Van úgy, hogy egy túrán nem süt a nap. A Bécsi-Alpok három legnagyobb hegyének tetejét gyakran üli meg egy nagy felhő. Így történt legutóbb a Schneealpe fennsíkján tett túrán is, de ezt egyáltalán nem bántuk, mert a felhőben sétálásnak különleges hangulata van.
A kétezezer méteres hegyekben nem ritka, hogy felfelé kaptatva belesétál a túrázó a hegy tetején ülő felhőbe. Ez egyfelől nyilvánvalóan bosszantó, mert nem lehet látni a panorámát, másfelől viszont egy igen érdekes élmény, pláne, ha egy magasfennsíkon tapasztaljuk meg.
Bár a hegy környékét bőven öntözi csapadék, eső nem szokott lenni fent ilyenkor. Inkább egyfajta hatalmas párakaput kell elképezelni, ahol váltakozó erősségű szél, permetezi arcunkra, ruhánkra a finom permetet. A látvány sem semmi: egy szürkén ködös, misztikus világban vagyunk, amiben a szél vékonyabb-vastagabb felhőpókhálókat kerget a nedvesen csillogó köves-füves talaj felett. Szóval ennek is megvan a maga varázsa.
Ausztriában Magyarországhoz közel a Bécsi-Alpokban találkozhatunk kétezer méteres magashegyekkel. A Schneeberg és a Rax jól ismert a hazai túrázók között, ezért most a harmadik nagy hegyre, a kicsit nyugatabbra álló, kevésbé ismert és látogatott Schneealpe fennsíkját szemeltük ki célpontnak
Mivel a Schneealpe nem túl nagy hegy, a terv az, hogy egy túrában mindent megnézzünk, amit lehet. Ezért két napos, fennalvós menetet szervezünk. Természetesen lehet rövidebb, könnyebb túrában is gondolkozni, a lehetőségeket a cikk végén taglalom. Péntek este négyen indulunk első napi szállásunkra, Neuberg an der Mürzbe, ami a hegy lábánál fekszik. Az egykori kúriából átalakított lovastanya és gasthof közvetlenül a túraút mellett áll, így másnap reggel csak kisétálunk, és nekivágunk a hegynek.
Az idő borult, de szerencsére nem esik. Az időjárás előrejelzés alapján le is mondunk arról, hogy tiszta időnk legyen a hétvégén, reméljük, hogy legalább nem ázunk nagyon el. A Neuberget a másik hegylábi településsel, Altenberggel a hegy oldalában összekötő Knappensteig ösvényen indulunk, aztán az ebből kiágazó, és meredeken a hegynek induló Farfelsteig útvonalon folytatjuk, ami a sziklás Farfel-völgyről kapta a nevét.
A sötét fenyőerdőből hamarosan sziklásabb terepre váltunk. Egy rövid ideig a látképet is tudjuk élvezni, mert épp a felhőplafon alatt vagyunk még, de már 1600-1700 méter magasan. Jól látszik, hogy pár kilométerrel arrébb dől a felhőből a víz az egyik falura. Aztán egy meredek felszökés után felérünk a fennsík szélére, ahol becsatlakozunk egy széles, murvás kerékpárútba. Egy másik, kevésbé őszinte, szerpentines útvonalon ugyanis bringával is fel lehet kanyarogni a völgyből, lehet, a legközelebbi alkalommal már kétkeréken jövünk.
Egy darabig még ki tudunk kukucskálni a felhők alól, aztán szépen besétálunk a misztikus fennsíki ködvilágba. A tér összeszűkül, ránk ül a felhő, enyhén pára permetez, Nem mondom, hogy a hazai kánikulai napok után nem esik jól. Szerencsére nem is áztat, inkább csak üdít. Hátunk mögül furcsa géphang, mi a fene ez itt fenn, vogon űrhajó? Egy traktor csörtet elő a ködből.
Ahogy a szemünk megszokja a homályt, a szürkés foltok értelmet nyernek: a mozgó buckáknak látszó objektumok tehenek, a nagy füves fennsík pedig egy monumentális legelő. Ahol a jelek szerint gazdálkodás folyik. Feljebb érve a ködből épületek bontakoznak ki településtáblával: Schneealm (magyarul havasi legelőnek fordíthatnánk). A pár épületből álló tanya egyik háza hegyi vendéglő is egyben: a Michlbauerhütte. Hívogat, de nem megyünk be, mert már nagyon közel a Schneealpe csúcsa, az 1903 méter magas Windberg (Szélhegy), majd visszafelé.
A csúcs közelében az addig füves mező sziklás tereppé alakul. Azért annyira nem meredek, simán fel lehet lépdelni az emelkedőjén. A szürke ködből újabb jelenség bukkan ki: a csúcskereszt. A kereszt aljában egy fémdobozban csúcskönyv, osztrák szokás szerint beírjuk magunkat. Panoráma nulla, sőt, a csúcs nevéhez méltóan metszően süvít a szél, a 10-12 fokos hidegben hamar elkezdünk fázni. Irány a hütte a csúcs alatt!
Érdekesség, hogy míg odafent a csúcson csak vízpermettel szembesülünk, lent a hegy gyomrában, körülbelül ezer méterrel alattunk egy csőalagútban csak úgy zubog az ivóvíz Bécs felé. Az 1965–1968 között épült, 10 kilométer hosszú Schneealpe-aknajárat (Schneealpenstollen) építésekor a világ leghosszabb ivóvízalagútja volt. A közelben indul ugyanis a Bécsi-Alpok hegyeiről lecsorgó vizeket összegyűjtő 1. sz. magashegyi forrásvíz-távvezeték, ami Bécs ivóvízellátásának fontos része.
Az 1750 méter magasan álló Michlbauerhüttében forró frittatensuppéval (palacsintatésztás erőleves), teával és némi sörrel frissülünk. Ráérünk, hiszen az aznapi hegymeneten túl vagyunk, olyan ezer méternyi szintet emelkedtünk, mostmár csak a fennsíki vándorlás maradt hüttéről hüttére. Át is sétálunk a hegy közepén hasonló magasságban álló központi turistaházhoz, az osztrák hegymászó szövetség által üzemeltetett Schneealpenhausba, nincs negyedórányira sem.
A nagy ház a borult időnek köszönhetően elég üres, az egyik asztalnál nagyobb társaság, a fiúkon lederhose, azaz hagyományos bőrnadrág. Mindig az az érzésem, hogy ezeket a kemény bőrből készült rövidgatyákat nem lehet a szekrénybe behajtogatni, hanem ott állnak sorban éjszaka a gazdáik ágya mellett. Némi fogyasztás – részemről egy torokkaparóan gyantás, de egyébként kellemes zirbenschnaps, azaz fenyőpálinka – után felkerekedünk, hogy átvágjunk a fennsík keleti szélén fekvő Lurgbauerhüttébe, esti szállásunkra.
A séta nem tartogat számunkra sok meglepetést: széles, murvás hegyi úton lépdelünk, a látótávolság 20-30 méter. A néha meglepetésszerűen a ködből előbődülő teheneket egyszer-kétszer váratlanul felbukkanó traktor váltja, ami úgy tör elő a homályból, mint egy űrflotta a féreglyukból. A legelőket törpefenyvesek szigetei tarkítják, de úgy tűnik, a gazdálkodók nem nagyon kedvelik ezeket a fákat, mert sok helyen úgy irtják, mint a gyomot.
Egy utolsó szeles-ködös szakasz után beérünk a Lurgbauerhütte udvarára. Istállók jobbra, sajtkészítő műhely balra. Ennek megfelelően a hegyi tanyát erős illat lengi be, ami bekísér minket az étkező részbe, sőt a hálótermünkbe is. Nem mondom, hogy éppen büdös, de aki nem szereti a sajtot, az lehet, hogy nem élvezi. A hegyi tanya egyébként híres a helyben készült sajtjáról, ami saját tapasztalat szerint is zamatosan ízletes. A vacsora után még társasozunk egyet az étkezőben, aztán bevonulunk sajtillatú szállásunkra, ahol éjszaka végig ide-oda gurulászó sajtokkal álmodok.
Reggel az ablakon kinézve megállapítjuk: az idő nem változott. Szél csapkodja kint a ködben az összecsukott napernyők ponyváját. Nem baj, innentől már lefelé megyünk, méghozzá egy látványos szurdokban, az Almgrabenben, ahol láthatatlan kezek felhúzzák előlünk a felhőfüggönyt. A szűk sziklaszorosban igencsak oda kell figyelni a lépteinkre. Nemcsak a nedves, csúszós kövek, hanem a minduntalan az ösvény közepén előbukkanó fekete alpesi szalamandrák miatt.
Lejjebb a völgy kitágul, enyhébb esésűvé válik a túraösvény is. Beérünk a Lohm-patak mellé, és hamarosan feltűnik a parkoló is, ahol azok teszik le az autójukat, akik az Almgrabenen át támadják a hegyet. Nagy magasságot nem spórolnak meg, ez a parkoló alig 150 méterrel van magasabban, mint startpontunk Neubergben. Az alsó Lurgbauer tanyánál (nyilván a fenti hütte is ide tartozik) nyugat felé kanyarodunk, és a túra elején megismert Kappensteigen jutunk vissza Neubergbe, nagyjából 1000 méteres magasságban kanyorogva a hegyoldali fenyveseken át. Neubergben már eső köszönt minket, az áztatósabb fajta, de már nem érdekel, mivel tudjuk, hogy időjárás nem akadályozó tényező, csak körülmény.
A túra így kétnapos verzióban összesen 22,3 km volt, azaz egy napra nagyjából 10-12 km jutott, az első nap egy 1200 méteres szintemelkedéssel, a második nap egy kis plusz emelkedővel és 1400 méteres ereszkedéssel. Két napra ez így egy közepes erősségű túrának számít, 5+4 óra menetidővel.
Verziók kevesebb órára és kilométerre
Ha csak egy napunk van, az említett Lohm parkolóból indulva egy 11 km-es odavissza túrával négy-öt óra alatt megjárható a Windberg csúcs, de úgy kimarad a teljes keleti oldal, Lurgbauerhüttével, Almgraben szurdokaival együtt. Még lazább a túra, ha Neuberg mellől a Schneealpenstrassén felgurulunk kocsival az 1400 méteren kialakított Kohlebnerstand fizetőparkolóig, ahonnan odavissza 8,5 km hosszú gyaloglással, 533 fel-le szinttel, és bő három órás menetidővel megjárhatjuk a csúcsot. És persze fel lehet tekerni Neubergtől kerékpárral (vagy elektromos kerékpárral) is a BergRadlTour auf die Schneealm kerékpárúton egészen a Windberg alatti Michlbauerhüttéig.
(A cikk elkészítéséhez elfogadtuk az Österreich Werbung és a Tourismusverband Hochsteiermark felajánlását, a szervezetek fizették újságírónk kint tartózkodásának költségeit, a teljes egészében szerkesztőségi tartalom készítésére azonban semmilyen befolyással nem bírtak.)
További Szépkilátás túrák a Bécsi-Alpokban: