A Bél-kő ráncos bércei már korábban megtetszettek, amikor a Cserepes-kői barlangszállásra menet a hegy előtti tó parkolójában hagytuk a kocsit. Akkor nem volt időnk erre a kitérőre, amire egyébként amúgy is minimum egy napot kell szánni. A túraleírásból kiderül az is, mi a túrázók egyes számú törvénye. (A Szépkilátás blog korábbi posztja alapján.)
Május elsején autóztunk fel ismét Bélapátfalváig, azaz egy kicsit tovább, a Bél-kő lába előtt csillogó horgásztóig. A víz a legromantikusabb nevet viseli amit valaha hallottam: a Miskolci Kultúrmérnöki Hivatal 1909-ben engedélyezte a Lackó-patak felduzzasztását, és keresztelte el a duzzadmányt Gyári tónak. Az ekkor épült cementgyárnak ugyanis kellett a víz. Abban pedig, hogy a Bél-kő a mostani holdbéli formáját elnyerje, jelentős része volt a cementgyárnak és a hozzá tartozó mészkőbányának.
A tó melletti parkolóból a Bél-kői tanösvény felé vettük az utat, három fiam, és én. A tanösvény a ciszterci monostortól indul, ami a tótól kb negyedóra séta. A térképen jó választásnak tűnt, dél felől kerüli meg a hegyet, és enyhe emelkedéssel két óra alatt visz fel a tetejére. Később kiderült, hogy nem jól döntöttem.
A monostorhoz érve még úgy gondoltam, hogy tényleg jó irányt választottam. A nap tűzött, igazi májusi előkánikula volt. A friss forrásvízből feltöltöttük a kulacsokat, és lefotóztam a hegyet a három kereszt irányából is. (Látszik, hogy ide még kocsival is fel lehet jönni.)
A Háromkútról (Trium Fontium) nevezett, a Boldogságos Szűz tiszteletére szentelt ciszterci apátságot 1232. május 16-án alapította II. Kilit egri püspök. Az alapító a Bél nemzetségből származhatott, így a Bélháromkútnak is nevezett apátság családi monostor lehetett. Ezt az is alátámasztja, hogy a szállásbirtokos Bél nemzetség nevét három helység viselte e tájon: Felbél a mai Bükkszentmárton, Középbél a mai Bélapátfalva, Albél a mai Mónosbél elődje volt. Ezzel egyben a Bél-kő nevére is magyarázatot nyertünk.
Az ösvényre térve egyre közeledtünk a sziklákhoz, majd egy jobb kanyarral irányt váltottunk a hegy dél-nyugati nyúlványa felé. A tanösvény műúton vitt, aminek nem nagyon örültünk. A Simon-várát megkerülve, dél körül értük el a hegy déli oldalát. A régi időkben egy kisebb őrhely állt a délnyugati orom alatti kis sziklacsúcson, ezt hívták Simon várának.
A nap most már akadálytalanul tűzött a nyakunkba, az aszfalt szinte párolgott, a magammal hozott két liter vizet a fiúk vészes gyorsasággal szlopálták.
A Vasbánya-oldalon több köves ösvény is vezetett felfelé, amiket egyenként felderítettem volna, de a hőség, a rohadt aszfalt és a csökkentett vízporció erősen lepusztította a két kisebb fiú harci morálját. Folyamatosan a melegre panaszkodtak és inni akartak, és hol volt még a Bél-kő. Be kell vallanom, hogy erre a kánikulára május elsején nem számítottam.
Meneteltünk tovább a műúton, pedig fel kellett volna menni a fennsíkra, amiről akkor még nem is tudtam, hogy létezik. A Szász-bérchez közeledve érdekes függőleges barázdát vettem észre távolról a sziklafalban: a magassága olyan húsz méter lehetett, a szélessége három méter, a mélysége szintén.
Ez meg mi a fene lehet? – gondoltam magamban. Természetesnek túl szabályos, mesterségesnek elég irracionális. Az aszfaltútról egy ösvény vezetett egy tisztásra (a térképen Palabánya pihenőhely néven szerepel), onnan balra el lehetett menni egészen a ménkű nagy liftaknáig. Mint kiderült egyébként, legalábbis, ha jól értettem, ezen a függőaknán eresztették le a kitermelt követ a fenti kőbányából.
Amikor visszaértünk megint az útra, akkor vettem észre, hogy a vízből már csak néhány korty maradt. Azt eltettem későbbre, és elővettem a hátizsákból a tv-paprikát és a kígyóuborkát. Innentől kezdve e fiúk azt kaptak víz helyett, karikázva. A paprika egyszer az Alpokban mentette meg az életemet, kifogytam ugyanis a vízből, az ételt se tudtam lenyelni, ám a lédús zöldség elfogyasztása után enni is képes voltam, meg erőre is kaptam.
Igen, ebben a percben felvillant előttem a túrázók egyes számú törvénye, vörös betűkkel az égre írva: „Vigyél magaddal mindig elég vizet, te tök!”. Plusz még egy litert, ha gyerekekkel vagy, tettem hozzá.
A térkép szerint a Szász-bérc kiszögellése előtt van Disznós-kút forrás, de mi ott csak egy remetekunyhó romját találtuk, igaz szépen kiemléktáblázva. A forrás sajnos kiszáradt, a vörös betűk még erősebben vibráltak az égen. Továbbhaladva, a bérc és a Bél-kő között még volt egy ösvény, ami egy alacsonyabb szinten bevitt a fennsíkra, gondoltam, azt már nem hagyjuk ki. Bementünk egész a kőbánya széléig, ahonnan lenézve megállapítottuk, hogy a hegytető nagy része egy 6-8 méter mély, sziklafallal körített teknő, aminek az alja egy száraz kősivatag.
Kicsit feljebb, a Bél-kő 815 méter magas csúcsán egy korláttal ellátott kilátóhelyről tárul elénk teljes nagyságában az egykori kőbánya. A hegy tetejét a bányászok gyakorlatilag elhordták: 1963 és 2002 között majdnem hatmillió köbméternyi mészkövet vittek el innen (az északi oldali lépcsős lejtő korai bányatermésével együtt összesen hétmillió köbméter hegy hiányzik). A bányát 2002-2003-ban zárták be, a területet később védetté nyilvánították.
Nagyon szívesen leereszkedtem volna a kőteknőbe, hogy annak északi peremén kitekintsek a Gyári tóra, de a fiúkon láttam, hogy elfogyott a türelmük (meg a vizük persze). Elindultunk hát vissza, de nem azon az úton, amin jöttünk, hanem a csúcsot északról kerülve, az erdei ösvényen vezető kék turistaúton. Ennek az útnak a nagyobb részét már ismertük, hiszen itt ereszkedtünk le tavaly a Cserepes-kőről.
Mivel az ösvény árnyékban, fák között vezetett, a szomj is csökkent, de nagyon vártunk már valami forrást. Vízzel már csak odalent találkoztunk. Az Imecs-forrás friss vizéből háromszor töltöttük meg a másfeles pillepalackot, és háromszor ittuk ki az utolsó cseppig. Én szeretem a sört, a bort is, de ilyen jót szerintem még sosem ittam.
A forrástól számítva egy 20 perc séta után vissza is értünk a Gyári tavi parkolóhoz, ahol még hűsöltünk egy kicsit.
Konklúzió: A Bél-kő távolról és közelről is látványos, és tele van meglepetéssel. A tanösvény nagy része sajnos műút, ami déli hőségben nem túl kellemes terep. (Kocsival nem lehet felmenni, viszont a felbiciklizés már nem olyan rossz ötlet – de bringával a csúcs előtti utolsó egy kilométer kemény.) Az erdőben sokkal jobb felfelé menetelni, az út kb 7 km hosszú, a szintkülönbség 500 méter. (A teljes kör 15 km volt.) Ha még egyszer arra járok (amire nagy esély van), akkor a Bél-kőről beereszkedek a kőteknőbe, sőt megpróbálom kipuhatolni az északi oldalt, ami még szép panorámát és érdekes sziklákat tartogat. (Ez később össze is jött, az erről szóló beszámolót itt lehet olvasni.) Az utat ki lehet egészíteni egy kisebb kanyarral a szép panorámájú Őr-kő felé, ahonnan a hegynek egy teljesen másik része tárul fel, ahogy a lenti, nagyítható térképen is van:
Hozzá kell tenni, hogy táblák óvnak a tanösvény elhagyásától, mert a terület számos veszélyt rejt. Hogy milyet? 2012-ben például 25 kiló robbanóanyagot találtak a bányánál, amit a katasztrófavédők szállítottak el. (A történeti részek forrása: Bélapátfalvai Helytörténeti, Városvédő és Városszépítő Egyesület, és a Bükki Nemzeti Park tanulmánya.)
További Szépkilátás túracikkek a Bükkről:
- Bél-kő, a posztapokaliptikus magyar sziklaparadicsom
- A kéktúrázás a Bükkben télen a legszebb és legkalandosabb
- Cserepes-kő: Éjszaka egy barlangban három gyerekkel és egy pelével
- Felhőpornó a Bükk három ikonikus szirtjén
- Vörös-kő-forrás: a magyar gejzírvölgy titka
A Szépkilátás – A Telex túrarovata friss anyagokból, valamint a korábbi blog.hu-s Szépkilátás blog túraleírásainak az archívumából állt össze. Ez a poszt 2013-ban jelent meg, de hangulatában most is ugyanilyen végigjárni az útvonalat.