Magyar lány az USA legbrutálisabb túráján: Találkoztam grizzly medvével is, nem bántott

Legfontosabb

2022. október 30. – 10:20

Magyar lány az USA legbrutálisabb túráján: Találkoztam grizzly medvével is, nem bántott
Alberti-Hamlet Nóri – Fotó: Melegh Noémi Napsugár / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

Mit tesz az ember, amikor kifogy a vize, de egy agresszív tehén nem engedi a poshadt vizes itatóhoz a sivatagban? Milyen amikor egy mérges puma karmolászik előtte a levegőben? Hogy lehet felázott lábbal és felszakadt talppal napokig menetelni? Mi szépet lehet találni egy 148 napos, brutális túrában, amelyen előfordul, hogy nincs tíz fájdalommentes négyzetcentiméter a testen? Interjúnk Alberti-Hamlet Nórival, aki első magyarként teljesítette az 5000 kilométeres Continental Divide Trailt, amit a túrák királyának is neveznek.

Mennyire készültél fel indulás előtt arra, hogy az Egyesült Államok legbrutálisabbnak tartott túrájának vágsz neki?

Nem nagyon. Amikor elkezdtem gyalogolni a sivatagban, sok új információt láttam meg egy kihelyezett táblán. Erre volt felírva, hogy 1978-ban született meg a Continental Divide Trail, az Egyesült Államok legvadabb, leglátványosabb, és leghosszabb ösvénye, ami 5000 kilométeren keresztül kanyarogva szeli át észak–déli irányban az országot. Kicsit levert a víz, akkor nem hittem, hogy képes leszek végigjárni.

A túra mottója beszédes: „Embrace the brutality”.

Igen: „Öleld magadhoz a brutalitást”. Jól hangzik. De csak addig, amíg át nem éled, hogy valójában mit jelent. Az utat járva hamar megérted, hogy miért 80-90 százalékos a kihullási arány.

Elég mazochista dolognak tűnik ez.

Az biztos, hogy maradandó élményeket okoz. Rossz és jó élményeket egyaránt, szerencsére az utóbbi volt túlsúlyban.

Kanyarodjunk vissza arra, mielőtt még elindultál. Sok információt tehát nem gyűjtöttél, de fizikálisan edzettél valamennyit rá?

Néha elmentem futni az egyetem körül Debrecenben, és sokat túráztam. De ezt leszámítva nem helyeztem nagy hangsúlyt a fizikai felkészülésre. Inkább mentálisan próbáltam megerősödni. Sok olyan helyzetet képzeltem el, ami feladásra késztethet, átgondoltam, hogy mit tennék akkor, amikor a testem összes sejtje azt diktálja: állj meg, add fel.

Fotó: Melegh Noémi Napsugár / Telex
Fotó: Melegh Noémi Napsugár / Telex

És mit találtál ki erre?

Írtam egy hosszú feladatlistát, és megfogadtam, hogy végigmegyek minden pontján, mielőtt feladom. Volt olyan hónap a túrán, amikor ezt a listát mindennap elővettem.

És mi volt a listán, hogyha nem vagyok indiszkrét?

Például: képzeld el, hogy éreznéd magad két-három hónap múlva akkor, ha most feladnád. Volt, hogy ezt vacogva, csuromvizes ruhában olvastam két vihar között, a lista mégis rákényszerített, hogy higgadt maradjak és ne hozzak elhamarkodott döntést.

Segített ezek szerint, mivel beértél a célba.

Igen. Meg az éhség is sokat segített.

Az éhség?

Igen. Tudtam, hogy ha megállok, vagy lassabban haladok tovább, a szakasz utolsó napján nem lesz mit ennem. Ott nincs választási lehetőség. Ez nem olyan, mint a Kéktúra, hogyha nincs nálam elég étel, akkor a legrosszabb esetben sétálok még 10-20 kilométert, és a következő településen lesz egy kis bolt. A CDT-n ha bármi hiba csúszik a tervezésbe, akkor egyszerűen éhezni fogsz.

Azért biztos nem úgy kezdődött, hogy álltál egy új-mexikói tábla előtt és levert a víz.

Emlékszem, egy háromezer kilométer körüli túrát néztem ki először, az lazán belefért volna a nyári szünetbe, viszont a CDT nagyobb kihívásnak tűnt. Egyetemre járok, amit nem terveztem a túrázás miatt megszakítani, ez adott egy viszonylag szűkös időkeretet. Eleinte nem gondoltam, hogy képes lennék ilyen rövid idő alatt teljesíteni, végül részben pont az motivált, hogy szinte lehetetlennek tűnt.

Kihívás az van benne. 148 nap alatt 5000 km. Van aki ennél is gyorsabb?

Ez nem verseny. Mindenki más céllal indul el. Kint nem igazán téma, hogy hány nap alatt járod végig az utat. Találkoztam olyan sráccal, aki 99 nap alatt ért el Mexikótól Kanadáig, ő eleve azt tűzte ki célul, hogy 100 nap alatt végez.

Úton és a célban – Fotó: Alberti-Hamlet Nóri Úton és a célban – Fotó: Alberti-Hamlet Nóri
Úton és a célban – Fotó: Alberti-Hamlet Nóri

Miért a messzi Amerika?

Kint nagyon komoly kultúrája van a thru hikingnak (hosszú távú túrázás – a szerk). Ha ott egy ilyen túrán elindulsz, olyan emberek fognak körülvenni, akik pontosan ugyanazt csinálják, szavak nélkül is értik, hogy mit érzel, vagy min mész keresztül, tudjátok egymást támogatni. Itt Magyarországon ha elindulok a Kéktúrán – ami egyébként gyönyörű, nagyon szeretem, ötször végig is jártam –, nem szoktam olyan emberekkel találkozni, akik thru hike felfogással indulnak neki.

Korábban végigjártad a 4300 kilométeres Pacific Crest Trailt, amiről filmet is forgattak Vadon címmel, Reese Witherspoonnal a főszerepben. Mikor is teljesítetted?

2019-ben. Az megadta az alapot. Ott belekóstoltam a hosszú távú, féléves túrázás műfajába, és nagyon tetszett. Onnantól kezdve már csak az volt a kérdés, hogyan tudom összeegyeztetni a tanulmányaimat és a thru hike-ot, úgy, hogy egyik se kerüljön háttérbe. Sokat kellett várni, amíg jött egy olyan félév az egyetemen, ami megengedte, hogy ennyit legyek távol.

Ez magányos vagy társas túra?

Rajtad múlik. Én szerettem volna minél többet egyedül lenni, számomra így a túrázás élménye többet ad, többet tanít, többet tudok belőle minden szinten profitálni. Fantasztikus dolog másokkal együtt túrázni, én szimplán nem a szociális élményt keresem ilyenkor. Sokan ezzel ellentétben eleve úgy indulnak el, hogy ha nem sikerül pár héten belül egy csapathoz csapódniuk, abba is hagyják.

Neked mit tanított ez a túra?

Alázatot. Ott nem az történik, amit szeretnél vagy amit előre elképzelsz. Nagyon kiszámíthatatlan az út, sokszor szinte járhatatlan, gyakoriak a viharok, egy idő után hozzászoksz a teljes kitettséghez. Azt vettem észre, hogy ma már sokkal kevesebb dolog tud felbosszantani. Ha késik a vonat fél órát, akkor úgy vagyok vele, mint kint a jégesőben, hogy oké, késik a vonat, de ha összeráncolom a szemöldököm, akkor is késni fog. Ezt a könnyedséget kifejezetten élvezem.

Bölcsebb lettél?

Máshogy kezdtem el viszonyulni magamhoz. Korábban például érdekelt, hogy egy adott szépségideálhoz képest hogy nézek ki. Amikor befejeztem a túrát, és belenéztem a tükörbe, már nem a kritikákat soroltam. Elkezdtem értékelni önmagam. Ezen kívül az út néha veszélyes, ott kezdtem el igazán értékelni az életet. Megtanítja a túra, hogy mi a prioritás valójában.

Kint a vadonban mi a prioritás?

Hogy legyen étel. Kint leegyszerűsödik a túrázók viselkedése. Arra koncentrálsz, hogy biztonságban legyél, hogy például jó helyen tudj sátrazni. Ez egyébként kifejezetten nehéz a CDT-n. Nagyon sokszor, főleg Coloradóban, szinte végig kétezer méter felett megy a túra. Gyakran rám fagyott a sátor.

Kerültél életveszélyes helyzetbe is?

Persze. A 4352 méter magas Grays Peakre felfelé egyszer csak elfogy az útvonal, és a sziklákon kell egyensúlyozni, ugrálni. A felületük gyakorlatilag le van fagyva, vagy nedves, nagyon csúszik. Ha ott megcsúszom, vagy nem figyelek eléggé, lent a völgyben vár a sziklasír.

Ilyenkor kellett volna a társ, nem?

Ezt mondták mások is. A villám még reális veszély.

Magyarország is felkerült a CDT-térképre – Fotó: Alberti-Hamlet Nóri
Magyarország is felkerült a CDT-térképre – Fotó: Alberti-Hamlet Nóri

Volt olyan, hogy csapkodtak körülötted?

Volt olyan hegység, ahol mindennap. Előfordult, hogy be kellett bújnom egy szikla alá. De azért eleve úgy terveztem a napjaimat, hogy délután kettőre az aznapi legmagasabb csúcs már mögöttem legyen.

Vadállatok?

Féltem tőlük, nyilván. Találkoztam grizzly medvével. Megláttuk egymást, de szerencsére nem támadt rám. Mind a ketten mentünk a dolgunkra. Én lassan hátrálva, ő meg be a bozótba. Egyébként sok mindent megtettem azért, hogy minimalizáljam a grizzlytámadás esélyét, például 200 méterenként kiabáltam egy hatalmasat. Összefutottam korábban egy pumával is, ő nem akart elmenni, kitartóan jött felém, morgott és karmolászott a levegőbe. De végül nem támadott meg szerencsére.

Volt nálad valami fegyver?

Nálam volt a grizzlyspray.

És használt volna?

Ezt sose tudjuk meg. De a grizzlyspray nem halhatatlanná tevő szer. A legjobb taktika az, ha felkészülsz, és megtalálod a módját, hogy ne ijeszd meg az állatokat. Kell hozzá szerencse és lélekjelenlét. Abból szokott lenni néha sérülés vagy a haláleset a CDT-n, ha megijed egy vadállat. Több ember indul el a CDT-n minden évben akik felkészültek, jól csináltak mindent, mégsem mentek haza a túra végén.

Kígyók?

Láttam néhány csörgőkígyót a sivatagban. Egy kiszáradt kígyóbőrt végig is cipeltem a túrán. Itt van a nyakláncom medáljában.

Mennyibe kerül egyébként egy ilyen amerikai túra? Sok ember azt gondolja, hogy méregdrága.

148 napig túráztam és átlagban 9 dollár körül jött ki egy nap, de elég szűkös volt az anyagi keret, nagyon figyeltem rá, hogy ne költsek sokat. A túra második felében sokszor dolgoztam szállásért cserébe a településeken, amelyeken pihenni álltam meg. Volt minden, mosogatás, takarítás, gyomlálás a kertben. Ez a túra nem igazán érint civilizációt, megy a vadon közepén. Amikor elérsz egy aszfaltozott úthoz, be tudsz stoppolni a legközelebbi településre, és ott tudsz pihenni, fürdeni, ételt venni. Körülbelül öt-hat naponta jutottam ehhez úgy, hogy mindennap 30-40 kilométeres átlagot mentem.

Túrafelszerelés: szűrős palack és grizzlyspray – Fotó: Alberti-Hamlet Nóri Túrafelszerelés: szűrős palack és grizzlyspray – Fotó: Alberti-Hamlet Nóri
Túrafelszerelés: szűrős palack és grizzlyspray – Fotó: Alberti-Hamlet Nóri

Az sok. Hogy nézett ki az ébresztő? Kipattantál a sátorból, egy gyors szemdörzsölés, és irány a túra?

Igen. Egészen addig, amíg a sivatagban 35 fok fölé nem emelkedett a hőmérséklet. Akkor felállítottam a sátram, aludtam egyet napközben, éjszaka meg mentem tovább.

Azt honnan tudod, hogy te vagy az első magyar teljesítő?

Írtam egy emailt a CDT szervezetnek, hogy van-e magyar teljesítő, és visszaírták, hogy még nincs. De onnan is tudom, hogy az út menti falvakban szinte mindenhol van egy nagy világtérkép, amin a túrázók megjelölik, hogy melyik országból jöttek. Magyarország még érintetlen volt mindenhol. Én szúrtam be az első kis piros gombostűt ezekre a helyekre. Emlékszem, az egyik ilyen térkép tulajdonosa nagyon örült, hogy én vagyok ott az első magyar. Azt mondta, hamarosan lecseréli a térképet, én pedig megígértem, hogy akkor megint eljövök, és beszúrok egy gombostűt Magyarországhoz.

Azt is tudta, hol van Magyarország?

Azt nem. Megkérdezte, melyik amerikai államban van.

Hány kilós volt a pakkod?

Nagyjából húsz. Próbáltam 16 alatt tartani, de általában nem sikerült. Az határozta meg ezt a súlyt, hogy mennyi vizet és ételt vittem magammal. Volt olyan szakasz, aminek 8 napi étellel, jégcsákánnyal és hágóvassal vágtam neki, ott alig bírtam cipelni a zsákot. Az alapsúlya 5 kiló alatt volt, ehhez nem adódik hozzá a víz és a kaja, csak a zsákom, derékalj, quilt (hálózsákszerű takaró), a ruháim, higiénia, és a sátor.

Mit ettél, ilyen zacskós ételeket?

Igen, például krumplipüréport. Hideg vízzel vagy forró vízzel, attól függően, hogy volt-e nálam gázpalack.

Mennyi vizet vittél?

Attól függött, hogy milyen messze volt a legközelebbi vízlelőhely. Volt, hogy csak fél litert vittem magammal, mert sok patak volt. Volt olyan, hogy nyolc litert, és még az sem volt elég.

Tisztán ittad a patak vizet?

Volt egy Sawyer-szűrőm. Rá lehet csavarni az üveg tetejére. Rengetegszer segített ki, például amikor csak egy poshadt vízű tehénitató volt az egyetlen vízforrás kilométerekig.

És félrelökted mellőle a tehenet?

Volt olyan, amikor a tehén egyszerűen nem engedett oda. Ott álltam, már sírtam is a végére, imádkoztam neki.

Nem lágyult meg?

Amikor egy lépést tettem az itató felé, a tehén rögtön agresszív lett. Hát ott nem ittam, aznap szomjas maradtam. A következő itatónál leültem, és ott helyben megittam három liter vizet.

Sivatag és itató – Fotó: Alberti-Hamlet Nóri Sivatag és itató – Fotó: Alberti-Hamlet Nóri
Sivatag és itató – Fotó: Alberti-Hamlet Nóri

A felszerelésnél maradva, hány cipő kellett az 5000 kilométerhez?

Hat pár cipő, a végére mind a hat tönkrement. Inkább a terepfutó cipőket preferálom. Gyorsan szárad, nagyon fontos, hogy száraz maradjon a lábad. És könnyű. Aztán, amikor nagyon sziklássá vált az ösvény, meg sok hegyet kellett megmásznom, vettem egy pár bakancsot. Volt olyan futócipőm, amit levágott rólam a túra. Annyira sziklás volt a terep, hogy mire végeztem az egyik hágóval, lenéztem, és láttam, hogy a bal lábamról félig-meddig levált a cipő.

És hogy javítottad meg?

Volt nálam fogselyem, összevarrtam.

Vízhólyagod is biztos volt. Mi volt ellene a praktika?

A vízhólyag nem nagy dolog, hamar túl vagy rajta. De Coloradóban volt olyan, hogy napokig folyamatosan szakadt a jégeső, egyszerűen nem volt lehetőségem kiszárítani a cipőmet. Ráadásul ott nagyon sok vizes átkelés volt. Nincs híd, át kell kelni combközépig érő patakon. Ott hetekig mindennap vizes volt a lábam szinte folyamatosan, és emiatt hosszában felszakadt a talpam. Volt rajta egy hatalmas nyílt seb. Nehéz volt kitisztítani és könnyen fertőződött. Akkor pokolian fájt minden lépés.

Gondolom, aztán a következő pihenőhelyen megvártad, míg rendbe jött. De hagyjuk is ezeket a horror részeket! Mi volt a legszebb pillanat?

A legkisebb dolgok is hatalmas örömet tudtak szerezni. Például amikor egy hét vacogás után beértem egy településre, beálltam a forró zuhany alá, és az első csepp meleg víz végigfolyt az arcomon. Pusztán az érzés, hogy tiszta vagyok, és meleg ételt tudok enni, az fantasztikus. Vagy hogy van vizem bőven, nem kell beosztani.

Azért gondolom, volt más is.

Gyönyörű naplementéket láttam. Nagyon sok ilyen háborítatlan pillanatot megéltem, ahol csak én voltam, a hegygerinc, meg a naplemente, ez leírhatatlanul jó.

És mi volt a leginkább emberpróbáló rész?

Volt egy hónap, amikor mindennap a feladás közelében voltam.

De miért?

Nagyon fájt a túra, fizikailag. Nem volt olyan tíz négyzetcentiméter a testemen, ahol ne lett volna valami nehezen elviselhető fájdalom. Sokszor kifogytam ételből, mert akkora viharok jöttek, hogy életveszélyes lett volna továbbmenni. Vagy csak egyszerűen annyira hideg volt, hogy folyamatosan éhes voltam. Felkeltem hajnal háromkor arra, hogy éhezem, pedig szinte egész nap ettem. Nehéz ezeken túllendülni, folytatni a túrát úgy, hogy tudod, a következő nap, sőt a következő hét is ennyire nehéz lesz. Megingott a hitem abban, hogy mindezek ellenére megéri az ösvényen maradni.

És mi segített át?

A makacsság. Borzasztóan elszánt voltam. Úgy éreztem, hogy bármennyire fájdalmas lesz, akkor is végig akarom csinálni. Az élet az ösvényen nehéz és kegyetlen. De minden problémára gyors és egyszerű megoldás van.

Mit éreztél, amikor célba értél?

Megláttam távolról a határt jelző követ, de nehezen hittem el, hogy valóban ott vagyok. Utána napok, hetek teltek el, és még mindig abban a delíriumban voltam. Nehéz volt feldolgozni. Beleszoksz egy rutinba több hónapon keresztül, minden reggel kelsz, gyalogolsz, amikor elfáradsz, mész tovább. Hozzászoksz ehhez, az egyetlen cél, ami lebeg a szemed előtt, az, hogy elérj Kanadába, és amikor ez sikerül, az annyira felfoghatatlan. Egyszerre nevettem és sírtam, és nem tudtam abbahagyni. Leírhatatlan érzés volt.

Fotó: Alberti-Hamlet Nóri
Fotó: Alberti-Hamlet Nóri

És miután befutottál, jött egy hét wellnesskényeztetés, finomabbnál finomabb ételekkel?

Dehogy. Átstoppoltam Kaliforniába túrázni még egy kicsit.

Ha tanácsot adnál annak, akinek kedve támadt a CDT-hez, mi lenne az?

Azt tanácsolnám, hogy előtte azért próbálja ki magát egy úton, ami elég hosszú és nehéz ahhoz, hogy megtapasztalhassa a határait. Jusson el addig a pontig, amikor nagyon fel akarja adni.

Ennyi?

És ott gondolkozzon el azon, hogy a CDT-n ez a pont hónapokig fog tartani.

Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!