Budapest–Balaton biciklivel: mintha a Kékes fölé tekernél fel

Bár már tavaly átadták a Budapest–Balaton kerékpárutat, a BuBát, de csak a nyári szezon végén, így igazából ez az első nyár, amikor sokan próbálhatnak meg végigtekerni rajta. Az egyik első kánikulai napon a Telex is nekivágott, hogy tesztelje az útvonalat. Mizsur András és Tenczer Gábor az új, hivatalos útvonalon jutott el a Balatonig, míg Fehér János kontrollcsoportként alternatív útvonalat követett. Azt akartuk megtudni, melyik útvonal a gyorsabb, könnyebb és biztonságosabb, és melyik az érdekesebb egy turista számára.

Az eljutási versenyről érzékletes videót is készítettünk, ami itt nézhető meg:

Disclaimer:

Mizsur sporttárs: A savanyú bringasztráda

A Budapest–Balaton bringaútról elsőre egy klasszikus idézet jut eszembe: kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de legalább a miénk, vagyis a BuBa kicsit élvezhetetlen, kicsit összegányolt, de legalább van. Hogy minek és kinek, az továbbra is nagy kérdés. A hobbibringásoknak, kirándulóknak túl nehéz, családdal, gyerekkel öngyilkosság nekivágni a több mint 100 kilométeres távnak, amely tele van meredek kaptatókkal. Még azt sem lehet mondani, hogy csak az eleje nehéz, mert még Velence után is van pár kaptató.

Ráadásul a biatorbágyi viaduktot leszámítva nincs túl sok látnivaló az útvonalon. A táj sokszor monoton, többnyire szántóföldek között kanyarog az egyébként sok helyen tényleg kiváló minőségű bringaút. De van, ahol kifejezetten veszélyes is a BuBa: a lejtők aljában kellemetlen derékszögű kanyarok leselkednek a gyanútlan bringásokra, az arrafelé járó mezőgazdasági gépek pedig rengeteg kavicsot és földet hordanak fel a betonra, ami szintén nem a 40-50 km/órás sebességgel ereszkedő kerékpárosok barátja.

A sportosabbak már inkább élvezhetik az Etyek utáni hullámvasutazást, csupán annyi a bökkenő, hogy körülbelül Velencétől nem lehet jó tempót menni, mert annyit kanyarog az út. Jó példa erre a Nadap utáni etap, ahol először felkaptatunk a beszédes nevű Panoráma útra, csak azért, hogy aztán pár száz méter után lemenjünk az M7-esen átívelő gyalogos-bringás felüljáróhoz. Utána még jön egy flikk-flakk, és csak úgy csatlakozik be a BuBa a Velencei-tavat megkerülő bringaútba. Aki edzésre, sportolásra szeretné használni a BuBát, az nyilván idegbajt fog kapni ezektől a kanyaroktól. És akkor még nem is beszéltünk a pákozdi részről, ahol háromszor keresztezi az autóutat a kijelölt bringás nyomvonal, ami természetesen a járdán vezet.

A két útvonal nagyítható térképen:

Az útvesztő Fehérvár

De az igazi horror Székesfehérváron várja a bringásokat. Egy évvel a hivatalos átadás után sem oldották meg, hogy egy egyértelműen kitáblázott, normális minőségű útvonal vigyen át a városon. Helyette murvával felszórt ösvényen, lakótelepek között kanyarog a helyenként botrányos állapotú út. Talán még 2023-ban is érdemes leírni:

attól még, hogy valahol felfestenek egy sárga kerékpáros jelet, az még nem lesz bringaút.

Egy ponton csak a bringások találékonyságán múlik, hogy megtalálják-e, hol tudják elhagyni Székesfehérvárt a Balaton felé, Tenczer kollégának sem sikerült kiszúrnia elsőre, merre folytatódik a BuBa. Mentségére szóljon, én is csak onnan tudtam, hogy merre kell menni az egyik körforgalom után, hogy tavaly ugyanúgy elnéztem az utat, és körülbelül öt kilométert mentem rossz irányba. Engem nem is a több mint száz kilométeres táv csigázott el igazán, hanem ez a bosszantó keringés.

A Székesfehérvár közigazgatási határát jelző táblánál arra gondoltam, hogy a BuBa mostani formájában nem is egy savanykás citrom, hanem egy illúzió: úgy van, hogy valójában nincs.

Van, mert végül is el lehet jutni a Balatonig, az útvonal nagyrészt biztonságos, ahol van is autóforgalom, ott sem járnak sűrűn kocsik, és az aszfalt néhol tényleg kifogástalan. De közben még sincs, mert látszik, hogy nincs igazán kitalálva. „Jó lesz az úgy” alapon jelölték ki az útvonalat, egyes szakaszokra már tíz éve is ráfért volna egy alapos felújítás, sok helyen már most lekopott a bringás jelzés, az pedig különösen lehangoló, hogy Balatonfőkajár környékén ember nagyságú bogáncsok kezdték el benőni az út szélét.

Egyszer az életben elmegy

Mi közel 110 kilométert tekertünk, amiben nincs benne a Clark Ádám tér és a BuBa hivatalos kezdőpontja közötti 12 kilométer. Ezt az 45-50 percnyi városi tekerést kiváltottuk a pont itt közlekedő 41-es villamossal, ami ugyanennyi idő alatt szállított le minket a kamaraerdei startpontig. A BuBa fővároson belüli szakaszát most tervezik, egyszer talán megépítik, de mindenképpen várni kell rá. Addig marad a kavargás a városi forgalomban vagy a kényelmes villamos.

Korán reggel indultunk, amikor még kellemesen hűvös volt, de Etyek magasságában már rendesen izzadtunk a forróságban. Ha megálltunk, azonnal árnyékba vonultunk, mert kint a napon elviselhetetlen volt a hőmérséklet, de tekerés közben is kerestem az árnyékos részeket. A komputer szerint az átlaghőmérséklet 35 fok volt, de volt, ahol 43 fokot is mért – valószínűleg olyan szakaszokon, ahol végig ki voltunk téve a tűző napnak. Az aszfalt hőmérséklete ilyenkor elérheti az 50-60 fokot is, ami olyan, mintha egy forró radiátoron gurulnánk.

Nem csoda, hogy rengeteg folyadékot fogyasztottunk az út alatt, én több mint ötliternyit ittam meg összesen: két liter izotóniás italt, két és fél liter vizet, ehhez jött még egy alkoholmentes citromos sör és egy kicsi dobozos kóla. Így nem készültem ki a nap végére, de talán az is segített, hogy folyamatosan szedtem sótablettát is.

A BuBa másik gyenge pontja, hogy az út mentén alig találni kutat, így volt, hogy kénytelenek voltunk boltban vásárolni ásványvizet. Tehát aki arra vállalkozik, hogy lenyomja a Budapest–Balatonakarattya távot, az emelkedők mellett érdemes erre is felkészülnie. Összességében azt gondolom, hogy a BuBa egyszeri kihívásnak jó: elmondhatja magáról az ember, hogy lenyomta a távot, és a végén strandoljon egy jót a Balatonban. Ha valaki edzeni akar, arra tökéletesen elég a Törökbálint és Velence közötti szakasz.

Fehér sporttárs: az alternatív BuBa

Az én koncepcióm az volt, hogy nagyjából a 7-es út nyomvonalát követem, és amennyire lehet, kikerülöm az emelkedőket. Nem mondom, hogy szeretek élénk autóforgalomban tekerni, de elviselem ezt a helyzetet is. Ezzel együtt inkább a felesleges kockázatokat nem vállaló, óvatos turista hozzáállásával tekertem. Igyekeztem minél több helyen használni a meglévő kerékpáros hálózatot, kisebb kerülők árán is.

Már Dél-Budán is több gerincúton van kerékpáros nyom, kerékpársáv, és bringautakat is találunk. Ez egyfelől jó, de a bőség zavara tanácstalanná is tehet minket. Én a rakparti kerékpárútra szavaztam, és eldöntöttem, hagyom magam vezetni általa, amíg csak lehet. Szépen sorra vettem a hidakat, egy pillantást vetettem az új atlétikai stadionra és a Mol-toronyra, néhány kilométer után nem éreztem úgy, hogy máris látnivalók után kéne kutatnom és megállnom. A bringaút a Szerémi útra vitt át, és egészen sokáig nem is kellett letérnem. Klassz, hogy jó néhány száz méteren növényfalak között lehet tekerni, már a reggeli melegben is hűsítő volt az árnyék, de helyenként már annyira belógnak az ágak, hogy egy bringás is csak üggyel-bajjal fér át.

Majdnem Budafokig tekertem itt, a sok kereszteződés miatt azért nyögvenyelős a haladás, majd a Duna-parton haladtam tovább. Az ipari épületek kedvelői legeltethetik a szemüket a szemben lévő Csepel-kikötőn és létesítményein, de innen még lehet egy pillantást vetni hátrafelé a városmagra is. A bringaút változó minőségű, csak néhány tíz méteren kell anyázni a gyökerek által felgyűrt aszfalt vagy kátyúk miatt. A Kompkikötő nevű helynél búcsút mondtam a parti útnak, jobbra el, és az aluljáró után máris Nagytétény felé tekertem egy másik bringaúton.

A kereszteződések, áruházi parkolók miatt ezen a szakaszon is sok elindulással, megállással kell számolni, ami nagyobb csomagok esetén rém idegesítő lehet. Nagytéténynél a főúttal párhuzamos kis forgalmú úton is lehet tekerni kertvárosias környezetben, amikor felszívódik a bringaút. A „merre tovább” kérdésre nem mindig egyértelmű a válasz, és többször előfordult, hogy nem is a hivatalos táblázás segített, hanem a Sultan Trail nevű, Bécset és Isztambult összekötő útvonal matricázása.

Nagytétény klasszikus kisvárosias hangulata és a nagyjából megtett 17 kilométer már egy pihenőt is indokolhat. A főtéren egy rusztikus, első világháborús emlékmű állít meg, a sziklából összerakott gúla és a tetején lévő turulszobor mellett nem lehet csak úgy elmenni, és a tér egyik sarkában álló házra festett települési családfa sem mindennapi látnivaló. A nagytétényi kastély sem esik messze az útvonaltól, de korai indulással még nem számolhatok azzal, hogy nyitva lenne, és még hosszú út is áll előttem. Ráadásul, mint utólag megtudtam, ideiglenesen zárva is van a kastélymúzeum.

Nagytétény végén hirtelen megszakad a kerékpárút, és máris találkozom az első emelkedőmmel, ami egy felüljárót jelent. Keresztezem vele az M6-ost, és egy körforgalom után már az érdi Bányalég utcán tekerek. Ipari területről van szó, számítani kell ki-be álló kamionokra, jobb óvatosan bringázni itt. A Google Maps által javasolt kertvárosi utcákon folytattam a túrát, folyamatosan hullámzott a terep, de azért hosszú emelkedőkkel nem találkoztam. Az érdi belvárost jórészt sikerül kikerülni, csak egypár kilométert tekertem a forgalmas és meglehetősen döcögős Fehérvári úton, ami végül rávezetett a 7-es főútra is.

A nem is olyan félelmetes 7-es út

Tekertem már korábban erre, nagyjából tudtam, hogy mire számíthatok. Egy hétköznap délelőtthöz képest nem tűnik olyan veszedelmesnek a forgalom, bár gyérnek sem mondanám. Az autósok nyomják rendesen, mintha autópályán lennének, és olykor-olykor összeáll egy kisebb konvoj, ami azért félelmetes lehet sokaknak, és egy családi tekerés veszélyességi faktorát is meg tudja emelni.

Továbbra is hullámos a táj, de főleg olyan hátszélben, mint amilyet ezen a napon kaptam, kis erőfeszítéssel át lehet jutni a buckákon. Érd után megint az ipari épületeknek kedvez a látkép, balra felsejlik a százhalombattai erőmű sziluettje, de az elhivatott kerékpársport-rajongók is kapnak csemegét, a Tárnokot is érintő Giro d’Italia miatt készült dekorációk egy része még most is kint van.

Martonvásár felé közelítve már felsejlik a Velencei-hegység is, de amúgy a 7-es út is egész barátságos, szinte végig zöld folyosóban lehet haladni, érezhetően komolyan vették itt az útfásítást. Martonvásáron csak néhány száz méteres kitérőt jelent a Brunszvik-kastély és az Agroverzum, kár lenne kihagyni. A kastély egy része ingyen látogatható, lehet kicsit hűsölni a park árnyas fái alatt, de ha nem egynapos lemenetelt tervezünk a Balatonra, egy hosszabb látogatás is beleférhet.

Martonvásár után is eltart még a szelíd hullámzás, a következő településeken (Baracska, Pettend) még külön bringaút is van, így mire Kápolnásnyékre érek, arra jutok, hogy kis erőfeszítéssel ezen a nyomvonalon is létre lehetett volna hozni egy szinte végig védett bringautat. Csak a Nagytétény–Érd vége szakasz problémás, onnan pedig szerintem a 7-es mellett lett volna elég hely építkezni és összekötni a meglévő bringautakat. Érdtől Kápolnásnyékig összesen csak 13 kilométert kellett tekerni a 7-esen, a fennmaradó 7 kilométer kerékpárúton, -sávon vagy nyomon vezetett.

Kápolnásnyéken ugyan egy-két kilométert pont közúton kell tekerni, de Velencétől elvileg végig bringaúton haladhatunk. Két kollégámtól eltérően a tó déli partját választottam, ami nem minden szempontból szerencsés választás. A bringaút rengeteget csiki-csukizik, levisz közvetlenül a partra, majd visszahoz a vasúti töltésig, aztán újra a parton találjuk magunkat. Egy meleg nyári napon pedig még a strandolók között is szlalomozhatunk.

Ha nyerni akarunk néhány percet, egyszerűbb feladni pár kilométer erejéig a bringautat, és végig a vasút mellett maradni. Ha viszont felfrissülni akarunk, irány a strand, nagyjából a félútnál megérdemelhetjük. A strandzóna után a nádas válik uralkodóvá, a tó végéhez közelítve a Svarcvajj keresztjénél, egy magaslesről figyelhetjük meg a helyi élővilágot, de a bringáról is láthatunk nádas felett kóválygó nagy kócsagokat, vagy lábatlankodó nyári ludakat fiókáikkal.

Pákozdig friss aszfalton gurultam, de van más alternatíva is Székesfehérvár felé, a Császár-víz melletti töltésen vezetett kerékpárúttal egy-két kilométert lehet nyerni. Pákozdtól már elvileg azonos úton haladtunk a Balatonig kollégáimmal. Ahogy Andrásék, úgy én is megszenvedtem a székesfehérvári átvezetést. A vár másik végén kezdődött az igazi bringasztráda, de ott mintha a semmiből indult volna az aszfaltcsík, pedig csak úgy tíz métert kellett volna húzni rajta egy direktebb összekötésig. Jelenlegi formájában csak egy járdára csatlakozik rá.

Utolsó szakasz: kocsmákból lett bringás pihenők

A BuBa utolsó negyede az igazi kényelem és biztonság, és az útba eső néhány településen érezhető is, hogy rájátszanak a kerékpáros turizmusra. Több kocsma, étterem nevezte ki magát bringás pihenővé is, hogy hízelegjen a szomjas vándoroknak. Ha már itt tartunk, én az utam során nem láttam vízvételi pontokat, nyomós kutakat, amelyek pedig nem lennének rosszak még akkor sem, ha sűrűn találni vendéglátóhelyeket a kerékpárút közelében. Polgárdinál van még egy valóban rázós szakasz, egy néhány kilométeres mellékutat hasadékok hálóznak be, pont ez volt az a rész, ami miatt a település polgármestere nem támogatta a BuBa műszaki átadás-átvételét. Egy év alatt nem sok minden történt ezzel, bár amikor ott tekertünk, éppen foltozták az utat.

Polgárdin a BuBa kikerüli a település központját, majd jön a tarlóhangulat, az út teljesen nyílt, a kerékpárosok szépen megsülhetnek a kánikulában, de innen már közel van a Balaton. Balatonfőkajáron gyorsan átsuhantam egy hosszú lejtőnek köszönhetően, de az utolsó kilométerek még adtak egy kis leckét, mászni kellett a végcélig. Ami hát nem is tudom hol van, hiszen egy vendéglátóhely Megérkeztél felirata mellett semmi sem jelzi, hogy vége a BuBának, és az sem nyilvánvaló, hogy rácsatlakozhatunk a Balaton-körre. Simán el tudnék képzelni egy BuBa kezdete és vége táblát is, és ezekhez igazítani kilométertáblákat. Az is kicsit zavaró, hogy Székesfehérvártól hol Balatonfüredet, hol Balatonakarattyát jelezték a táblák. Utóbbihoz két éve ráadásul még egy másik útvonal vezetett.

Azt nem gondolom, hogy tömegek akarnának majd végigmenni a BuBán, hiszen a Balaton körül vagy annak környékén sokkal izgalmasabb biciklizni, a lejutás pedig plusz egy napot rátesz erre. Amikor mi tekertünk, csak egy nagyobb iskolás csoporttal találkoztam az úton néhány sportcélú bringás mellett, de azok a települések jól jártak, amelyek kaptak egy-egy szakaszt a sztrádából, hiszen biztonságos körülmények között taníthatják kerékpározni a gyerekeket.

Kommentelheted a cikket, és ajánlhatsz más jó helyeket a Szép kilátás! Facebook-oldalán is, sőt lájkold az oldalt, ha még nem tetted! Kérdések és tanácsok is ide jöhetnek: