Galambtornyok, keselyűs temetés a Csend Tornyaiban, verseny a teherautókkal. Vendégszerzőnk, Székely-Molnár Ákos az elmúlt hat évben négyszer járt biciklivel Iránban. Leírásában az egyik legutóbbi, Teherán és Siráz közötti mintegy 1500 km hosszú túrát ismerteti. Utazásának második részében újabb kalandokba keveredik.
Az első öt nap a Teherán és Varzaneh közötti szakaszról szólt. Ott hagytuk abba, hogy a lelkes szállásadó egy alternatív útvonalat javasolt a sivatagon át egy elhagyatott szerájhoz. Lehet, hogy nem kellett volna megfogadni a tanácsát?
Hatodik nap: a világ legszebb galambtornya
Irán területének legnagyobb része sivatag, illetve félsivatag. A sivatagnak természetesen számos megjelenési formája van, közülük azonban a homoksivatag a leglátványosabb. Ilyen található Varzanehtől délre. A várostól egy tökéletes állapotú út vezet ide. A dűnék hosszú kilométereken keresztül kísérik az utat, így számos hely kínálkozik arra, hogy belépjünk a sivatag világába. A hivatalos utat választottam, így a főútról lekanyarodva egy rövid földutas szakaszt követően meg is érkeztem a dűnékhez.
Készítettem néhány fényképet a homokdűnékről, majd ismét visszatértem Varzanehbe. Itt kívülről megtekintettem a Dovecote nevű galambtornyot. Iszfahán környékén számos ilyen található, de közülük talán ez a legszebb, egyúttal a legjobb állapotú. A galambtornyoknak az a funkciójuk, hogy megvédjék a galambokat az időjárás szélsőségeitől és az ellenségeiktől, így például a kígyóktól. Tartottam egy rövid ebédszünetet, majd elindultam a házigazdám által javasolt úton Jazd felé.
Nagyjából tíz kilométert tehettem meg egy valóban elhagyatott úton, amikor egy autós megállított, és megkínált kebabbal, valamint üdítővel. Én azonban bölcs előrelátással inkább vizet kértem (és kaptam is) tőle, mert tudtam, arra nagyobb szükség lesz. Ezt követően még nagyjából 40 kilométert tettem meg úgy, hogy senkivel sem találkoztam. Próbáltam minimálisra visszaszorítani a vízfogyasztásomat.
Már nagyjából 50 kilométerre járhattam Varzanehtől, amikor elkezdtem azon gondolkodni, hogy talán jobb lenne visszafordulni. Egyedül abban bízhattam, hogy nem véletlenül építettek ide aszfaltutat. Végül arra jött egy autós, akitől kaptam egy kis vizet. Mentem még vagy 5 kilométert, majd az aszfalt is elfogyott a kerekeim alól, és az út földútban folytatódott, amit néhol vastag homokréteg fedett.
A karavánszeráj már csak nagyjából öt kilométerre volt, ahová csak nagy nehézségek árán érkeztem meg. Az épülettől nem messze egy pásztor kunyhója állt, a pásztor pedig a nevéhez illő módon pont legeltette a nyáját. Szerencsére elég messze volt, így minimális volt annak a veszélye, hogy a kutyái megtámadjanak. A szamara azonban nagyon közel volt az úthoz. Kölcsönösen meglepődtünk a találkozástól. Ő nagyot ugrott, én pedig tovább egyensúlyoztam a mély homokban.
A karavánszeráj tényleg elhagyatott volt. Az oldalfalát egy nagy fagerendával támasztották meg, nehogy bedőljön. Úgy kalkuláltam, hogy még nagyjából 110 km-re lehet a főút. Vizem viszont alig maradt. Így némi tanakodás után úgy döntöttem, hogy visszamegyek Varzanehbe. A gondolatot tett követte, és a már jól ismert úton visszamentem a városba.
Bár két remek helyen jártam, de tettem egy komoly, 120 kilométeres kitérőt, amivel kapcsolatban csak az vigasztalt, hogy a táj varázslatos volt. Tanulság: a jó tanács is lehet rossz, bármilyen szívélyes házigazda adja.
Hetedik nap: Vámbéry Ármin nyomában
Másnap reggel már egyenesen a korábbi úti célom, Nain felé vettem az irányt. A táj itt is tipikus iráni formát öltött: lenyűgöző hegyekkel keretezett kopár, sivatagi térség vett körül. Lélekben felkészülten vágtam neki a következő közel 40 kilométernek. Az út ugyanis lankásan, de szinte végig emelkedik. A legmeredekebb szakasz természetesen az út legvégén található. Itt, a hegytetőn a tengerszint feletti magasság a 2300 métert is meghaladja.
Az emelkedő vége egyúttal az út végét is jelentette. Innen már a 62-es számú főúton folytattam az utam Nain felé, miközben az út egyből egy hosszú, néhol meredek lejtőbe csapott át. Ennek következtében a következő 30 kilométert nagyon gyorsan megtettem. Nainban ettem egy pizzát, majd pedig tettem egy rövid, de tartalmas városnéző túrát. Itt, Nainban láttam az első iráni szélfogót, aminek az a szerepe, hogy a legkisebb szelet is levezesse az épület belsejébe, így természetes légkondiként működik.
A Dzsameh mecset mellett található a Kavir Antropológiai Múzeum, amit sajnos idő hiányában ki kellett hagynom, csupán néhány fényképet tudtam készíteni róla. Eközben kijött hozzám a múzeum idegenvezetője, és megpróbált behívni. Miután megtudta, hogy Magyarországról jövök, elmondta, hogy annak idején Vámbéry Ármin is járt Nainban. Az információ birtokában még nagyobb lelkiismeret-furdalásom lett amiatt, hogy nem néztem meg a múzeumot, de még aznap el szerettem volna jutni Akdába. Ilyen egy kerékpártúra.
A város peremén még vettem egy kevés enni- és innivalót, mivel a következő nagyjából 60 kilométeren erre már nincs lehetőség. Végül napnyugtára meg is érkeztem Akdába, ahol némi keresgélés után találtam egy tradicionális vendégházat, ahol meg is szálltam.
Nyolcadik nap: a temető, ahol a keselyűk a sírásók
A következő nap a korábbiakhoz képest egy laza nap volt, alig 100 kilométert bicikliztem. Az útvonal látszólag nagyon egyszerű volt: Mejbodon keresztül elbicikliztem Jazdba. Jazd az egyik legjelentősebb központ az országban, Irán sivatagi fővárosa. Itt található a Doulat Abad kert és a Csend Tornyai nevű hely.
A Doulat Abad kert, mint az iráni kertek egyik legjelentősebb reprezentánsa, szintén UNESCO világörökségi helyszín. Azért számít jelentősnek, mert a sivatag közepén hoztak létre egy vizes élőhelyet. A kert szélfogója a maga 33,8 méteres magasságával a világ legmagasabb vályogból készült szélfogója.
Jazd a zoroasztriánus vallás iráni központja. A Csend Tornyai elnevezésű hely pedig ezen vallás követőinek egykori temetője. Így nyer tehát értelmet a „Csend Tornyai” elnevezés. A vallás tanításai szerint a négy alapelem (a föld, a levegő, a víz és a tűz) szent, ezért nem szabad őket beszennyezni a holtak testével, így tehát nem lehet őket sem eltemetni, sem elégetni.
Ezért ahhoz a módszerhez folyamodtak, hogy a holttesteket kihelyezték a Csend Tornyaiba, ahol azokat dögkeselyűk tépték szét. Ezzel a temetkezési formával végül a 20. század elején hagytak fel, mivel a város már gyakorlatilag a temetkezési helyig terjeszkedett, továbbá a más vallásúak egyre kevésbé tolerálták ezt a temetési módszert. Az egykori temető ma fontos turisztikai célpont.
Járt utat járatlanért el ne hagyj, tartja a mondás. Egy rutinos kerékpáros élete ennek az élő cáfolata. Én ezúttal azonban a cáfolat cáfolataként ismét a jól bevált módszerhez folyamodtam, azaz az óvárosban kerestem magamnak egy olcsó tradicionális szálláshelyet. Ez olyan jól sikerült, hogy ismét ott szálltam meg, ahol már 2019-ben is aludtam egyszer. Vendéglátóim régi ismerősként üdvözöltek, csak azt furcsállották, hogy állandóan Iránban tekergek. Meg is kérdezte a házigazda, hogy miért nem megyek valahová máshová, például Afganisztánba vagy Pakisztánba. Úgy láttam, hogy kimondott gondolataitól egy kicsit elbizonytalanodott, hiszen ez a két ország nem igazán számít idegenforgalmi központnak.
Kilencedik nap: biciklivel 2632 méteren
A következő napon nagyjából 150 kilométer várt rám. A szakasz elején több kerékpárutat is felfedeztem: egyet még Jazdban a Csend Tornyainál, egyet pedig a közeli Taftban. Nem sokkal Taft után ismét elkezdett emelkedni a terep: hosszú, de lankás emelkedők következtek.
Itt értem el a túra legmagasabb pontját, a 2632 méteres tengerszint feletti magasságot. Ez leírva soknak tűnik, de Iszfahán 1500, míg Jazd 1200 méter tengerszint feletti magasságban fekszik. Így tehát már nem is tűnik olyan magasnak ez a hegy. Ráadásul a nagy tengerszint feletti magasság ellenére nyáron itt is nagy a hőség.
A hegycsúcs után hosszú, meredek lejtők következtek. A nehéz járművek csak lassan, óvatosan haladhatnak itt, így a lejtő nyújtotta nagyobb sebességemnek köszönhetően végre nem én voltam a leglassabb közlekedő.
Abarkuh bár még 30 ezer lakóval sem rendelkezik, mégis számos látnivalót fedezhetünk fel a városban. Leghíresebb közülük a Gondab Áli mauzóleum. Kupolájának kiképzése nagymértékben eltér a többi 11. századi hasonló építményétől, ez adja egyediségét is. A Gondab Áli egyúttal fontos tájékozódási pont is, mivel az egész környékről jól látszik. Abarkuh másik nagy érdekessége egy több mint négyezer éves cédrusfa.
Tizedik-tizenegyedik nap: éjszakai biciklizés Sirázba
Reggel megkérdeztem a személyzet egyik tagjától, hogy mikor megy busz Sirázba, mivel a sivatagi kalandomnak köszönhetően elveszítettem egy értékes napot. Azt mondta, hogy 11 órakor. Így maradt még egy kis szabadidőm, ezért meglátogattam a Gondab Álit. Még javában a következő napokkal kapcsolatos terveimet szövögettem, amikor is megjelent egy motoros, és célirányosan odajött hozzám. Azt mondta, hogy sajnos nincs hely a buszon. Feltételezem, a szállásadóim kérték meg, hogy figyelmeztessen erre a nem mellékes körülményre.
Ez az információ eléggé lelombozott, mivel már kezdett kikristályosodni bennem a terv, ami azonban így már a kezdetek kezdetén dugába dőlt. Úgy döntöttem, hogy visszabiciklizek Abarkuhba, bízva a gondviselésben. A városba visszaérve megálltam, hogy vegyek magamnak valami enni- és innivalót. Egy autós odajött, és megkérdezte, hogy segíthet-e valamiben. Úgy látszik, a gondviselés ezúttal autós képében jelent meg. Szerintem egy kicsit meglepődött, amikor azt mondtam, hogy igen.
Elkísért a buszpályaudvarra, ahol megerősítették, hogy nincs már szabad hely a buszon. Az autós azonban felajánlotta, hogy elvisz Sirázba, mivel van ott a közelben egy kis farmja, és onnan már tovább tudok menni busszal a városba. Előtte azonban még meghívott a házába. Ez a meghívás olyan jól sikerült, hogy gyakorlatilag lement a nap, amikor elindultunk. Kezdett elég kétségbeejtő lenni a helyzet, mivel másnap kora délután indult tovább a repülőgépem.
Kiderült az is, hogy a Siráz-közeli farm nagyjából 180 kilométerre esett a várostól. Tudtam, hogy Iránban mások a léptékek, de hogy ennyire… Itt megálltunk a vélelmezett buszmegállónál. Mint kiderült, nincs busz, de egy autós csapat felajánlotta, hogy száz euróért elvisznek Sirázba. Úgy döntöttem, hogy nem élek ezzel a lehetőséggel, mivel egyrészt sokalltam az összeget, másrészt nem akartam éjszaka utazni vadidegenek autójában úgy, hogy nálam még sok száz euró készpénz volt. A hátralévő távolságot így biciklivel tettem meg.
Amióta az eszem tudom, mindig is szerettem éjszaka biciklizni. A csillagos égbolt és az éjfekete táj csupa titok. A kevésbé romantikus oldalt az úthibák és a kutyák jelentik. De itt, Iránban ez is teljesen más. Egyedül biciklizni csak a szótárban jelent magányt, mivel a perzsa autósok dudálással öntenek lelkesedést a csüggedő és el-elbóbiskoló éjszakai vándorba.
Éjszakai ebéd Paszargadban
Pont egy hegy tetején álltam magányosan, mint fa a viharban, amikor is perzsa invitálást hallottam. Angol szavaimra angolul érkezett a válasz: „Right, Pasargad, house.” Azaz fordulj jobbra Paszargad felé, ahol egy házban meleg étel és jó barátok várnak. (Nem szó szerinti fordítás.) Megbeszéltük, hogy másfél óra múlva találkozunk Paszargad elején. Mivel a kissé hűvös idő és az éjszakai biciklizés varázsa újult erővel töltött el, ezért alig egy óra alatt odaértem.
Átbicikliztem a településen, de nem találtam őket sehol. Úgy döntöttem, hogy elmegyek a világörökségi helyszínhez készíteni néhány éjszakai fényképet. Alig pár perce voltam ott, amikor is megjelentek a vendéglátóim egy Peugeot Parsszal, így az út hátralevő részét perzsa felvezetésben tettem meg. Vendéglátóm házában egy vidám társaság fogadott. Törökülésben helyi ételt ettem, miközben próbáltam kielégíteni a kíváncsiságukat. Vacsora után még egy kicsit beszélgettem velük, majd közöltem, hogy sajnos indulnom kell, mert hamarosan indul a repülőgépem.
Mivel kezdtem elálmosodni, egy útba eső nonstop boltban vettem egy koffeintartalmú üdítőt. Nagyjából hajnali 2 óra lehetett. Az eladó egy fiatal srác volt, aki szinte állva aludt. Mivel úgy tűnt, színt visz az életébe az a tény, hogy az éjszaka kellős közepén beállít hozzá egy külföldi biciklis, ezért egy kicsit meséltem neki az útiterveimről. Le-lecsukódó szemmel, de a köztes időszakokban látszólag figyelmesen hallgatott. Az egészben az volt a legfurcsább, hogy még félálomban is választékosan beszélt angolul.
Végül a nap még alig kelt fel, amikor már csak 40 kilométer választott el Siráztól. A reggeli fények annyira elálmosítottak, hogy egy buszmegállóban szunyókáltam egy órát. Sirázba érve készítettem néhány fényképet a Korán-kapuról, megebédeltem, majd pedig kibicikliztem a nemzetközi repülőtérre, ahonnan az egyesült arab emírségekbeli Sardzsa és Abu-Dzabi érintésével hazarepültem Budapestre.
Felmerül a kérdés, hogy kinek, milyen megfontolásból érdemes elutaznia Iránba. A kérdésre természetesen nem lehet egyértelmű választ adni. Irán azoknak lehet vonzó célpont, akik szeretik az iszlám építészetet és kultúrát, vonzalmat éreznek a sivatagok iránt, továbbá szeretnének közelebb kerülni a természethez. Irán egy megszokott európai országhoz képest teljesen más élményt nyújt, érdemes kipróbálni.
A túra útvonala nagyítható térképen:
Fontos tippek egy iráni kerékpártúra szervezéséhez
Irán éghajlata jóval melegebb, mint Magyarországé. A napi átlagos maximum-hőmérsékletek jellemzően 10 (néhány helyen közel 20) fokkal magasabbak, mint nálunk. Ez azt jelenti, hogy nyáron az ország nagy részén a 37 Celsius-fokos napi csúcshőmérséklet megszokottnak számít, de a déli országrészekben 50 Celsius-fokos hőmérsékletek is könnyedén előfordulhatnak. A hőérzetet azonban jelentős mértékben csökkenti az alacsony páratartalom, ami a vízigény drámai megugrásával is együtt jár.
Nyáron a Kaszpi-tó mellékét leszámítva szinte sehol sem esik az eső. Ebben az időszakban jellemzően még a nagyobb folyók is kiszáradnak, a téli hónapok azonban csapadékosak lehetnek. A legcélszerűbb ezért áprilisban, májusban vagy pedig szeptemberben vagy októberben felkeresni az országot. Fontos megjegyezni, hogy a böjti hónapban, tehát a ramadán idején nehézkes (és bizonyos társadalmi csoportokat leszámítva tilos is) napközben enni, a noruz (perzsa újév) időszakában pedig szállást nehéz találni. Utóbbi a tavaszi nap-éj egyenlőséggel kezdődik, és általában 13 napig tart, amikor is a fél ország útra kel.
Az Iránba történő belépéshez vízumra van szükségünk. A vízumigényléshez egyúttal útvonaltervet is be kell nyújtani, amiben a tervezett szállásokat is meg kell adni. (Ezt azonban utólag nem ellenőrzik.) A nemzetközi bankkártyákat az ország ellen bevezetett nemzetközi szankciók miatt nem lehet használni. Így célszerű készpénz formájában eurót vagy amerikai dollárt magunkkal vinni, vagy pedig alternatívaként iráni turistakártyát is használhatunk. Ez utóbbi tulajdonképpen egy hagyományos, csak Iránban használható bankkártya, amit direkt turisták részére fejlesztettek ki.
Fontos tudni arról, hogy a nemzetközi telefonhívásokat gyakran blokkolják Iránban, továbbá néhány nemzetközi internetes oldal, mint például a Facebook vagy a Google szintén nem érhető el. A közösségi oldalak közül így a helyiek jellemzően az Instagramot használják. Iránban tilos rövidnadrágot hordani, sőt a nőknek a vállukat és a hajukat is el kell takarniuk. Az iráni fürdőszoba eltér a nálunk megszokottól. A legtöbb vécé ugyanis guggolós típusú, a vécépapír pedig a mosakodás utáni törölközésre szolgál, és magát a papírt egy erre a célra szolgáló gyűjtőedénybe kell dobni.
A közlekedési morál az európai standardokhoz szokott utazótól némi alkalmazkodást igényel, de csak néhány alapszabályt kell betartani, hogy ne szenvedjünk balesetet. Számítsunk arra, hogy az iráni autósok indexelés és visszapillantó tükör használata nélkül indulnak el az út széléről. Még éjszaka sem használja mindenki a lámpáit. A sávodban bármikor szembejöhet veled egy motoros vagy akár egy autós. A zebrának nincs semmi jelentősége. Az anarchia legtisztább formája az iráni körforgalom: mindenki lendületből megy be és dudálva jön ki.
Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szépkilátás Facebook-oldalán is, és lájkold az oldalt, ha még nem tetted! Kérdések és tanácsok is ide jöhetnek. Vizuálisabbaknak ott a YouTube-az Instagram- vagy a TikTok-oldalunk.
További kalandos bringatúrák a Szépkilátáson:
- Keresztültekerte Iránt egy magyar bringás a klasszikus perzsa útvonalon
- Biciklivel a Via Transilvanicán
- Extrém bringatúra Bolíviában a sósivatagtól a Halál útjáig
- A Dráva mentén kanyarog az egyik legszebb osztrák kerékpártúra útvonala
- Budapest–Balaton biciklivel: mintha a Kékes fölé tekernél fel
- Kerékpártúra a Duna mellett: a Szentendrei-sziget az új Balaton