A hatalmas Hochschwab-tömb tetején egy tíz kilométer hosszú, pazar kilátású, csupasz sziklagerincen túrázhatunk, ha épp nem jön a vihar. Ha viszont érkezik, úgy kell átszervezni a túrát, hogy elkerüljük a fent csattogó villámokat. Ennek köszönhető, hogy három arcát is megnézhettük a 2277 méter magas csúcsnak Ausztriában.
A lemenő nap sárgás fényében végeláthatatlanul hullámzanak nyugat felé az Alpok csipkés vonulatai, a szelíd szél éppen hogy birizgálja a hegytető sziklás-füves platóján borzongó enciánkék tárnicsokat. Végtelen nyugalom telepszik 2277 méteren a Hochschwab lapos tetejére.
Most veszem észre, hogy a szélhajlított csúcskeresztnek háttal egy bivakmélyedésben fej nélküli cserépbuddha meditál. Ha lenne feje, azt biztos azon törné, hogy mit keresünk itt, amikor két órája már megjártuk a csúcsot. Igen, csak akkor épp kitörni készült a vihar, és menekülnünk kellett lefelé. De utána visszajöttünk, sőt, a hegycsúcs hangulata arra sarkall, hogy holnap reggel is felkaptassunk még egyszer a lenti menedékházból.
A hatalmas területű Hochschwab-hegység azonos nevű, 2277 méter magas csúcsának megmászásával egy sorozatot fejezünk be, amelyben végigjárjuk a magyar határtól még könnyen elérhető, jelentősebb alpesi csúcsokat Ausztriában. Ezekben a kétezres csúcsokban nemcsak az a közös, hogy még könnyen elérhetek Magyarországról, hanem az is, hogy túlnyomórészt a magyar Kéktúra ausztriai folytatása (az E4 európai turistaút) fűzi fel őket szépen libasorban nyugat felé. A Schneeberg, a Rax, a Schneealpe és a Hohe Veitsch után most következzen a könig: a Hochschwab.
A kétnapos túrát plasztikusan fogja egybe hangulatos túravideónk. Ha csak pár perced van, kezdd ezzel.
Startpontunk Budapestről kocsival négy órán belül, Sopronból két órán belül elérhető. A túrát eredetileg a Seeberg-hágó parkolójából indítottuk volna fiammal és barátnőjével, hogy a hegygerincre feljutva 12 kilométert gyalogoljunk a csúcs alatti Schiestlhaus menedékházig, de terveinket többszörösen átírta az élet, azaz inkább az időjárás-előrejelzés. Az pedig egyre valószínűbb vihart mondott az első napra, ezért a gerinc helyett a völgy viszonylagos biztonságában haladó túrautat választottam, nehogy hókon csapjon minket fent egy kósza villám. Így a reggeli startpont is lejjebb került a seewiseni parkolóba.
Mivel pénteken, munka után indultunk otthonról, az éjszakát lent, Kapfenbergben töltöttük. A terv az volt, hogy onnan felbuszozunk a startpontra, végigmegyünk két nap alatt a 30 kilométeres gerincúton, majd a túloldalról, Tragöß-Oberortból visszabuszozunk Kapfenbergbe. Csakhogy a várható vihar a völgybe kényszerített minket, ezért a szép gerinctúra helyett a szintén szép, de kevésbé látványos oda-vissza utat választottuk a völgyben. Mint később kiderült, nagyon helyesen.
Tehát Seewiesen alatt, egy ingyenes, út menti parkolóban tesszük le a kocsit, majd kis séta után rátérünk a Lettangerweg nevű murvás útra. A nedves, sötétzöld völgyet ködfoszlányok ülik meg, nemhogy a csúcsot, de még a gerincet se látjuk tőlük. A levegő ennek megfelelően szinte haraphatóan hűvös-párás, nehéz növényillat üli meg. Bő másfél kilométer után, a dózerút végén jövünk rá, hogy ott is van egy parkoló, begurulhattunk volna odáig, de nem sajnáljuk a zöld alpesi mezők mellett lesétált métereket.
Az út lankásan emelkedő erdei ösvénybe vált, a lombhullató fákat felváltja az illatos fenyves, emelkedünk ki a völgyből. Egy nem sok életjelet adó (internetes források szerint 2023-ban végleg bezárt) házikó, a Florlhütte mellett gyalogolunk el, a térkép szerint két forrás is van itt, de lusták vagyunk megkeresni, mert van elég vizünk. Az ösvényről néha látszik egy fémkábel, de senkit ne tévesszen meg: nem libegő ez, hanem a félúton álló Voisthalerhütte teherszállító felvonója.
Közeledünk ugyanis az első állomáshoz, de előtte még átvágunk egy ellaposodott, lapulevelekkel és mezei növényekkel benőtt hosszú völgyteknőn, majd felhágunk egy kisebb nyeregre, ahol a Franzosenkreuz (Francia-kereszt) áll. A seewieseni lakosság egykor Napóleon előrenyomuló csapatai elől húzódott ide, innen ered ez a kissé szokatlan név. Itt pillantjuk meg az első zergét is. Még nem tudjuk, de lesz még belőlük sok, ugyanúgy, mint kőszáli kecskékből. A „Sváb” ugyanis, ahogy a helyiek nevezik a hegységet, az egész Keleti-Alpok legnagyobb zergetenyésztő területének számít, innen ered a Stájer Zerge-hegy (Steirisches Gamsgebirge) elnevezés is.
A Voisthalerhüttéig a meredekbe váltó, köves Voisthalergassén (ami nevével ellentétben nem egy utca) kapaszkodunk fel. A hüttében egy radler mellett beszédbe elegyedem a pultossal arról, honnan ered a név, mert a térképen a Voistal teljesen máshol (a Schneeberg mellett) helyezkedik el. Mint mondja, a környéket az 1900-as évek elején a bécsi Voisthaler-asztaltársaság vette turistakezelésbe, így ragadt rá az útra és az akkor épült házra a név. Amikor kiderül egy mellékszálon az is, hogy a pultosnak van egy buddhista metálzenekara, úgy döntünk, inkább gyorsan továbbindulunk. Távolodóban elhaladunk egy régi sparhelt mellett, ami a régi, lebontott ház hírmondójaként árválkodik a zöldben.
A völgy itt már jóval szűkebb, mint lent, magas sziklafalak meredeznek mindkét oldalt. Egy kicsit sétálunk szintben közöttük, majd ráfordulunk a Graf-Meran-ösvényre, ami nekimegy a falnak és meredeken emelkedik. A sziklaösvény a meranói grófokról, Johann főherceg családjáról kapta a nevét. A főherceg volt ugyanis az első túrázó, aki átkelt a Hochschwabon. (Meg még sok egyéb is, például a győri csatában a magyar nemesi felkelő hadsereg parancsnoka, de ne feszegessük egy túracikk kereteit.)
Elég gyorsan emelkedünk még 300 méternyi szintet, útközben a karsztfennsík jellegzetes formáival, úgymint karrokkal (hatalmas ördögkarmok által szabdalt mészkősziklákkal), töbrökkkel (víznyelő sziklamedencékkel) és az azokat betöltő nagy hótányérokkal találkozunk. Igen, hó van még rendesen július vége felé is, főleg a mélyebb, árnyékosabb pontokon. A fennsík tetejét ködpaplan üli meg, a ház körvonalai éppen csak felsejlenek.
Becsekkolunk, állítólag jön a vihar, de van még egy kis időnk, és a csúcs csak félórányira van. Gyors döntés: felrohanunk most, ki tudja, hogy másnap milyen idő lesz. Hamar felérünk a ködben, a platón homályos kontúrokkal kibontakozik a furán meghajlott csúcskereszt és a csúcsasztal, amire a szomszédos csúcsokat rajzolták fel körben. Kilátás nulla. Közeledő mennydörgés jelzi, hogy nem is kell sokáig időznünk fent. Lefelé éppen hogy beérünk a házba, amikor az első kövér esőcseppek a homlokomon koppannak.
A házban forró leves, hűvös sör vár. A hangulat kellemes, a konyhában három lány sürgölődik, a főnök, Christian hol eltűnik, hol előkerül. Mikor tudunk váltani pár szót vele, a nyári zivatar már kezd tovább állni. Azt mondja, hogy most érdemes felmenni, nem fogjuk megbánni. Az eső elálltával nekilendülünk újra a félórás emelkedőnek, és amikor felérünk, kénytelen vagyok abszolút igazat adni Christiannak. A lemenő nap sárgás fényében… Ja bocs, ezt már leírtam az elején. Szóval teljes trankvillitás a végtelen űrben.
Lemegyünk, eszünk még valamit, lecsúszik pár sör. Christian közel 30 éve vezeti a házat, mint meséli, egy szezonban tízezer túrázó fordul meg itt. Főleg osztrákok, 10-15 százalékban csehek, a többiek németek, magyarok, szlovákok, lengyelek. Régebben bulisabb volt a hely, volt egy zenekara, szólt a zene egész este lent a pincében, ültek az emberek a söröshordókon, de most már visszavettek a lendületből.
Azért mostanában is előfordulnak érdekes emberek: néhány terepfutó/művész egy irdatlan nagy szőnyeget cipelt fel a csúcsra, és azzal fotózkodtak, senki sem értette, miért. Végül kiderül az is, hogy Christian vezetékneve Toth, azaz bécsi magyar felmenői voltak valaha. Mint mondja, azért szereti nagyon a Hochschwabot, mert ide nem tolakszik be a civilizáció: se autópálya, se városi fények, csak a hegyek, amerre nézel. Arra biztat, hogy reggel is menjünk fel a csúcsra, jó idő lesz.
Így is teszünk: reggel harmadszor is felmegyünk a csúcskereszthez. A hegyek új arcukat mutatják: friss és erős reggeli szél fúj. Az ég kristálytiszta, de a völgyek lent tele vannak felhőpamacsokkal. A hűvös-hideg szél hamar leűz minket a csúcsról. Lefelé kicsit máshogy megyünk: bár tudjuk, hogy dél felé ismét viharra számíthatunk, egy kicsit több hegygerincet szeretnénk. Ezért nem borítunk le a völgybe a Graf-Meran-ösvényen, hanem megyünk tovább a fennsíkon, és északról kerüljük a 2055 méteres Wetterkogelt.
A hegytömb másik oldalán már muszáj visszatérni a völgybe, jönni fog a vihar megint. A lefelé vezető út – ami egyébként a hivatalos E4 európai turistaút is egyben – valahogy izgalmasabbnak tűnik, mint a Graf-Meran-ösvény. Nagyobbak a terek, szebbek az oldott sziklaformák. Ami eső itt leesik, azt benyeli a Hochschwab mészkőbendője, hogy a folyadékot átszűrve és ásványi anyagokkal feltöltve kiadja magából a völgyben. Ennek a víznek az értékét már száz éve felfedezték, azóta továbbítják vezetékeken Grazba és Bécsbe, fedezve a helyi ivóvízszükséglet felét.
Ahogy megyünk lefelé, egy csomó kőszáli kecskével és zergével találkozunk. Nyugodtan legelésznek, emésztgetnek, és néznek ki a fejükből, mint Jenő a moziban. Látszik, hogy nem félnek az emberektől, közel engedik magukhoz a túrázókat. A Wetterkogelt megkerülve a Voisthalerhütténél érünk vissza a völgyben haladó túraútra. Minél lejjebb érünk, annál nagyobb pusztítást látunk: a tegnap esti vihar leömlő vize több helyen elmosta az utat is. Az út vége felé ismét csöpögni kezd az eső, örülünk, hogy idejében beérünk a célba, nem szívesen kerülnénk a víz útjába.
A túra útvonala nagyítható túratérképen:
Visszaérve Kapfenbergbe még megnézzük a város nevezetes erődjét, az egykor a völgyben zajló forgalmat ellenőrző Oberkapfenberg várát. Az erődöt a Stubenberg család építtette, miután a Frank Birodalom visszaszerezte a környéket az azt évtizedekig megszállva tartó, kalandozó magyaroktól. A Mürz folyó partján fekvő vár a 15. század második felében is magyar kézre jutott egy időre, ekkoriban ráadásul pestis, sáskajárás és éhínség sújtotta a szerencsétlen régiót.
Az erődben kifogunk egy ragadozómadár-bemutatót, és miközben Flaami, a kedves hóbagoly a fejemtől 5 centire suhan el, megtudom a solymász hölgytől, hogy a madár ultraibolya fényt is érzékelő szemeivel képes messziről meglátni a mezei rágcsálók foszfortartalmú vizeletét is. Míg abban reménykedem, hogy Flaami semmi ilyesmit nem érzékelt rajtam, már érkezik is nekifutásból Rodriguez, a bőrfejű pulykakeselyű, és szintén hiperalacsony magasságú repülő műveleteket végez a fejünk felett. Az ő szuperképessége a szaglás, állítólag három kilométerről megérzi az ebéd szagát. Na, legalább szagosak nem vagyunk.
A vár belülről is érdekes. Modern, multimédiás elemekkel megtűzdelt kiállításai olyan izgalmas témákat járnak körül, hogy mi volt a szerepük a keresztes lovagoknak a vár történelmében, vagy mit kerestek az alkimisták a kastély zegzugos pincerendszerében. (Nyilván aranyat.) A pár órás nézelődés tökéletes levezetés a túra után, mielőtt elbúcsúznánk a Hochschwabtól és elindulnánk hazafelé.
(A cikk elkészítéséhez elfogadtuk az Österreich Werbung és a Tourismusverband Hochsteiermark felajánlását. A szervezetek fizették újságírónk kint tartózkodásának költségeit, a teljes egészében szerkesztőségi tartalom készítésére azonban semmilyen befolyással nem bírtak.)
Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szépkilátás Facebook-oldalán is, és lájkold az oldalt, ha még nem tetted! Kérdések és tanácsok is ide jöhetnek. Vizuálisabbaknak ott a YouTube-, az Instagram- vagy a TikTok-oldalunk. A Szépkilátás heti túraajánló hírlevelére pedig itt iratkozhatsz fel.
További túrák az Elérhető Alpok sorozatban:
- Elérhető Alpok: körülnéztünk a Hohe Veitsch fennsíkján
- Schneeberg: karácsonyi túra a Jégkirálynő birodalmában
- Az Ördög fürdőszobája a Bécsi-Alpokban
- Rax: túra a Bécsi-Alpok Akropoliszához
- Nincs is messze: szurdoktúra a Weichtalklamm sziklatemplomában
- Schneealpe: felhőtúra a Bécsi-Alpok legnagyobb fennsíkján
