2024. január 27. – 12:03
Sivatag, mecsetek, atomközpont, mindig segíteni akaró helyiek. Vendégszerzőnk, Székely-Molnár Ákos az elmúlt hat évben négyszer járt biciklivel Iránban. Leírásában az egyik legutóbb teljesített, Teherán és Siráz közötti 1350 kilométeres túrát idézi fel. Utazásán keresztül bepillanthatunk egy olyan világba, amiről nagyrészt csak sejtéseink vannak, és az egyik meglepetés követi a másikat.
Szépen, kényelmesen bicikliztem a sivatagban napkelet felé, amikor is több ezer, feketébe öltözött zarándok jött velem szembe a semmi közepén. A zarándokokat kisteherautókkal követték, amelyek platójára szerelt hatalmas hangfalakból szólt a szent ének. Többször is megkínáltak enni- és innivalóval. Az egészben a szeretetteljes, kedves hozzáállás volt a leglenyűgözőbb. Látni több ezer embert, arcukon boldogságon túli örömmel. Nagyon megmaradt ez a kép Iránból.
Irán gyakran szerepel az újságokban. Ezek a cikkek azonban többnyire nem öregbítik az ország hírnevét. Iránban járva azonban egy teljesen más képet kaphatunk az országról. Irán ugyanis a vendégszeretet országa. Egy hely, ahol nyugodtan sátorozhatunk szent helyek előtt a fűben, ahol törökülésben esszük a kebabot, és ahol boldog-boldogtalan teával kínál. Az emberek békések, kedvesek, segítőkészek, jó a humoruk, és szeretik az extravagáns dolgokat. Pont olyanok, mint a magyarok, csak ők jobbról balra írnak.
Első nap: Kutyatámadás a sötétben
Repülőgépem a hajnali órákban érkezett meg Teheránba. Mivel időmilliomos voltam, ezért elég komótosan szereltem össze a biciklimet. Amint elkészültem, már az épület előtt fehér egyenruhás – hivatalosnak tűnő – személyek érdeklődtek utazásom célja felől. Megmutattam nekik az útvonaltervet, amit hosszasan elemeztek és alternatív javaslatokat tettek. Eltelt egy kis idő, mire rájöttem, hogy ők taxisok és nem rendőrök.
A rendvédelmet mindössze egy ránézésre magas rangú katona képviselte, aki nem kis büszkeséggel vette tudomásul, hogy már harmadszor járok a hazájában. A taxisok felajánlották, hogy 100 euróért elvisznek Komba, vagy legalább kíséretet adnak, de nem fogadtam el. Egyrészt a helyi viszonyok között borsosnak tűnő ár miatt, másrészt azért, mert végül is bringatúrázni jöttem.
A Komig tartó út izgalmait az első néhány kilométeren letudtam. A főút felé menet ugyanis mindenképpen ki akartam hagyni egy számomra felesleges, 38 kilométeres kerülőt, ezért elkezdtem alternatív útvonalat keresni. A keresés közben egy rövid, de annál intenzívebb kutyatámadásban volt részem. Sajnos a sötétben nem láthattam, hogy az erős hangokhoz mekkora kutyák tartoznak, de végül megúsztam az esetet.
A teljes túraútvonal nagyítható térképen:
Ezt követően csodálatos panoráma nyílt a Teherán felett húzódó Elburz hegység vonulataira. Az Elburz legmagasabb pontja a Damávand, ami a maga 5671 méteres tengerszint feletti magasságával Irán és egyúttal az egész Közel-Kelet legmagasabb hegye. Nyáron viszonylag könnyen meg lehet mászni, így hegymászó ambíciókkal rendelkezőknek célszerű felvenni a bakancslistájukra. Ekkor még egy kicsit hűvös volt, de ezen a száraz éghajlaton gyorsan melegszik a levegő, ezért tudtam, hogy a napfelkelte után egy-másfél órával már nem fogok fázni.
Nem sokkal napfelkelte után megkaptam az első defektet, amit egy autóparkolóban javítottam meg. A javítás végére társamul szegődött egy kóbor kutya. Barátságunk fundamentumául neki ajándékoztam egy müzliszeletet. Nem ízlett neki, helyette inkább egy teherautós által felkínált darált húst evett meg. Érdekes érzés volt, hogy itt még a kóbor kutyának is jobb a kosztja, mint nekem.
Kopár, kietlen, de a maga nemében lenyűgöző volt a táj. Komban bebicikliztem a belvárosba, ahol a Fatemeh Maszumeh szentélye közvetlen közelében kivettem egy nagyon olcsó szobát és vettem egy helyi SIM-kártyát. Fatemeh Maszumeh szentélye tulajdonképpen egy hatalmas épületrendszer tele zarándokkal. Ez a hely Irán második legfontosabb zarándokhelye. Ennek megfelelően a szentély területére is csak szigorú ellenőrzés után lehet belépni, így a biciklimet is kénytelen voltam az egyik őrbódénál hagyni.
Bent nyüzsgő tömeg fogadott. Az egyik helyi idegenvezető bekísért a pompásan berendezett VIP-vendégfogadóba (olyan méltatlan ez a szó egy ilyen gyönyörű épülethez), majd egy rövid várakozás után körbevezetett és végigfényképeztük az egész épületlabirintust. Az idegenvezetés végén megkérdeztem, hogy mennyivel tartozom, mire azt válaszolta: semmivel, Fatameh Maszumeh vendége volt.
A mobiltelefonom applikációja szerint 39 Celsius-fok volt a hőmérséklet akkortájt, és én a tűző napon hagytam a biciklimet, így még kesztyűben is alig tudtam megfogni a kormányt. Szerencsére a menetszél hűtő hatásának köszönhetően hamar visszahűlt egy tolerálható hőfokra. Visszatértem a szállásomra, és ezzel el is ment az első nap.
Második nap: az autentikus perzsa biciklis
A második napon még napfelkelte előtt elindultam. Ez nem kis áldozatot követelt tőlem, mivel a mindenkori ágyam környezetében a gravitációs tér erősebb a megszokottnál. A kelő nap fényénél még készítettem néhány fényképet a szentélyről, majd elindultam Dzsamkarán Szent Mecsetjéhez, ami szintén kiemelt látnivaló Komban, pontosabban Dzsamkaránban, egy szomszédos, kisebb településen.
A mecset helyén találkozott Hasszán Ebn Meszleh Dzsamkaráni sejk a 12. imámmal (Imám Zamánnal), aki arra utasította, hogy építsen mecsetet ezen a szent helyen. És lett mecset. Az épületen kívül található a „Kérések kútja”, amibe beledobják, illetve madzagon leeresztik a hívők a papírlapra írt kéréseiket. A gondnokok minden reggel elvágják a madzagokat, így biztosítva lehetőséget az újabb kérések benyújtására. Visszafelé ismét kaptam egy defektet. A defektjavítás után rákanyarodtam a 71-es számú főútra, és folytattam az utam Kásán felé.
Kásán szintén fontos központ. Itt, az egyik körforgalomban megkérdezte tőlem egy autós, hogy melyik út vezet Komba. Második nekifutásra meg is értettem a kérdését. Mivel pont onnan jöttem, ezért magabiztosan megmutattam neki a helyes irányt. Egy kicsit furcsának találtam, hogy pont tőlem kérdezte meg. Alig vagyok itt pár napja, és tényleg már ennyire autentikus perzsának tűnök?
A városban egyedül az Agha Bozorg mecsetet látogattam meg, ami nem rendelkezik komolyabb vallási jelentőséggel, pusztán csak szép. A mecsetben fiatalok vidám csoportja fogadott. Valami tisztázatlan okból nagyon örültek nekem. Hiába, ott nagy respektjük van a turistáknak.
Ezt követően bolyongtam még egy kicsit a mecset körüli labirintusban, végül egy tradicionális vendégházban hajtottam álomra a fejem. Ez a szállástípus nagyon elterjedt Iránban, és többnyire kedvező áron kínálnak szállást. A vendégházban egy kifüggesztett papírlapon gyakorlati biztonsági tanácsokat adtak a turistáknak. Ezek közé tartozott például, hogy nem javasolt sötétedés után a sikátorban egyedül sétálni. Szinte az összes jó tanácsot megszegtem. Bár lehet, ezeket nem is rám szabták.
Harmadik nap: kerekezés az iráni atomközpont mellett
Az iráni hegyek tele vannak lenyűgöző hegyi falvakkal. És itt, az ország belsejében is van egy: Abjaneh. A község közel 2300 méteres tengerszint feletti magasságban fekszik nem messze Natanztól, az iráni atomprogram egyik központjától. Mivel 2018-ban már jártam itt, tudtam, hogy ez egy érzékeny terület. Ennek megfelelően még mielőtt rákanyarodtam volna a településhez vezető útra, megállítottak.
Egy katonai terepjáró személyzete ellenőrizte az útlevelemet és a vízumomat. Mivel a biciklimen nincs letámasztó, többnyire fának, táblának vagy valamilyen épületnek szoktam nekitámasztani. Itt azonban semmi ilyesmit sem találtam. Arra gondoltam, hogy az autójuk kerekének fogom nekitámasztani a bicikli hátsó kerekét. Szerencsére elvetettem az ötletet, mivel túlságosan bizalmaskodónak tűnhetett volna ebben a helyzetben. Az ellenőrzésen gyorsan túlestünk. Kérdés nélkül felvázoltam a következő napi terveimet. Elköszöntünk egymástól, és folytattam az utam, fel, a hegyre.
A 665-ös számú út és a faluba vezető út kereszteződésénél van egy boltocska. Itt vettem egy kevés ennivalót, majd elkezdődött a hegyi szakasz. Nagyjából 20 kilométer alatt mintegy 800 méteres szintkülönbséget kellett leküzdenem. Ez nagyjából egy Gyöngyös–Kékestető-útvonal nehézségeivel ér fel. A falu határában a belépésért egy jelképes összeget kell fizetni, ami azonban mindenképpen megér ennyit, mivel Abjaneh egy nagyon érdekes település.
Vonzerejét annak köszönheti, hogy vas-oxidos talajból készített agyagtéglákkal építkeztek itt, ezért a házak vörös színben pompáznak errefelé. Egy rövid séta után megebédeltem egy tradicionális étteremben, majd elindultam vissza, a főút felé. Bizton állíthatom, hogy ez az út Irán egyik legszebb hegyi útja. Kopár, lenyűgöző táj, és oldalt, az út mellett álló egy-egy fa árnyékában piknikező családok. Perzsául egyébként a szomszédot úgy mondják, hogy hamszajeh, ami közös árnyékot jelent. Itt érti meg az ember azt, hogy milyen komoly élettapasztalat van egy-egy szó képzésében, eredetében.
A főutat elérve jobbra kanyarodtam, Natanz felé. Az emelkedő előtt utolért egy autós, és felajánlotta, hogy elvisz autóval. Visszautasítottam az ajánlatát, mivel saját erőből szerettem volna eljutni Natanzba. Ez sikerült is, de előtte le kellett küzdenem egy rendkívül kellemetlen, hosszú, alattomos emelkedőt.
Negyedik nap: teázgatás egy teherautó-sofőrrel
Viszonylag korán elhagytam a szállást, tettem még egy tiszteletkört Natanzban és elindultam Tarkrud és Iszfahán felé. Az utat ismét egy hosszú, alattomos emelkedő fűszerezte. Belső-Irán domborzati viszonyait többnyire a hosszú, de viszonylag lapos emelkedők jellemzik. Tarkrudban megtekintettem a helyi várat, ahol rajtam kívül egy nagy és vidám társaság volt az egyedüli látogató. Ismét kaptam egy ebédmeghívást. Ezt sajnos megint nem fogadhattam el, mivel viszonylag messze laktak, és pont egy hegytetőn. Helyette inkább egy helyi étteremben ebédeltem és folytattam az utam Iszfahán felé.
Tarkrudtól szerencsére már csak tíz kilométert kellett megtennem a hegytetőig, ami a maga nagyjából 2180 méteres tengerszint feletti magasságával ismét jócskán meghaladta a bűvös 2000 méteres lélektani határt. A hegytetőn megálltam egy rövid kalóriabevitelre. Itt rajtam kívül egy teherautó sofőrje is pihenőt tartott. Valószínűleg nem bírta a teherautó a nagy meleget és az emelkedőt. Kedélyesen elteázgattunk a hegy tetején, majd búcsút intettünk egymásnak.
Innen egy jól megérdemelt, hosszú lejtő következett. Mivel egy kicsit előbb indultam el, és itt könnyedén lehetett 35-40 km/órás sebességgel haladni, ezért csak nagy sokára ért utol. Dudálva, vígan előzött be. A Teherán–Iszfahán-főút előtt még egy autóstól is kaptam egy felajánlást, ezúttal víz formájában, amit köszönettel elfogadtam. Végül az autós az üres flakont egy laza mozdulattal maga mögé hajította, be a sivatagba.
Iszfahánba viszonylag korán megérkeztem. Elkezdtem szállást keresni a belvárosban. Az első helyen nagyon drága lett volna egy éjszaka. Kifelé jövet az utcán egy arra járó adott egy jó tippet. Itt töredékáron eltölthettem az éjszakát.
Ötödik nap: a világ második legnagyobb közterén
Iszfahán Irán egyik legszebb városa. Ezért a címért egyedül Sirázzal versenyezhet. Az egyik népszerű – 16. századi – szólás szerint Iszfahán a világ fele (Eszfahán neszfe Dzsahán). Ebben az időben élte ugyanis a város az egyik fénykorát, amikor is paloták, mecsetek, kertek, hidak épültek egymás után, és ez az arra járók szemében felért a fél világgal.
A város legfőbb nevezetessége az UNESCO világörökségi helyszíneinek listáján is szereplő Nags-e Dzsahán tér. Ez a Föld második legnagyobb tere, maga a csoda. Itt megtalálható minden, amit a perzsák a világnak adtak: mecsetek, bazárok, kertek stb. A téren akár lovashintóval is körbe lehet menni. Mivel a perzsák a fontos épületeket előszeretettel kivilágítják az éjszakai órákra, ezért a térre sötétedés után is érdemes kilátogatni.
A téren négy emblematikus épület található: a bazár, az Áli Kapu palota, valamint az Abbász sah és a Lotfolláh sejk mecset. A tér 1598 és 1629 között – Iszfahán teljes átalakításával egy időben – épült fel. Ez volt a perzsa történelem egyik legnagyobb szabású programja. Ekkor döntött úgy ugyanis Abbász sah, hogy birodalma fővárosát a távoli Kazvinból áthelyezi Iszfahánba, mely egyrészt távol esett az ellenséges birodalmaktól, másrészt a Perzsa-öböl feletti ellenőrzést is jobban lehetővé tette. A város bár sivatagi környezetben fekszik, de Zajánderud („Az éltető folyó”) biztosítja a paradicsombeli város vizét.
Ebéd után elindultam Varzaneh felé. A várost kis forgalmú utakon közelítettem meg. Korábban itt futottam bele arbaín zarándokaiba, amiről a cikk elején meséltem. A viszonylag késői indulás miatt csak kevéssel napnyugta után értem be Varzanehbe. Félreálltam, hogy szálláskereső üzemmódba kapcsoljak, amikor is megállt mellettem egy motoros, és megkérdezte, hogy miben segíthet. Mint kiderült, a bátyjával egy vendégházat üzemeltetnek. Kaptam a lehetőségen, és náluk szálltam meg. Még lefekvés előtt közösen meghánytuk-vetettük a következő napi terveimet.
Házigazdám egy alternatív útvonalat javasolt, ami korábban már szerepelt útvonalterveim között, de végül ezt akkor még elvetettem, mivel nem állt rendelkezésemre kellő mennyiségű információ. Szállásadóm nagyon lelkes volt, azt mondta, hogy szinte forgalommentes az az út és nagyon szép a táj. Azt sajnos nem tudta megmondani, hogy végig aszfaltozott-e az út, de azzal biztatott, hogy útközben van egy elhagyott karavánszeráj, aludjak ott, mivel csodálatosan szép, csillagosak az éjszakák arrafelé. Lelkesedése rám ragadt, és végül hallgattam rá.
Hogy mi történt a szerájnál, azt már csak a második részből tudhatod meg, ami itt olvasható.
Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szépkilátás Facebook-oldalán is, és lájkold az oldalt, ha még nem tetted! Kérdések és tanácsok is ide jöhetnek. Vizuálisabbaknak ott a YouTube-az Instagram- vagy a TikTok-oldalunk.
További kalandos bringatúrák a Szépkilátáson:
