Ez a cikk több mint egy éve jelent meg, elképzelhető, hogy pár elavult infó is van benne. Ha ilyet látna, kérjük, jelezze.
Nem vagyok egy kezdő sofőr, 30 éve van hivatásos B-C jogsim, de feláll a hátamon a szőr attól, ami az M7-esen megy lefelé nyáron hétvégente. A vonat hétvégén szintén halál a Balatonra, ezért úgy döntöttünk Gabival, hogy a hosszú hétvégén a Szentendrei-sziget lesz a Balaton, méghozzá úgy, hogy bringával bejárjuk végig a Duna mellett, és betekerünk az összes településére. Nem is sejtettük még, hogy milyen jó döntés volt. (A Szépkilátás blog korábbi posztja alapján.)
FRISSÍTÉS 2023. 05. 29. 16:17 – Ez a poszt 2019-ben készült, azóta nem lehet már behajtani azokra az útszakaszokra, amelyekre korábban a Vízművek engedélyével be lehetett. Levélben kerestük a Vízműveket, hogy él-e még a Covid tiltás? A megjelenés után érkezett válasz szerint módosult a jogszabály, már egyáltalán nem lehet belépni semmilyen formában a védterületekre, megszűnt az engedélykiadás is.
A bringaút Budán nem a legjobb, a Flórián tértől a Római-partig kavarodik rendesen, de aztán az Ebihaltól, a Lupa-sziget Üvegtigrisétől jön a legszebb ártéri-erdei kerékpárút, amit valaha láttam. Sajnos hamar véget is ér, hogy az Eurovelo 6 nemzetközi bringaút legbalkánibb vesekő-lerázó szakaszának adja át a helyet Szentendréig, amit már rég meg kellett volna építeni, de egy kavicsot nem rúgtak odébb. (Frissítés: 2020-ban átadták az új, Szentendréig tartó szakaszt, lassan a fővárosi rész tervezése is befejeződik.)
Szóval Szentendréig van minden, lehet káromkodni és ámuldozni a nyeregben, ahogy tettük is. A szentendrei Duna-parton viszont ott a Kacsakő, aminek a nyugágyában pihegve, egy gyümölcsös sört szopogatva szépen le is higgadtam, és átadtam magam az innentől négy napig tartó békés nyugodtságnak. Innen egy kicsit kellett csak tovább csorognunk a kompig, ahol az átkelést terveztük. Át lehet menni előbb is, egy csak személyszállító réven, de a bringa csomagtartója le volt terhelve sátorral, egyebekkel, ezért választottuk az autós kompot, ami a szentendrei Határ csárdától visz át Szigetmonostorhoz. (A jegy 500 forint egy fő plusz kerékpárra.)
A szigetre kigurulva konzultáltunk telefonon Péterékkel, akik Pócsmegyer faluvégi házuk mellett vártak minket aznap éjszakára sátorozni, és kiderült, hogy éppen Horányban vannak, lecsófesztiválon. Gyomrunk erős kordulással kiadta a parancsot: Irány Horány! A lecsóból már kevés maradt, mire odaértünk, de az egyik versenyző összekapart nekünk a bogrács aljából egy előételre valót, nagyon finom volt. A vacsorát végül Péteréknél fejeztük be bográcsban főtt palóclevessel, ami olyan jól sikerült, hogy másnap reggelire is azt ettem.
A palócleves mellé megtudtam Pétertől, aki műkedvelő helytörténészként is tevékenykedik, hogy Irány Surány! az eredeti jelmondat, amit egy Surányi nevű ingatlanbefektető talált ki a múlt század elején, amikor a Pócsmegyer melletti üdülőterületet felvásárolta, kiparcellázta, és eladta fővárosi tisztviselőknek. A településrészt szerényen magáról nevezte el. Akkor Pócsmegyerhez képest Surány csak egy kis üdülőrész volt, ma már háromszor többen lakják Surányt, mint az anyatelepülést, és ez érdekes társadalmi változásokat generál.
(Nekem ehhez zárójelben mindössze annyi hozzáfűznivalóm van, hogy amikor a szlovákiai Magyarszőgyénben Pató Pál nyomait kutattuk a Pató Pál Párt vezetőségével, több rekesz sör társaságában, akkor a szőgyéniek figyelmeztettek: az Irány Surány! jelmondat felemlegetése a szlovákiai magyarok lelkében máshogy rezonál, mint itthon. A Trianon utáni kitelepítésekkor ugyanis ezt a mondatot hajtogatták a szlovákok a helyieknek: Na, magyarok, irány Surány!) A jó palócleves és a tót atyafiak után azonban térjünk vissza a túrára. A szántóföldszéli csendben olyan mélyet aludtunk a sátorban, hogy alig bírtunk felkelni.
Reggel elbúcsúztunk Péteréktől, és nekiindultunk a töltésen a Kisoroszi (északi) szigetcsúcs felé, Tahitótfalunak. Ide már kellett az engedély, amit a Fővárosi Vízművektől kértem ki. Biciklis szempontból ugyanis az a Szentendrei-sziget nagy dobása, hogy szinte körben fut a partja mellett a gát, a gáton pedig aránylag jó minőségű aszfaltút, a vízművek szolgálati útja.
Erre az útra is be lehet bringázni, de előtte engedélyt kell kérni a vízműtől, hogy tudják, kik járkálnak az amúgy stratégiailag kiemelt fontosságú vízbázis-területükön, ahonnan fél Budapestet ellátják ivóvízzel a parti szűrésű csápos kutakból. Elvileg tehát a sorompóval lezárt vízműves utakon bármikor találkozhattunk fegyveres őrrel, aki jól megbírságol, ha nincs engedély.
Tahitótfaluig azonban nem találkoztunk velük. A falu boltjában jól bevásároltunk ebédre, majd tovább gurultunk Kisorosziba, a szigetcsúcs nomád kempingjébe. Ezt a kempinget vagy tíz éve ismerem, a teljesen nomád állapotból már egész korrekt színvonalig fejlődött: van több helyen vécé, víz, sőt zuhanyzó és büfé-kocsma mozival. A sátrakat szinte bárhol fel lehet verni. Népszerűek a part menti föveny árnyékos ligetei, körben a szigetcsúcs körül, hosszan.
Alacsonyabb vízállásnál sok helyen messzire be lehet gyalogolni a Dunába, a part inkább kavicsos, mint iszapos. A parton szinte beach-hangulat uralkodik. Külön helyre csoportosulnak a bulisabb társaságok, külön a családosok, sokan jönnek kajakkal, kenuval, motorcsónakkal vagy jetskivel.
A Rác kert nevű kempingbüfénél vásároltuk életünk egyik legjobb túrabefektetését: egy kétszemélyes, ejtőernyőselyemből készült túrafüggőágyat. Nincs annál jobb, mint alkonyatkor befeküdni egy ilyen függőágyba a halkan csobogó folyó partján, és elengedni magad a tábortüzek, csillagok fényénél. Órák hussantak el kellemes félálomban ellazulva. Sátrunkat a családos résznél vertük fel a part mellett, ezért nyugodt esténk volt, viszont reggel a gyerekhangok elég hamar ébresztettek. Valamit valamiért.
A kávé után bent a falu boltjában vett reggelitől tértünk magunkhoz. A túra folytatását a sziget keleti felén terveztük dél felé, egészen a másik szigetcsúcsig. Itt nagyrészt a Vízművek útjain haladtunk. Találkoztunk egy Szlovákiából érkező finn csapattal, akiket kissé megrémítettem, amikor elmondtam nekik, hogy fegyveres őrök kérhetik tőlük az engedélyt, és együtt haladtunk egy darabon Jánosékkal, akik Dunakesziből járnak át egy ideje a Szentendrei-sziget körre, immár családostul, két gyerekkel.
A váci révnél kocsmát jelzett a térképem, előre megindult a nyálképződésem a friss, hideg szénsavas üdítőre a hőségben, de végül rá kellett döbbennünk, hogy mindkét hely évek óta zárva. Innen a csápos kutak kis betonépületei mellett gurultunk tovább a szolgálati úton Surányig, ahol végre lecsúszott a hideg üdítő. Suránynál homokos partú szabad strand van, aránylag lassan süllyedő vízzel. Alacsony vízállásnál itt is tisztára beach-hangulat van, szinte várná az ember, hogy elszökell előtte lassított mozgással Pamela Anderson a kis piros baywatch-bikinijében. Mi nem engedtünk a csábításnak, nem fürödtünk, mert várt ránk még jó pár kilométer tekerés aznap.
Surányból átgurultunk Horányba, ami ugyanolyan viszonyban áll Szigetmonostorral, mint Surány Pócsmegyerrel, azaz egy, az utóbbi időkben alaposan megcombosodott üdülőterület. A kavicsosabb horányi strand már ismerős volt az előző napi lecsófesztiválról. Ezúttal nem lecsót, hanem kecskegulyást falatoztunk a parti Kacifánt vendéglőben., amitől úgy ugrándoztam vissza a biciklihez, mint egy jóllakott gida.
Ismét hosszabb néptelen vízműves szolgálati út következett a sziget alsó végéig. Teljesen nem tudtunk lemenni, mert lekerítette a vízmű a legkényesebb részeket, de majdnem eljutottunk a csúcsig. Itt láttam életem egyik legszürreálisabb közkútját, amiből finom, friss, hideg ivóvíz csobog elő gombnyomásra, egyenesen az ősforrás kútból.
A környéken hetekig sehol senki, néhány tikkadt szöcskenyájon kívül semmi élőlény, és akkor ott az a szép kékre festett, díszes csap a világ végén a táblával: Kedves kiránduló, a főváros vízbázisán jársz, óvd, ahogy tudod! Eszméletlen.
A Szentendrei-szigetről kiemelt víz biztosítja Budapest és környéke lakosságának az ivóvíz 70 százalékát, az innen származó vizet a fertőtlenítésen kívül más eljárásnak nem kell alávetni. A Fővárosi Vízművek kezelésében lévő összes ivóvízbázis, így a szentendrei-szigeti vízbázisai is sérülékeny közegben helyezkednek el, azaz a vizet tároló kavicsrétegeket nem védi vízrekesztő fedő, illetve vízzáró réteg, ezért a szennyeződések akadálytalanul juthatnak a víztartóba. Ez az oka annak, hogy kialakítottak egy, az egész szigetre kiterjedő, a vízbázisok védelmét szolgáló védőterületi besorolást.
Itt visszakanyarodtunk északnak, és szép ráérősen felgurultunk Szigetmonostorig, aminek felújított plébániáján találtunk csendes szállást. Mielőtt azonban ledőltünk volna, a függőággyal a csomagban átgurultunk fürödni Surány homokos strandjára. A fürdés után pedig felkötöttük a függőágyat két fára, és órák hosszat csilleztünk a csillagfényben.
A negyedik nap már nem sokat maradtunk a Szentendrei-szigeten. A 8 órás harangszóra már teljes úti készültségben álltunk, és kifizettük a kemény 2000 forint/fő szállásdíjat. Kipedáloztunk a komphoz, amivel három nappal azelőtt átjöttünk, majd Szentendréről nagyon nyugodtan, a láncledobásig lazulva elindultunk Budapest felé. Ezúttal is befékeztünk örökmegállónk, a Lupa-sziget Üvegtigrisénél, az Ebihal büfénél, majd átsétáltunk a szomszéd állóhajó, a Zöld kagyló fedélzetére, ahonnan kollégám, Andris vitt át motorcsónakkal nyaralójukba a Lupa-szigetre.
A Lupa-szigetet egykori tulajdonosáról, Luppa Péter pomázi magyar közgazdászról, földbirtokosról, mérnökről, és országgyűlési képviselőről nevezték el. A fővárostól északra, a szentendrei Duna-ágban a budakalászi község fennhatósága alatt, önálló ügyintézésű kisközösséggel, kb. 700 m hosszan húzódik a budai oldal és a Szentendrei-sziget között. A Dános és Fehér Helvetia nevű cég 1932-ben parcellázta fel, jól átgondolt és szépen kivitelezett tervek alapján.
Fő célunk azonban nem a Lupa-sziget volt, hanem a túloldali Duna-ágban fekvő Egyfás-sziget. Az Egyfás-szigetről már nagyon sokat hallottam. Csak hajóval/csónakkal lehet megközelíteni, és a Duna legvadregényesebb szigete. Magasabb vízállásnál pont úgy néz ki, ahogy a karikatúrákban az igazi, hamisítatlan talpalatnyi lakatlan szigeteket szokták ábrázolni: kicsi föld, egy szem fával. Most alacsonyabb volt a vízállás, feltárult a hozzá tartozó kavicsos homokpad, ahova egy csomó kenu kötött ki.
A kis egyfás sziget úgy jött létre régen, hogy egy fűzfamag gyökeret eresztett és az egyre növekvő gyökérzete a sóderzátonyon megfogta az iszapot. Ez az iszapföld jelenti az egyetlen táptalaját az itt élő növényeknek. A fűzfa gyökerei nem mennek bele a sóderba. Az utóbbi években nagyon elszaporodott, és a fűzfa alá is beköltözött a hód, és a motorcsónakok hullám-eróziója is nagy károkat okoz a szigetben. Rohamosan pusztul a növényzet, amit a nagy szárazság is gyorsít. Ezért védeni kell a szigetet, nem szabad felmászni a fára, letörni az ágait, tüzet rakni a szigeten, szemetelni vagy vécézni – áll a fa törzsére akasztott 2018-as feliraton.
Függőágyunkat ezúttal nem hoztuk magunkkal, lévén az Egyfás-szigeten egy fa van, tehát maximum a nyakamba lehetett volna pányvázni az egyik oldali ágysarkot, ezt pedig még barátnőm kedvéért se szívesen tettem volna meg. Kárpótoltuk magunkat viszont visszamotorcsónakázva az Ebihaltól nem messze található árnyas vízparti ligetben, ahol két tökéletes fatörzs várta függőágyunkat. Fel is kötöttük, be is feküdtünk, el is szundítottunk. Mikor felébredtem, megállapítottam, hogy kész, függőágyfüggő lettem. Ezzel az érzéssel tekertünk hazáig, ahol aztán megint hallottuk a hírekben, hogy az M7-es totál beállt a budapesti irányba. Hát erről ennyit.
Összefoglalva: Budapest tengerpartja a reklámszlogennel ellentétben nem a műmájer Lupa-tó, ahol tetovált izomemberek agyalják egymást meg másokat, nem a Balaton, ahova hétvégén lejutni egyenlő az agyhalállal, hanem a Duna-part, méghozzá a Szentendrei-szigeten és környékén. (Mert amúgy Szentendrén is lehet fürödni, a túloldalon meg Dunakeszin és Gödön olyan dunai strandok vannak, hogy ihaj.) És ez a „tengerpart” biciklivel max két órára van a belvárostól.
A túraútvonal nagyítható térképe:
A szó turisztikai értelmében vett szállás kevés van, sátorral, sőt függőággyal viszont kész paradicsom ez a környék. (Annak a dél-budapesti polgártársamnak, aki azzal vádolna, hogy csak az északi agglomeráció érdekel, azt üzenem, hogy nemrég hasonlóképp rácsodálkoztam szülőszigetemre, Csepelre is, de az máshogy paradicsom, mint a felső részek.)
A Szépkilátás – A Telex túrarovata friss anyagokból, valamint a korábbi blog.hu-s Szépkilátás blog túraleírásainak az archívumából állt össze. Ez a poszt 2019-ben jelent meg, de hangulatában most is ugyanilyen végigjárni az útvonalat.
Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szép kilátás! Facebook-oldalán is, sőt lájkold a blogot, ha még nem tetted! Kérdések és tanácsok is ide jöhetnek.
További kerékpárostúrák a Szépkilátáson:
