Az átlag amerikai hozzáállása a túrázáshoz teljesen más, mint az európaié – ez rögtön kiderült akkor, amikor úgy döntöttünk, hogy a Las Vegas-i kütyüexpó, a CES után egynapos túrával megnézzük magunknak az extremitások helyeként reklámozott Death Valley-t. Bár vannak itt is hivatalosan kijelölt túraútvonalak, a leghíresebb látnivalók mind elérhetők kocsival, így ritka az, ha egy népszerű tájrészhez tíz percnél többet kell sétálni. Előnye persze ennek is van: egy nap alatt majdnem mindent láttunk, ami a nemzeti parkban kötelező.
Az Egyesült Államokban a nemzeti parkok jelentős része fizetős. Itthonról ez furcsának tűnhet, de ott bevett szokás, hogy a parkok bejáratánál az autókat sorompós fülkék várják, a Yosemite Nemzeti Parkba például 35 dollár egy párnapos belépő kocsinként. Ez alól kivétel a Death Valley, vagy Halál-völgy, ez a Kalifornián és Nevada kis részén elterülő medence, amit teljesen ingyen lehet látogatni. (Mint később kiderült, van belépő, de amikor ott jártunk, Martin Luther King születésnapja alkalmából ingyen lehetett bemenni.) Aki mégis hozzájárulna a fenntartásához, az a különböző látogatóközpontokban megteheti – ezeket viszont, úgy tűnik, keresni kell, mert mi a négyórás utunk során nem találkoztunk eggyel sem.
Pedig ezért a látványért szó nélkül kifizettünk volna akár többet is, mint 35 dollár, Magyarországról nézve ugyanis ez a környék annyira más, mint amit itthon látni, hogy nehéz volt betelni már azzal is, amit az autó szélvédője mögül láttunk. A parkba Las Vegasból indultunk el reggel, és már a két és fél órás út is hatalmas élmény volt: olyan útszéli, kopott dinereket, lepukkant benzinkutakat, úton guruló ördögszekereket és porördögöket láttunk, amiket eddig csak a filmekből ismertünk. Bekevertünk egy Johnny Cash-válogatást a Spotify-on, és átadtuk magunkat a vadnyugati életérzésnek.
Induláskor nem is tudtuk, hogy a Las Vegasból a Halál-völgyhöz vezető 95-ös út „mellett” (azért az idézőjel, mert itt azért elég nagy távolságok vannak még úgy is, hogy térkép szerint valóban elhaladunk mellette) van a híres 51-es körzet, és bár a 375-ös út a hivatalos Földönkívüli Országút, azért a 95-ösön is kihasználják a marketinget. Belebotlottunk egy Area 51 Center nevű helybe, ami gyakorlatilag egy büfé és egy bóvlibolt, rengeteg ufós kacattal. Látszott, hogy január eleje azért nem a csúcsidő itt sem, alig lézengtek a helyen, de így pont olyan kietlen, isten háta mögötti hangulata volt, ami teljesen illett a környékhez.
A Halál-völgyhöz vezető utunkon egyébként sem találkoztunk túl sok autóval, amit betudtunk részben annak, hogy elég erősen szezonon kívül vagyunk, illetve annak is, hogy hétköznap reggel indultunk útnak. A parkba érve a legfontosabb látványosságoknál azért már akadtak emberek, de ha valaki nem akar tömegben sivatagot nézni, annak erősen ajánlott ez a január eleji időpont, már csak azért is, mert ilyenkor legalább nem mutat 50 fokot a hőmérő – a Death Valley ugyanis leginkább arról híres, a gyönyörű tájak mellett persze, hogy itt mérik minden évben a legmagasabb hőmérsékletet nyáron.
A völgy a Mojave-sivatag északi részén, négy hegylánc között található. Bár tényleg sorra dönti meg a hőmérsékleti rekordokat (tavaly nyáron 50 Celsius-fok körül volt a nappali hőmérséklet), a nevét mégsem erről kapta: 1849–1850 között egy amerikai pionírokból álló csoport próbált átkelni a területen, végül ketté váltak, és az egyik csoport tagjai életét vesztették a kietlen helyen. A másikat megmentette két cserkész.
A túlélők egyike a völgyből kijutva a Panamint-hegységben megfordult, hátranézett, és azt mondta: „Viszlát, Halál-völgy!”
A hely tényleg nagyon veszélyes tud lenni, főként nyáron, ha az ember elhagyja a kijelölt útvonalakat – de ezekből annyi van, hogy szerencsére azért könnyen túl lehet élni akár egy nagyobb túrát is a helyen. Mi idő hiányában nem sétáltunk túl sokat, de tényleg majdnem mindent látni lehet az út széléről, kisebb sétákkal is.
Az első célpontunk a Badwater-medence volt, egy kopár, sík terület, ahol időnként kialakul egy kisebb tó, bár páran csak pocsolyának hívják. A legendák szerint azért 100 évente visszatér a víz, így volt ez 1911-ben és 2005-ben is, utóbbi egy árvíz miatt alakult ki.
Még mielőtt a medencéhez értünk volna, megálltunk az Ashford malom romjainál – bár látványra maga a rom nem túl nagy szám, magyaroknak érdekesség, hogy az 1914-ben, az aranyláz idején megnyílt bánya, ami a malmot is használta, rövid ideig magyar kézben is volt. A legenda szerint az Ashford testvérek eladták a helyet 50 ezer dollárért egy magyar grófnak, aki aztán 105 ezer dollárért adott túl rajta. Azt nem sikerült kiderítenem, hogy ki lehetett az ügyes üzletember.
Az aranybányászat egyébként a völgyben nem volt túl jövedelmező, így az is érdekes, hogy a gróf hogy tudta megduplázni a bánya eladási árát. A környéken bóraxot is bányásztak, amit itt fedeztek fel először az 1870-es években. Ez volt a „fehér arany”, ezek a lelőhelyek képezték a terület hosszú távú fejlődésének és turisztikai iparának alapját. A régió távoli elhelyezkedése azonban megakadályozta a sikeres bányászati tevékenységet egészen 1883-ig, amikor a Harmony Borax Works elkezdte sikeresen működtetni a saját vállalkozását.
A rövid kitérő után a Badwater-medencéhez autóztunk, ami állítólag onnan kapta a nevét, hogy egy korai felfedező megkóstolta a benne található vizet, és megállapította, hogy nem jó. Most is volt benne pocsolyánál azért többnek mondható víztömeg, éppen ezért nem is láttuk teljes pompájában sajnos – nyáron ugyanis a só kicsapódik, és méhsejtszerkezetű alakzatokat hoz létre. Így is szép volt persze, és jó amerikaiasan el lehetett érni minimális sétával is, az út szélén leparkolva – az egyik helyen még rámpát is húztak fel, hogy be lehessen sétálni egy kicsit a medence területére.
A medencében található az Ördög golfpályája (Devil’s golf course) is, ahol a talajt éles, erodált sóképződmények borítják, olyan barátságtalan, hogy a nevét is erről kapta: itt csak az ördög tudna golfozni. A sólerakódások miatt most nem volt olyan látványos, mint egyébként lehetne.
A kietlen hegyvonulatok és sótéglák után egy oázisba sikerült belefutnunk: hirtelen úgy tűnt, mintha valami délibáb lenne a hely, annyira nem odaillő, de hamar kiderült, hogy egy fogadóról van szó: a 190-es út mellett ugyanis ott van a pálmafákkal körbeölelt Furnace Creek Inn 1927-ben épült, a Pacific Coast Borax Company (Csendes-óceán-parti Bórax Társaság) finanszírozta, hogy megmentse a cég vasúti útvonalát, miután a bóraxüzlet hanyatlani kezdett. Ekkor nem autóval, hanem vonattal járták be legtöbben a sivatagot, sok hollywoodi sztár is utazott errefelé, többek között Marlon Brando, Clark Gable és Carole Lombard. A 66 szobás fogadót egy Los Angeles-i építész tervezte, aki a kaliforniai spanyol építészetből inspirálódott.
Azt nem sikerült kiderítenem, hogy egy már létező oázisra húzták fel a helyet, vagy ők telepítették ide a zöldet, de ha tippelnem kellene, inkább az utóbbit mondanám. Mindenesetre érdekes látvány a sok bézs, barna és szürke között az épület.
A következő megállónk a Zabriskie-pont volt, ami – meglepetés – szintén elérhető a parkolótól a betonozott úton nagyjából két perc alatt. A látványért viszont akár órákig megérné túrázni: sárgás hegyek húzódnak szinte a horizontig, mögöttük pedig felsejlik a Badwater-medence és a Panamint-hegyek. A pontot Christian Brevoort Zabriskie-ről, a Pacific Coast Borax bányatársaság igazgatójáról nevezték el. A hegyek különös formáját erózió alkotta, a ritkán és váratlanul, de akkor viszont nagy mennyiségben érkező esőnek hála nyerték el furcsa, bordázott formájukat.
Talán nem is csoda, hogy ez az egyik legtöbbet fotózott hely a Halál-völgyben. A kilátóról gyönyörű a táj, de sokan elindultak gyalog is a hegygerincekre – innen több túraútvonal is indul, a hosszuk váltakozik aszerint, hogy ki melyik csúcsot szeretné megnézni. Az útvonalaknak beszédes neveik vannak: a Golden Canyon (Arany-kanyon) például tényleg aranyszínű lankák mellett visz el, a Red Cathedral (Vörös katedrális) pedig egy olyan sziklaformációt takar, ami emlékeztet egy katedrális tornyosuló épületére.
Bár a Halál-völgyben télen sincs különösebben hideg (míg Las Vegasban kellett a télikabát sokszor nappal is, itt vékony pólóban sétáltunk), azért a nappalok rövidebbek, így csak a kötelező köröket tudtuk végignézni a parkban is, mielőtt lement volna a nap.
Ha valaki erre jár, és túrázna is egy kicsit, a park több különleges látnivalójához el tud menni: a Dante’s View kilátópont például az egész Badwater-medencére nyílik, az Artist’s Palette színes sziklatömbjei elérhetők egy rövid sétával, és bár a vulkanikus Ubehebe-krátert is lehet látni a szélére épített parkolóból, érdemes lehet legyalogolni az aljára. A bevállalósabbaknak pedig ott a Racetrack Playa, ahol a híres mozgó kövek találhatók: ide nem egyszerű eljutni, négykerék-meghajtású kocsi ajánlott hozzá, mert az utak minősége finoman szólva sem a legjobb.
A Death Valley nagyítható térképen:
Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szépkilátás Facebook-oldalán is, és lájkold az oldalt, ha még nem tetted! Kérdések és tanácsok is ide jöhetnek. Vizuálisabbaknak ott a YouTube-, az Instagram- vagy a TikTok-oldalunk. A Szépkilátás heti túraajánló hírlevelére pedig itt iratkozhatsz fel.
További amerikai túrák a Szépkilátás rovatban:
- A világ legelvarázsoltabb túraútja: a Babafej-ösvény
- Magyar lány az USA legbrutálisabb túráján: Találkoztam grizzly medvével is, nem bántott
- Mit tegyél, ha egy éhes puma néz rád a sötétből? – így járta végig két magyar a 4200 kilométeres amerikai túrát
- Földi űrutazás és világszép panorámabudi az Atacama-fennsíkon
