A Dráva mentén kanyarog az egyik legszebb osztrák kerékpártúra útvonala

Az egyik legerősebb képem a túráról, amikor még a felső szakaszon, a rohanó, de még nem túl nagy Drávával versenyezve suhanunk a lejtőn, jobbra a Dolomitok csipkés háromezres hegyei, balra a tajtékzó folyó. Lejjebb a megszelídült, meghízott folyam már békésebben hömpölyög, a hegyek kisebbek, a gurulás hangulata derűsebbé válik. A jól karbantartott kerékpárúton váltakoznak a természetes partok, és a nagy gátakkal, magas hidakkal megzabolázott részek. Bár tekerni kell – néhányszor bele is kell állni a pedálba –, de a túra hangulata alapvetően nyugtató, pihentető.

Ha inkább az erősen vizuális jellegű lényegre kíváncsi, nézze meg a túráról készült videónkat:

A Dráva menti kerékpárút a Dráva forrásától indul, az olaszországi Dobbiaco (Toblach) városka mellől, és mintegy 15 kilométer múlva már át is ér az osztrák határon. Onnan Kelet-Tirol vadabb, majd Karintia lankásabb vidékei következnek, 265 kilométer hosszan Lavamünd határvárosig. Az útnak itt még nincs vége, Szlovénián át, majd a horvát–magyar határ mentén kanyarog el a dunai torkolatig, de mi most egyelőre négynapos kerékpártúránkon az olasz–osztrák részen maradunk.

Ha elhatározzuk magunkat a kerékpártúrára, akkor az első feladat az odajutás. Lehet menni autóval és tartón szállított saját biciklivel a startig – ez a legolcsóbb megoldás, de a visszautat a kerékpárokkal valahogy (másik kocsival vagy vonattal) meg kell szervezni. Ugyanez szállított saját bicikli nélkül, bérelt biciklivel már kényelmesebb, de a kerékpárbérlés napi 23 euróba kerül (az négy napra összesen 92 euró), és szintén vissza kell jutni a kocsiért. Arra is van lehetőség, hogy vonatozzunk Magyarországról, ez a leglassabb verzió, és elég drága is.

Mi ezért egy hibrid modellt választunk: Klagenfurtig autóval megyünk, ott letesszük (a vasútállomás melletti parkoló 50 euró négy napra), majd átszállással elvonatozunk Dobbiacóba, ahol kerékpárt bérlünk. A célban a kerékpárt le lehet adni, és felvonatozni Klagenfurtba a kocsiig már nem egy nagy feladat. A vonatjegyeket és a kerékpárbérlés árát azzal hozzuk vissza, hogy kempingekben alszunk (napi 10-25 euró/fő), és főleg az úton található olcsó szupermarketekben veszünk kaját.

A Dráva menti kerékpárút hivatalos útvonala:

A Dráva menti kerékpárút hivatalos szakaszolása öt napra teszi a 280 kilométeres olasz–osztrák szakasz letekerését, mi azonban kicsit tempósabbra vesszük, és az utolsó három etapot összevonjuk kettőbe. Így a túra négynapos lesz, az első napi bemelegítő 49 kilométert leszámítva 76-80 kilométer hosszú napi gurulásokkal. Ahány csapattal beszélünk menet közben, hasonló részekre osztják fel a túrát. (Egy cseh csapat spontánabb, ahogy esik, úgy puffan alapon talál szállást a folyó mellett, ahol rájuk esteledik, a magyarok, akikkel találkozunk, a kényelmesebb panziózást választják.)

Első nap: versenyben a vad patakkal

A bringaút hivatalosan Dobbiaco (német nevén Toblach) vasútállomásától indul, rögtön mellette található a bringakölcsönző is. Trekking biciklit viszünk az útra, biztos, ami biztos, mert a túra egy része murvás-salakos vagy erdei részen halad, ahol egy országúti bringa kényelmetlen lenne, ráadásul a csomagtartó jól pakolható. Rögtön az út elején figyelnünk kell, mert valamilyen megfontolásból a hivatalos nyomvonal a Dráva-forrás alatt halad el, így azért, hogy belekortyolhassunk, kisebb kerülőt kell tenni.

A forrás után meglendülünk, és a lejtős útvonalon egyre hagyjuk magunk mögött a Puster-völgy (Pustertal) kisebb településeit, a még gyors patakként zubogó Dráva mellett. A szűk völgy két oldalán látványos hegyek kísérnek. A starttól alig 15 kilométerre már az olasz–osztrák határon vagyunk, ennyi volt Itália. Egy Border pizzával búcsúzunk az olasz szakasztól, és a szitáló esőben továbbgurulunk a part menti buja rétek, erdők, kavicsos partrészek mentén.

A gyenge eső rosszul hangzik, ám ahhoz képest, hogy az időjárás-előrejelzés özönvizet jósolt erre a napra, örülhetünk. Jártam már hasonló cipőben errefelé az Iseltrail túrán, akkor megtanultam a helyiektől, hogy a meteorológia Kelet-Tirolban gyakran túloz, és a nap többet süt, mint várnánk. Lienzig tényleg megússzuk a beharangozott nagy vihart, a városba érve azonban megkapjuk a nyakunkba. Gyorsan behúzódunk egy szupermarket teraszteteje alá, és kihasználjuk az időt a gyors bevásárlásra. (A túra slágerétele nekem a tonhalkonzerv majonézzel és kenyérrel: olcsó, tápláló, és jól eláll.)

Az első nap Lienzig nemcsak azért a leggyorsabb, mert mindössze 49 kilométer hosszú, hanem azért is, mert mintegy 600 méternyi szintet gurulunk lefelé. Lienz az útba eső két jelentősebb város egyike, színes, hangulatos, kicsi belvárosában érdemes körülnézni. Itt ömlik a gleccservidékről érkező vad Isel folyó a Drávába, hogy együtt folytassák az utat Magyarország felé, a torkolat különösen látványos. Igaz, egyórás zuhannyal vár minket, de Kelet-Tirol fővárosa népi tapasztalat alapján napos városnak számít, ezért is kapta a Sonnenstadt nevet.

Második nap: belassult gurulás a derűs parton

Ezen a napon egy 76 kilométeres tekerés vár ránk, nagyjából kiegyenlített terepen, azaz 331 méter szintnyi lejtőn, és a kisebb-nagyobb útba eső dombok miatt 243 méternyi emelkedőn. Végcélunk Spittal an der Drau vízparti kempingje.

A kerékpárút ezen a szakaszon hűvös, vizes élőhelyek, virágos rétek és mezőgazdasági tájak mellett visz el a szélesedő völgyben. Kétoldalt még mindig magas hegycsúcsok meredeznek, oldalukban sötét hegyi erdőkkel. A folyó természetességét itt még nem zavarja meg egy vízerőmű sem, amikkel később azért még jócskán találkozni fogunk.

Egymás után sorjáznak a tüchtig osztrák falvak, megannyi „tiszta udvar, rendes ház”, hegyes tetejű templomokkal és jókedvű vendéglőkkel. Az út menti legelőkön tehenek kérődznek bukolikus hangulatban, a friss hegyi levegőt enyhe trágyaszag lengi be.

A Dellach melletti kempingbe betérünk egy pihentető-tápláló radlerre, de a tízeurós menü ott marasztal ebédre, egészen rendben van. Szinte meditatív, relaxációs hangulatban gurulunk tovább. A környező nagy hegyek adta térélmény még mindig rendkívüli, parányi, kerékpározó hangyáknak érezzük magunkat. Spittal an der Drauba érve első a bevásárlás, frissen vásárolt, napvégi jutalomradleremet olyan jóízűen húzom meg a parkolóban, hogy egy asszony mosolyogva megáll: „Schmeckt gut?” (Ízlik?). Jaa, nyögöm ki, igen, az egész nap ízlett.

Harmadik nap: hidak, gátak, felnyársalt hullák

Ez az a nap, aminek a hivatalos (de kissé kurta) szakaszrészét megtoldjuk 41 kilométerrel, hogy kijöjjön egy rendes, 80 kilométeres etap belőle. Így utunk Spittal an der Drautól Feistritz im Rosentalig tart, combosabb dombokkal mint eddig, konkrétan 440 méternyi szintemelkedéssel (lefelé 572 méter szint a gurulás).

Alig gurulunk ki Spittalból, úgy öt kilométernyire a kempingtől betérhetünk Molzbichl faluba. Ez a fő kulturális ajánlatom a túrára, több okból is: a kerékpárúttól alig 200 méterre van csak a Carantana Múzeum, kora középkori kivételes leleteiből és anyagaiból kiderül például, honnan jön Karintia neve. (Na jó, ezt elárulom: a nagy frank császár, Nagy Károly említi először provincia Carantana néven a tartományt.) A 8. század második felében ugyanis itt volt Karintia legnagyobb kolostora, amelynek ásatásai során hátborzongató porhüvelyeket fedtek fel. Ekkoriban annyira rettegtek az élőhalottaktól (igen, a fejekben pörgött a zombifilm), hogy az elhunyt mellkasát keresztülverték egy nagy karóval, és jól a koporsóhoz rögzítették, nehogy kimásszon. A múzeumban ilyen átlyukasztott csontvázakon legeltethetjük a szemünket.

A kerékpárút mellett elkezdenek szaporodni a hidak, hidacskák, és egyre több gáttal, vízerőművel találkozunk. Utóbbi együtt jár a folyó duzzasztásával kialakuló víztározókkal is. Gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy a bringaút végig majdnem a vízszinttel egy magasságban halad ugyan, a folyótól kifelé nézve azt vesszük észre, hogy egyre magasabb, akár 25-30 méterre feltornyosuló gáton haladunk.

Legjobban a masszív kellerbergi duzzasztógát (Draukraftwerk Kellerberg) marad meg emlékeimben, olyan átkelni rajta, mint végigbiciklizni egy régi, rozsdás csatahajón. A gát után lassan beérünk Villachba, a Drauradweg nem hivatalos fővárosába. Míg Lienzet épphogy érinti a kerékpárút, Villachban bevisz a sűrűbe, a színes, hangulatos belvárosba. Az egyik vendéglátóteraszon legurítunk egy Villacher Märzen sört, ha már itt vagyunk.

Innentől a kerékpárút többnyire gátösvényeken vezet, látványos sziklák, kastélyok nyújtanak élvezetes kulisszát. Feistritz im Rosentalnál a folyó terebélyes víztározóvá szélesedik, mintha egy tó mellett haladnánk. A kemping előtt természetesen betérünk még egy boltba, megvenni szokásos esti és a reggeli halkonzervünket.

Negyedik nap: mit keresünk egy fennsíkon?

Az utolsó etapon 77 kilométert gurulunk a szlovén határnál fekvő Lavamündig. Ezen a szakaszon van a túra egyik legszebb része, amikor a bringaút egy keskeny földnyelven halad a Dráva és a Seindendorfer-tó között, és itt található a legizzadságosabb szakasz is, a Völkermarkt utáni fennsík.

Újabb széles víztározók és duzzasztóművek után elsurrogunk a puskagyártásáról híres Ferlach mellett, és egy hosszabb szakaszra visszatér a nádassal borított természetes part. Már kezdtük elfelejteni a hegyeket, ám a folyó túloldalán felbukkan egy látványos, 700 méter magas sziklafal, ami hosszan végigkísér minket.

A sziklafal jelzi: beértünk a Jauntal (völgybe), a karintiai szlovénok központi területére, amit a számos kétnyelvű tábla is mutat. Átkerekezünk a már említett szép földnyelven, majd a Dráva bal partján folytatjuk Völkermarkt felé. Ismét szélesedik a folyó, Völkermarktban már konkrétan mintha egy tóparton bicikliznénk.

A városból kiérve meredek emelkedők következnek, és a Drauradweg valamilyen kitalálhatatlan okból felkanyarog egy 450 méter magas fennsíkra. Ez az a rész, ami váratlanul éri az eddig kisebb-nagyobb dombokon edződött kerékpárost. Azért nem halunk bele, de örülünk, amikor végre vízszintesbe kerül a talaj. Két nagyobb, a folyótól jócskán eltávolodó kerülőt teszünk észak felé, majd a szédítően magas (96 méteres) Jörg-Haider-Brückén (igen, a 2008-ban elhunyt nacionalista, jobboldali politikusról nevezték el) átkarikázunk a másik partra.

A Drauradweg eredetileg nem a Haider hídon kel át a Dráván, hanem a négy kilométerrel lejjebb feszítő, szintén 96 méter magas és látványos Jauntalbrückén (Európa legmagasabb vasúti hídján), de mivel az utóbbin most valamilyen rekonstrukciós munka folyik, a kerékpárutat elterelték. Ha az út ismét szabad lesz a Jauntalbrückén, az adrenalinfüggő kerékpárosok megállhatnak egy jó bungee jumpingra, potom 109 euróért (jelenleg ez kitérőt jelent).

Lavamündig még egy látványos hídhoz van szerencsénk: a Santa Lucia kerékpáros függőhídhoz, elég érdekes érzés áttekerni rajta. Innen már nagyon közel van végcélunk, a helyi kemping, aminek belső strandján végre alaposan kiáztathatjuk végtagjainkat. Apropó, fürdés: a Dráva mentén különösebb kijelölt fürdőhelyet nem láttunk, gerillafürdőzni azonban több helyen is lehet. Ha valaki igazán jó helyeken akar fürdőzni egyet, akkor sajnos kitérőt kell tennie út közben a Weißensee, a Millstätter See, a Faaker See, a Wörther See vagy a Klopeiner See felé.

A Dráva menti kerékpárút hangulata annyira megfogott minket, hogy jövőre beterveztük a szlovén–horvát szakaszt is, egészen a Dunáig. Az útvonal hivatalos (német és angol nyelvű) oldala itt található, részletesebb térképekkel, szintábrákkal, talajtípusarányokkal, szállásinfókkal.

Konzervfény a sátorban: napelemeslámpa-teszt

Egy vicces nevű (Sammanlänkad), könnyű kis hordozható napelemes lámpát ajánlott fel tesztre nemrég az IKEA. Sokáig kóstolgattam, hol lehet igazán használni, elvittem egy alpesi túrára, hogy majd a menedékházban jó lesz, de nem igazán volt rá szükség, mert volt áram. Aztán eljött a sátrazós biciklitúra, és kiderült: a kemping és a sátor az igazi terepe ennek a kis fényforrásnak.

Általában fejlámpát szoktam használni, de sajnos túl könnyű elhagyni, és az elem mindig akkor gyengül el benne, amikor használni kellene. Ráadásul ha leteszem valahová, nemigen használható a túl direkt fénye. A napelemes lámpa szórt fénye viszont jól bevált a sátorban, akár a földre helyezve, akár fellógatva, és vécére menet sem vallott szégyent (szép is lett volna).

Töltése a hátizsákra lógatva felejtős, ide-oda himbálózva nem tölt semmit, viszont a direkt napon, nagyjából mozdulatlan napelemmel (akár a bringa csomagtartóján) egy óra alatt félórányi fény, két óra alatt másfél órányi fény jön össze. A 3-4 órás max világítóidőhöz (kapcsolható erősebb és tompább fény, más fogyasztással) szikrázó napon 8-9 órát, felhősebb időben 12 órát kell töltésen hagyni.

Ára nagyjából a gagyibb fej- és elemlámpákhoz mérhető (amik hamar elromlanak, sok elemet zabálnak), a profibb fejlámpák viszont már ötszörös áron kaphatók, ráadásul elemet azokban is cserélni kell. Ennél a lámpánál a tölthető elem két évig bírja, és hálózati áram se kell hozzá. Környezettudatos, jól használható (főleg táborozásnál), és olcsónak nevezhető.

Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szépkilátás Facebook-oldalán is, sőt lájkold a blogot, ha még nem tetted! Kérdések és tanácsok is ide jöhetnek.

További kerékpárostúrák a Szépkilátáson:

• Budapest–Balaton biciklivel: mintha a Kékes fölé tekernél fel
• A megtalált déli Eurovelo nyomában
• A nagy gurulás: friss aszfalton átszelni a Visegrádi-hegységet
• Kerékpártúra a Duna mellett: a Szentendrei-sziget az új Balaton

(A cikk elkészítéséhez elfogadtuk az Österreich Werbung felajánlását, a szervezet fizette újságírónk kint tartózkodásának költségeit, a teljes egészében szerkesztőségi tartalom készítésére azonban semmilyen befolyással nem bírt.)