról ugráltunk egy hűvös erdei patakba, mint Jane a Tarzanból.
Cañón Blanco (Fehér kanyon)
Sok mindenre számítottam Puerto Rico közepén a hegyekben, de arra a legkevésbé, hogy az egyik kanyarban majd egy hatalmas Rubik-kockára festett szikla tárul a szemünk elé. Pedig ott volt, és ahogy megláttam, eszembe jutott, hogy a kanyon bejáratánál az utolsó angolul beszélő ember azt mondta, hogy „majd a kocka után lesz a vízesés” – utóbbihoz végül nem jutottunk el.
A Cañón Blanco egy fehér sziklakanyon Puerto Rico közepén, erdős hegyvidéki környezetben, létét a Río Caonillas nevű folyónak köszönheti. Már az odavezető út egy szakasza olyan, mintha a Gyalogkakukkban furikáznánk hatalmas kettészelt púpos dombok között, majd jön egy hosszú, kanyargós, útszéli fényvisszaverő oszlopokat teljesen nélkülöző hegyi szakasz, végül egy rozoga híd, ami után egy földúton éri el az ember a kanyon kezdetét.
Majdnem leparkoltunk a kitáblázott El Sófa trailhead mellett, ahol egy magánparkolót üzemeltető fickó tíz dollárért cserébe arról biztosított minket kiváló angolsággal, hogy ő majd rendben megőrzi a bérelt autónkat; aztán a következő mondata már az volt, hogy kábé 3 perccel odébb ingyen is leparkolhatunk a kék háznál és onnan majd Heraldo bevezet minket a technikailag nehezebb – az említett Rubik-kockás – kanyonszakaszba. A nehezebb terep mellett döntöttünk és a kék házból valóban előlépett a 30 körüli Heraldo, aki angolul nem beszélt, a portugálomat nem értette; és mintha mi sem lenne természetesebb, elindult előttünk a bonyolultabb kanyonba. Az odavezető ösvény bejáratánál egy tábla jelezte spanyolul, hogy védett terület következik, ahol indián őslakosok kőzetrajzai is láthatók.
A Tarzan-film jeleneteire emlékeztető rövid ösvény után fehér sziklák, illatozó virágok és olyan hatalmas fák és kúszónövények fogadtak a hegyvidéki tájban, amiket korábban legfeljebb csak üvegházakban vagy európai lakások cserepes növényei között láttunk.
Heraldo mezítláb, póló-rövidnadrág összeállításban vonult a nálunk leginkább fürdőszobai dísznövényként ismert vízipálmákkal borított csapáson, és ez a minimalista öltözék később kétszer tűnt hasznosnak: egyszer, amikor az esőerdőben – nem sokkal a Rubik-kocka felbukkanása után – leszakadt az ég, ami miatt nemcsak bőrig áztunk, de nagyon csúszóssá váltak a sziklák, másodszor pedig amikor unalmában párszor belevetette magát a sziklákról a vízbe. Kimászott, kifacsarta a pólóját, hanyagul hátrapillantott, megvagyunk-e, és sétált tovább.
A hatalmas eső miatt végül nem jutottunk el a vízesésig, de így is eltöltöttünk itt úgy másfél órát. Aztán visszasétáltunk, megcsodáltuk Heraldo családjának kacsaúsztatóját, megkérdeztük, mennyivel tartozunk az önkéntes vezetésért. Erre sem mondott semmit, úgyhogy adtunk neki néhány dollárt.
Aztán a közelgő sötétségre, és a fényvisszaverő oszlopoktól mentes, kanyargós hegyi szakaszokra tekintettel csak egy órácskánk maradt a könnyebbik részre. Az ismét felbukkanó parkolós fickó azt mondta, hogy fél óra elég lesz rá, ha tempósan haladunk. Bár túraút itt sem volt, nem lehetett eltévedni, mivel csak a kanyont kivájó Río Caonillast kellett követnünk. Nagyjából egy perc alatt ér le az ember a földútról a partra, és hamar elé tárul a pazar látvány. A Cañón Blancón ugyanúgy, mint bonyolult testvérén,
a csodás fehér sziklákon sétál az ember, háttérben pedig ott magasodnak a zöld esőerdőkkel borított hegyek.
Az elenyésző szintkülönbséget a néhány méteres sziklák adják, az egész útvonal mindkét irányban kevesebb mint 800 méter. Tovább növelte az élményt, hogy a bő egyórás séta alatt mindössze 4 emberrel találkoztunk.
Nem mondanám sem megerőltető, sem különösebben veszélyes terepnek, de minimális fittség és egy sportcipő azért nem árt. Emellett végig észnél kell lenni és nem sziklaperemekre lépni vagy felelőtlenül ugrálni a vízbe. Nálunk az időszűke miatt ez fel sem merült, csak a Rubik-kockás helyszínen, ahol Heraldo útmutatásai alapján mártózott meg utastársnőm. A helyiek szerint a vízben nyugodtan meg lehet mártózni – inni tilos belőle –, hogy leginkább mely részeken, az ebből a cikkből kiderül. Régi, sziklába vájt indián kőzetrajzokat itt is ígértek induláskor, de sajnos nem találtuk meg őket – és ugyanerről számolt be több más túrázó is a neten. Ami nagy kár, mert Puerto Rico néhány őslakos taíno törzse ezen a misztikus helyen élt és tartotta vallási szertartásait.
A Cañón Blanco térképen:
Vizes mókák az El Yunque-esőerdőben
„Nehogy azt írjátok, hogy ezt a Puerto Ricó-iak csinálják, mert a kontinentális amerikaiak hagyják így hátra a cipőiket – mondta ezt másnap, a kanyontól három órával keletebbre, egy esőerdei túra végén a vezetőnk, amikor hangosan berzenkedtünk neki, hogy sokan a parkolóban, a kocsijuk mellett hagyják a saras vagy csak vizes, akár 60-70 ezres sportcipőiket. –Össze szoktuk gyűjteni és a parkoló melletti ház elé tesszük őket, ahonnan bárki elviheti, akinek szüksége van rá.”
Nem ez volt az egyetlen konzumidióta turista-hozzáállás, amit a szigeten tapasztaltunk, de mindenképp a legletaglózóbb. Ez a jelenet már a bő 4 órás túra végén történt, miután visszatértünk az El Yunque Rainforest: Waterslides, Waterfalls and Rope Swing (El Yunque-esőerdő: Vízicsúszdák, vízesések és kötélhinta) nevű túráról, amit előző este a Viatoron foglaltunk. Az ígéretes címnek tökéletesen megfelelő túráról az összes visszajelzés dúskált a szuperlatívuszokban, az El Yunque-esőerdőt kihagyni mindenki szerint vétek lett volna. Végül mi is hasonló érzésekkel távoztunk, mínusz embertömeg, de erről majd később.
Reggel 9-kor találkoztunk a túravezetővel és a többi résztvevővel Fajardo közelében, egy autópálya melletti gyógyszertárnál. Innen mindenki a saját kocsijával, lassú konvojban haladva úgy 20 perc alatt jutott el az esőerdő bejáratánál kialakított földes parkolóhoz – ez a mi hagyományos építésű bérelt autónkkal simán befutható volt, bár több helyen figyelni kellett.
Az egész egy 15 perces minitúrával indult az El Yunque-esőerdő keleti oldalának egyik legszebb folyóján, aminek a neve sajnos nem hangzott el sem a leírásban, sem szóban; és a Google Maps sem segített a beazonosításban. Túracélunk a folyó vízesései és a 2 természetes vízi csúszda volt.
Gyalogoltunk cuppogó sárban és a sekély folyóban is; és ha csak az esőerdőben merülünk el annak látványával, hangjaival, illatával együtt, már az önmagában remek élmény lett volna – ráadásul itt nincsenek nagy testű veszélyes állatok, mint, mondjuk, Brazíliában, gyíkokon és lepkéken kívül nem is láttunk mást.
Sajnos ezen a június végi napon egyszerre túl sok csoport akarta megélni ugyanezt az életérzést, így velünk párhuzamosan legalább 5 nagyobb csoport járta be ezt az oda-vissza legfeljebb 3 kilométeres szakaszt. Emiatt a szűkebb útvonalakon sokat kellett várni, és nem túl sportos túratársaink is hátráltattak.
A két vezető amúgy teljesen jól végezte a dolgát – egyikük egy hátraszaltós ugrással is meglepte a csoportot. Több helyszínen hagytak választást az adneralint jobban és kevésbé pumpáló megoldások között. És ahogy a korábbi kajakos vezetett túrán, úgy itt is elhangoztak alapinformációk a helyszínről és az őserdőről – és itt is maradt bennem némi hiányérzet.
A természet által kivájt csúszdán lecsúszni tényleg egészen pazar élmény, ahogy a sziklákról leugrálni is. A kulisszák nyilvánvalóan lenyűgözők, a rengeteg ember kevésbé, és a túl sok ember miatt pont azt, amiért mentünk, vagyis a természet meghitt közelségét volt nehéz megélni. Egyes részek inkább emlékeztettek egy McDrive-ra, ebédidőben.
Remélem, már fontolgatják a szervezők, hogy létszámstopot vezetnek be a területre, ahogy ezt már meglépték a világ több pontján. Kilencévesnél fiatalabb gyereket ide csak akkor vinnék magammal, ha van elég túratapasztalata és kellően bevállalós, mivel például a vízi csúszdáktól már nem lehet visszafordulni és csak önállóan lehet lecsúszni rajtuk. És ugyanez vonatkozik a 65 fölöttiekre is. Ahogy a leírásban szerepelt, terhes nőknek, frissen műtötteknek és hátproblémákkal küzdőknek tilos ez a túra, még úgy is, hogy végig kötelező a hátat védő mentőmellény. Amúgy én valahol a könnyű és az enyhén közepes közé sorolnám. Sima sportcipőben mentem, de a vízi cipő talán egy fokkal jobb választás lett volna, a telefonomnak a helyszínen vettem szomorú 10 dollárért egy vízálló tokot, amit utána beletettem a mentőmellényem zsebébe, és időnként elővettem fotózni.
A túratérképen a Yunque National Forest:
És igen: a sárban úszó sportcipőmet három nap múlva kimostam Budapesten, megszáradt a napon és most pont olyan, mint új korában.
Puerto Rico (kókusz)dióhéjban
S hogy hol történt mindez? Puerto Rico két Pest megyénél valamivel kisebb területen fekszik a Karib-tenger és az Atlanti-óceán között. A Nagy-Antillák szigetcsoport legkeletibb tagja. Az Egyesült Államok úgynevezett társult államaként Puerto Rico államformája elnöki köztársaság. A szigeten amerikai dollárt használnak, kulturálisan a spanyol, az amerikai és az afrokaribi kultúrák keverednek. A korábbi spanyol gyarmat 1898-ban kerül az Egyesült Államok fennhatósága alá, miután a spanyol–amerikai háború veszteseként Spanyolország kénytelen volt megválni a szigettől. Azóta az Amerikai Egyesült Államok birtoka, a teljes függetlenségről a mai napig viták folynak. A helyiek amerikai állampolgárok, de saját kormányzót választanak és nem szavaznak az amerikai elnökválasztásokon.
A tengerpartok mellett a hegyek határozzák meg a tájat, a sziget legmagasabb csúcsa 1300 méter. Kisebb földrengések és nagyobb hurrikánok által erősen veszélyeztetett terület, a 2017. szeptember 20-án lecsapó Maria hurrikán hatalmas károkat okozott a sziget infrastruktúrájában és elektromos hálózatában, azóta heti rendszerességgel fordulnak elő néhány órás áramkimaradások, főleg a vidéki területeken. Bár mi júniusban töltöttünk ott pár napot, a turistáskodásra legajánlottabb időpont az október és május közötti. Az ebben és az előző cikkünkben leírtak mellett rengeteg mindent lehetett volna még csinálni a szigeten; a további lehetőségekről itt van egy elég jó összeállítás.
Újságíróink ezen a túrán és az előző cikkben olvashatón is saját büdzséjükből vettek részt.
Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szépkilátás Facebook-oldalán is, és lájkold az oldalt, ha még nem tetted! Kérdések és tanácsok is ide jöhetnek. Vizuálisabbaknak ott a YouTube-, az Instagram- vagy a TikTok-oldalunk. A Szépkilátás heti túraajánló hírlevelére pedig itt iratkozhatsz fel.
Hasonló egzotikus túrák a Szépkilátáson:
