Ez a cikk több mint egy éve jelent meg, elképzelhető, hogy pár elavult infó is van benne. Ha ilyet látna, kérjük, jelezze.
Elérhető Alpok sorozatunkat az 1981 méter magas Hohe Veitsch-csel folytatjuk, aminek széles fennsíkján szép panorámasétát teszünk, bónuszként megmásszuk a lapos főcsúcs melletti vadabb ikercsúcsot, a Großer Wildkamm-ot.
A magyar határhoz közel több ausztriai hegység is található. Közös jellemzőjük, hogy nagyjából kétezer méter magasak, széles fennsíkjukra fel tud mászni az átlagos túrázó is. Azaz nemcsak a kis távolság miatt elérhetőek, hanem nehézségük miatt is. Bécs után nyugatra kezdenek el sorjázni: legismertebbek a Schneeberg, a Rax, a Schneealpe, az Ötscher vagy a Hohe Veitsch. Az idei alpesi túraszezont az utóbbi megmászásával indítjuk.
Startpontunk, Brunnalm parkolója a magyarországi 0 kilométerkőtől 350, a határtól bő száz kilométerre fekszik. Az utolsó kilométereken meglátjuk a Veitsch település mellett felállított gigantikus zarándokkeresztet (Pilgerkreuz am Veitscher Ölberg), ami a maga negyven méteres magasságával a Világ legnagyobb Fakeresztje cím büszke tulajdonosa, tágas belseje imaterem és kilátó is egyben. Ha már a Hohe Veitsch-re megyünk, érdemes tudni, hogy a névadó település már nem önálló, a 2015-ös stájerföldi önkormányzati reform óta Sankt Barbara im Mürztal településhez tartozik. A Wörterbuch.net szerint egyébként a Veitsch szó a Weide (magyarul: legelő, fűzfa) és a Esche (magyarul: kőris) szavakból származik, de más források szerint lehet szláv eredetű is.
A Hohe Veitsch széles, meggyőző fennsíkja már messziről látszik, május végén még számos hófolt tarkítja meredek sziklafalait. Több parkoló között válogathatunk, az egyik panzió előtti ingyenes parkolóban állunk meg.
Széles, murvás, aránylag lankás erdei úton indulunk el felfelé. Megcsap az alpesi erdő friss, nedves, gyantás illata, tüdőlebenyeink boldogan lobognak. Az út akkor válik kaptatóssá, amikor egy völgyben kanyargó ösvényre térünk rá, ami egy fahídon átkel egy patakon és havasi legelőbe (Schalleralm) torkollik. A lejtős, téli álmukból ébredező, hólétől lenyalt réteken egy 1400 méteren fekvő kis füves kiugróra lépkedünk ki. Onnan egy nagy lélegzetvétel után nekiveselkedünk az innentől a déli hegynyúlvány gerincén feltekergő Serpentinenwegnek.
Az ösvény aljában egy tájékoztató tábla idézi fel a helyi Krampusz, Vöröstalp legendáját. A nyári hónapokban állítólag nem kell tartani tőle, mert a hegyi legelők tehenészlányai lánccal kikötik az út menti kereszthez. Késő ősszel azonban, amikor a tehenekkel együtt mindenki levonul a hegyről, a szakállas, hosszú nyelvű patkós-szarvas ördöglény elszabadul, és le-le viharzik a völgybe, hogy a rossz gyerekeket magával ragadja. Május végén már valószínűleg elfárad, mert nyomát sem látjuk.
Nem is csoda, mert a szerpentinező ösvény meredek és izzasztó: egy jó 400 méter szintet emelkedünk elég rövid idő alatt. A felső szakaszon már kinyílik a déli panoráma, az alacsonyra belógó felhőfoszlányok és a néha csöpögni kezdő eső ellenére elég messzire ellátni a Fischbacher-Alpok 1500-as csúcsainak irányába. A meredek hegyoldal tetejére érve már fenn is vagyunk a fennsíkon, 50-60 méterre feltűnik a lapos csúcstömb alatt meghúzódó Graf-Meran-Haus menedékház, ahol pihenni, este pedig aludni tervezünk.
A ház előtt üres zászlórúd áll, huzalán így is úgy vonyít a szél, mint egy éhes farkas, pedig nem mondható, hogy szélvihar tombolna a fennsíkon. Benézve az ablakon egy bensőséges étkezőben sörözgetnek-eszegetnek-üldögélnek a túrázók, a helyiség közepén kályha dohog. Kint nincs annyira hideg, de rögtön bekívánkozunk a házba. Egy kis szörp, snapsz és sör elfogyasztása közben érdeklődünk a csúcsmászás lehetőségeiről.
Kiderül, hogy a lapos főcsúcsra könnyen fel lehet sétálni annak ellenére, hogy még 10-20 centis hóréteg borítja. Arra a tervünkre, hogy a sziklás, meredek ikercsúcsot, a Großer Wildkammot is megmásznánk, határozott NEIN! a válasz, mert a két hegyet elválasztó meredek lejtésű nyeregben sok még a hó, ami veszélyes, mert csúszik. Hát jó, akkor ma délután csak a főcsúcsra megyünk, amúgy is egyre szürkébb-feketébb az ég a felhőktől, ki tudja, mi esik ki belőle.
A Hohe Veitsch csúcsát olyan megmászni, mintha egy dombra sétálna fel az ember a fennsík tetején. A kásás hóréteg annyira kemény, hogy nem kell rá hótalp vagy hágóvas, fiam túracipőben, rövidnadrágban tör keresztül rajta. Csak akkor szisszen egyet-egyet, amikor néha bokáig beszakad a lába a hóba. Félúton a 15 perces úton négy osztrák túrázóval találkozunk, gyenge német nyelvtudásommal megértem, hogy azt szeretnék, csináljak róluk csoportképet. Az akcentusomból egyből vágják, hogy magyarok vagyunk, de azért eléggé meglep, amikor magyarul azzal búcsúznak: „Jó utat, barátom!”
Úgy tűnik, megfordulnak errefelé magyarok rajtunk kívül is. Később, amikor a helyi hegyi mentők vezetőjével beszélgetek, ő is ráerősít: főleg a téli síszezonban szokott találkozni Magyarországról jövőkkel. Ám fent a csúcskönyvben is vannak magyar nyelvű bejegyzések, sőt, másnap amikor végül mégis megmásszuk a Großer Wildkammot, azt látjuk, hogy az ottani csúcskönyv utolsó, előző napi bejegyzése is négy magyartól származik. De egyelőre maradjunk a főcsúcsnál, aminek pereméig kényelmesen felsétálunk. A perem mögött, az északi oldalon éles letörésben, szakadékban folytatódik a hegy.
Szép lenne a panoráma, ha nem lennének felhők, és az időjárás is elég fenyegetőbe fordul. A csúcskereszt mogorván meredezik a sötétülő ég alatt, a felerősödött szél átfúj a ruhánkon. Gyorsan visszaindulunk a menedékházba, azzal, hogy másnap úgyis megint erre jövünk, és akkor már talán szebb idő lesz. A házban betoljuk a tésztás húslevest (frittatensuppe) és a krumplival, káposztával körített sülthús-szeletet, majd néhány sör mellett elkártyázgatunk a kora esti lefekvésig. (A kölcsön kapott német kártyából tudom meg, hogy az pontosan ugyanaz mint a magyar kártya, csak 36 lapos, mert négy darab VI-os lappal több van benne.) Fenti szobánkban nincs fűtés, a május végi hegyvidéki hidegben elkél a dupla pokróc.
Másnap reggel felemás a felhőzet: dél felé tisztább, kék az ég, bodros gomolyfelhőkkel, észak felé, amerre tartunk, még nem az igazi, de jobb mint előző nap. Hamar fenn vagyunk ismét a főcsúcson. A felhőréteg szinte pont a csúcsmagasságban kezdődik, lefelé tisztább a helyzet, szemmagasságtól szürke plafon. Elindulunk kelet felé fennsíksétánkra, aminek első pontjáról belátunk a csúcstömb és a Großer Wildkamm közötti nyeregbe (Gingatzwiese). Van hó, de nem tűnik vészesnek a lejtő, a sziklás hegycsúcs viszont kifejezetten hívogató. Mintha mozgás is lenne a csúcsán.
Ennél a pillanatnál jön igazán jól, hogy elhoztam a Nikon által tesztelésre felajánlott távcsőt. Belenézve jól látszik: igen, emberek vannak a szomszéd csúcs fura formájú csúcskeresztjénél. Nem vagyok egy távcsőbubus, nem is szoktam eddig magammal vinni, de nemrég egy bihari túrakönyvet olvasva határozottan kedvem támadt kipróbálni. Mátyás Vilmos, a könyv szerzője ugyanis úton-útfélen előrántja túra közben a távcsövét, és olyan jót nézelődik vele, hogy megirigyli az ember.
Szóval az alig fél kilós, középkategóriás, tízszeres nagyításra képes Prostaff P3 távcső a hegyen segít eldönteni, hogy nekiinduljunk-e a Großer Wildkammnak, mert ha van túrázó fent, akkor mégsem lehet olyan lehetetlen feljutni a csúcsára. Azért némi hátránya is akad: társaim türelmetlenül topognak, amíg a távolabbi hegyeket vizslatom, ugyanis hosszan bele lehet merülni a távbámészkodásba. A következő csúcsokat azonosítom: a Hochschwab nagy tömbje nyugatra, északra az Ötscher piramisa, kelet felé pedig a Rax és a Schneeberg hatalmas kőteste. Hopp, az egyik kis gerincen egy zerge tekint vissza, hosszú másodpercekig nézünk farkasszemet. A távcső kezelése egyszerű, mint a faék: csak nézni kell bele és az ujjunknál levő görgővel ráállítani a fókuszt a célra.
Gond nélkül beereszkedünk a túraösvényen a törpefenyvessel és hófoltokkal borított széles nyeregbe. Hivatalos, számozott túraút nem visz erre, de kis, sziklákra festett narancssárga körökkel jelzik az utat, ha véletlenül a mobilos térkép app GPS-jelével nem tudnánk követni. A naposabb részeken a havat cuppogós, felázott, tavalyi gyep váltja, egészen a Großer Wildkammra felszökő sziklás, meredek gerincig. Az előrejutáshoz itt már gyakran a kezek is kellenek, a túrabotokat letesszük egy helyen.
Szép az út, átmozgat rendesen. Néhány ponton a sziklaperem egészen keskeny és kitett, mély szakadékkal az oldalán, szóval ezt a könnyű mászásokkal bélelt utat inkább azoknak ajánlanám, akik voltak már hasonló magashegyi terepen. Nekem az Ötscher-kör legizgalmasabb része, a Rauer Kamm jut eszembe, a Durva Kőfésű sziklagerincén volt ilyen izgalmas közlekedni. Fent a szűk csúcson kicsi, stilizált fémfeszület, egyedibb, személyesebb hangulat vár minket a főcsúcshoz képest. Rajtunk kívül nincs itt senki, akiket korábban láttunk, azok is már rég eljöttek mellettünk a nyeregben. A látványért is érdemes volt felmászni, most Vili fiam merül a távcsőbe.
Leülünk kicsit, belassulunk. A levegő friss, fejünkből kisöpör minden zavaró gondolatot az enyhe hegyi szél, belső akkumulátorunk tölteni kezd a ki-kibukkanó napfényben. Beírunk pár sort a fémdobozba helyezett csúcskönyvbe, eszegetünk. Ellennék itt egész nap, de még vár minket a fennsík. Visszafelé lekeveredek valahogy a jól követhető sziklaösvényről, és egy meredekebb falrészen mászok lefelé, amikor egy gyerekfej nagyságú kő kifordul a lábam alól és hangosan döngve zúg a mélybe. Szerencsére nehéz hátizsák ellenére sincs gond, mert másik lábamra és két kezemre fixen támaszkodok, ismeretlen terepen muszáj óvatosnak lenni. Ezt nem azért írom bele a cikkbe, hogy mutassam, milyen ügyes vagyok, hanem azért, hogy egyértelmű legyen: erre az útvonalra azért egy középhaladó magashegyi tapasztalat már szükséges.
A nyergen átlendülve visszaérünk a hegyplatóra. Innen napos-felhős séta kezdődik a kelet felé elnyúló fennsík hosszában. A hófoltokat kora tavaszi, megviselt gyepfoltok váltogatják. A talajon látszik, hogy a fennsík nyáron egy hatalmas tehénlegelő. Vadvirág, friss fű még nem nagyon van, ennek következtében még a teheneket se hajtották fel. A gyepen döglött aklaként heverésznek a megfakult tavalyi trágyakupacok. Az olvadó hólé nem mindenhol tud lefolyni, konkrét sásos-zsombékos kis ingoványokon kell néhol átkelni.
Az út nagy részén azonban nem a földet bámuljuk, hanem laposan hullámzó festő fennsíkot, és a mögötte kitáruló tér északi-keleti panorámáját. Ez az út már jóval népszerűbb, kisebb-nagyobb túracsoportok jönnek szembe. Elhaladunk egy kicsi, félig még befagyott hegyi tó, a Seeboden mellett, partján kisebb gazdaság, hüttével (Seebodenhütte), most még zárva. Dél felé az ötven méterrel felettünk tetőző, hosszan elfekvő Vorkogel zárja el a kilátást, de hamarosan megkerüljük, és a napos oldalon jövünk visszafelé.
A déli oldalon a túraút szinte végig a hegység magas sziklafalának peremén megy. Egy nevezetes útvonalra térünk rá: az E4-es európai hosszútávú útra, ami a Hochschwab felől érkezve megy át Hohe Veitsch, a Schneealp, majd a Rax fennsíkján, hogy Semmering felől, Kőszegnél Magyarországra érve Kéktúraként folytassa a kanyargást Románia felé. Elmondhatjuk magunkról, hogy a meghosszabbított Kéktúra útvonalon lépkedünk. Ha Rax és a Schneeberg nem állna előttünk, elláthatnánk Magyarország irányába a Fertő-tóig.
A déli oldalon már kevesebb a hó, több a szikla a széles gyepmezőn. Távolról meglátjuk a lustán terpeszkedő főcsúcsot, havas oldalán hangyaként sorjáznak felfelé rá az emberek. Előbukkan a menedékház is hirtelen. Napsütötte teraszán legurítunk egy jól megérdemelt schiwassert (málnaszörpöt). Innen már csak az előző nap megismert szerpentinösvény van hátra, amin jó tempóban, szinte kacagva kocogunk le a völgybe.
A túraútvonal nagyítható térképen:
Összefoglalva: A Hohe Veitsch kiváló túraterep a hazai túrázóknak, akik nyáron a hőség miatt tartanak otthon túraszünetet. Május közepétől már használható, de egy kicsit havas-hűvös, aztán júniustól egy hatalmas, magas fekvésű virágos rétté változik. Több irányból is megközelíthető, én a legegyszerűbb, leggyorsabb verziót választottam. A fennsíki panorámáért meg kell küzdeni, jó 700 méteres szintemelkedést kell legyűrni érte. Nyáron csak ünnepnapokon működik a téli felvonó, amivel 300 métert meg lehet spórolni, bár úgy hallani, hogy az önkormányzat tervezi a teljes nyári üzemet is. A túra megtehető simán egy nap alatt is, hiszen mindössze 15 km hosszú, és ha a nagyobb tapasztalatot kívánó Großer Wildkamm-mászást kivesszük belőle, akkor csak 12,5 km-es. Én azonban mindig szívesen alszom fent egyet a hegyen, így sokkal jobban ki lehet szakadni a lenti hétköznapok darálójából.
(A cikk elkészítéséhez elfogadtuk az Österreich Werbung és a Tourismusverband Hochsteiermark felajánlását, a szervezetek fizették újságírónk kint tartózkodásának költségeit, a teljes egészében szerkesztőségi tartalom készítésére azonban semmilyen befolyással nem bírtak.)
További túrák az Elérhető Alpok sorozatban:
