Éjszaka egy barlangban három gyerekkel és egy pelével

2022. november 23. – 20:21

Éjszaka egy barlangban három gyerekkel és egy pelével
A Cserepes-kői barlangszállás bejárata – Fotó: Tenczer Gábor / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

Éjfél felé ébredtem arra, hogy valami motoszkál mellettem 30 centire a sötétben, és kapargatja a kajás hátizsákot. Néhányszor rácsaptam a zsákra, majd vettem egy nagy levegőt és benyúltam lámpáért, felkészülve arra, hogy a táskában tűhegyes kis fogak várják az ujjaimat. (A Szépkilátás blog korábbi posztja alapján.)

A Cserepes-kői barlangszállás már azóta izgatta a fantáziámat, amióta Konyi egyszer mesélt róla valamelyik alpesi magashegyi túrán. Tudtam, hogy fiaim odalesznek a gyönyörűségtől egy barlangban töltött éjszakáért, csak az volt a kérdés, hogy mikor legyen. A nap eljött 2012 októberben: az idő jónak ígérkezett, legkisebb fiam is összegyűjtött idén annyi tapasztalatot, hogy el mertem vinni, sőt csatlakozott hozzánk kollégám, Árpi is.

Nem mondom, hogy az indulást megelőző este nyugodtan aludtam. Álmodtam ránk törő rablóbandáról, medvéről, gyilkos barlangi pókokról. Szóval aggódtam eléggé, mégiscsak három gyerekkel készültem fent a hegyen, egy minden lakott helytől távol fekvő, elhagyott helyen tölteni az éjszakát.

Az utat úgy terveztem, hogy korán Bélapátfalvára érjünk, ahonnan egy 6,5 kilométeres gyalogtúra után, délután 3 körül fent leszünk a barlangnál. Így, ha véletlenül foglalt lett volna a barlang, még vissza tudtunk volna jönni a kocsihoz, ha meg üres, úgy meg belefért egy túra a 3,5 kilométerre magasodó Tar-kőhöz, ahol állítólag a Bükk legszebb panorámája díszeleg.

Körülbelül két és fél óra alatt odaértünk kocsival a bélapátfalvai horgásztóhoz, ahol egy vendéglő előtti parkolóban, biztonságosnak tűnő helyen tudtam hagyni az autót. Felpakoltunk a hátunkra, és nekivágtunk a 650 méteres szintnek, ami még előttünk állt. Ez a túra abban is különbözött az eddigiektől, hogy a két kisebb fiú is kapott hátizsákot, mert a sok cucc egyszerűen nem fért el nálam.

Fent: a Gyári-tó, középen: katonasírok – Fotó: Tenczer Gábor / Telex Fent: a Gyári-tó, középen: katonasírok – Fotó: Tenczer Gábor / Telex
Fent: a Gyári-tó, középen: katonasírok – Fotó: Tenczer Gábor / Telex
Fent: a Gyári-tó, középen: katonasírok – Fotó: Tenczer Gábor / Telex

Tudtam, hogy a pluszteherrel gond lesz, a hétéves Vili már az első szakaszon panaszkodott, hogy „a hátizsák elfárítja”. Ezen úgy segítettünk, hogy egyes szakaszokon a mellemre vettem a zsákot, addig pihenhetett.

Az első állomásunk egy katonasírnál volt, ahol Hornst Orstenburg német katona halt hősi halált társával 1944 decemberében egy emléktábla szerint. (Sajnos többet nem tudtam kideríteni róla, a fejfán egyébként ismeretlen katonaként szerepel.)

A fennsíkhoz közeledve kijöttünk a sötét, nedves és hideg völgyből, és a táj is rögtön barátságosabb lett. Rétek váltották egymást, a képen éppen a Korcsmáros rét melletti kis köves gerincen vágunk át.

A barlanghoz közeledve elmentünk egy sziklás kilátópont mellett, amin 6-8 ember üldögélt. Pozitív rezonanciát kelthetett bennük Vili fiam hangos durrogása, miszerint nem akarnak elfogyni az emelkedők, pedig már órák óta gyaloglunk, és átengedték nekünk a sziklát egy rövid napsütéses pihenőre.

A sziklától negyedóra menetet követően odaértünk a Cserepes-kői barlangszálláshoz. Szerencsére üres volt. A barlang minden várakozásomat felülmúlta.

Bent 6-8 ember simán elfért a térdmagasságban ácsolt dobogószerű egybe-fapriccsen, volt egy vaskályha, rengeteg gondosan bekészített tűzifával.

A bejárat mellett egy fejsze és egy fűrész volt a falnak támasztva, így a kisbaltát feleslegesen cipeltem fel a hátizsákban.

A barlang előtti terecskén egy korrekt tűzrakóhely áll kőből a szabadban, az esti kolbász- és szalonnasütés sem kellett lemondanunk.

Fotó: Tenczer Gábor / Telex Fotó: Tenczer Gábor / Telex
Fotó: Tenczer Gábor / Telex
Fotó: Tenczer Gábor / Telex

Az eredeti terv az lett volna, hogy a cuccunk nagy részét a barlangban hagyjuk, jelezve, hogy a fekvőhelyekre szükségünk lesz, és bízva abban, hogy senki nem akarja majd elvinni, és soványmalac-vágtában átügetünk a Tar-kőre. Csakhogy Leó fiam egész úton krahácsolt (anyja háromféle gyógyszert pakolt neki, amiket persze lent felejtettem a kocsiban), ezért ő a cuccal maradt, és Árpi is volt olyan rendes, hogy ott maradt vele.

Leó egyébként már megjárta két éve az Istállós-követ, a Bükk csúcsát (erről egy kicsit később), így neki nem is jelentett a hátralevő szakasz igazi kihívást. Vili viszont csúcsdöntésre készült, a 938 méteres Csóványos után újabb (általam gyártott) csillagos jelvényt eredményező grádicsra akart felhágni, a 949 méteres Tar-kőre. A már a Magas-Tátrában is vitézkedő Olivér pedig már rutinból jött velünk.

A barlangot elhagyva egy füves-köves lejtőn vágtunk át, ahol újabb ízelítőt kaptunk arról, micsoda látvány vár még ránk. (Ha még egyszer leírom azt a szót, hogy ízelítő, letöröm a kezem.)

A kék jelzést követve haladtunk a Tar-kő felé, amikor beleütköztünk egy kerítésbe, ami a rá aggatott tábla szerint az Őserdőt védte. Az elkerített Őserdő (attól ős, hogy 1840 óta nem nyúltak hozzá) első pillantásra nem különbözött a nem ős erdőtől, de lassan kezdtem rá felkészülni, hogy nemsokára egy ősember ugrik ki kőbaltával az egyik bozótból.

Tar-kő – Fotó: Tenczer Gábor / Telex Tar-kő – Fotó: Tenczer Gábor / Telex
Tar-kő – Fotó: Tenczer Gábor / Telex
Tar-kő – Fotó: Tenczer Gábor / Telex

A Tar-kő csúcsát egy tábla jelezte, őszinte sajnálatunkra, teljesen körülvéve fákkal. Kicsit odébbról viszont hangokat hallottam, így elindultunk abba az irányba. Ahogy kiértünk a bozótból, valóban mellbevágó panoráma tárult fel előttünk. Ritkán érzek ilyet, a szélesen elterülő nagy tér láttán kicsit elakad a lélegzet, majd egy óriási levegőt véve szinte be szeretné szippantani az egész vidéket az ember.

A Tar-kő meredek sziklafalának tetejéről a teljes déli panoráma feltárul. (Sajnos roppant párás volt az idő, és szórt volt a fény, akármit is jelentsen ez, ezért a panorámafotók nem sikerültek valami fényesen.)

Visszafelé úton egy kicsit bele kellett húznunk, mert ment le a nap, és az árnyékos szakaszokon már így is alig lehetett néha észrevenni a jeleket. Az oda-vissza 7 kilométer hosszú, majdnem 600 méteres szintkülönbségű utat 2,5 óra alatt megjártuk.

Időközben Árpiék berendezkedtek a barlangban, és tüzet gyújtottak előtte. A hűvösödő időben jó volt a tűz mellé gubbasztva szalonnát, kolbászt, virslit, hagymát sütögetni. A pizsamát Vili lőtte fel 8 óra körül azzal, hogy a sötétben pisilve levizelte a nadrágszárát, így azt fel kellett akasztanom száradni a kályha fölé, Vilit meg bedugni a hálózsákba. Bedurrantottunk a kályhába, és fél 9-ig eldumálgattunk, majd szépen mindenki elaludt.

Éjfél felé ébredtem arra, hogy valami motoszkál mellettem 30 centire a sötétben, és kapargatja a kajás hátizsákot. Beugrott, hogy korábban olvastam néhány túraleírást, amiben szó van a barlangban lakó peléről, amiről úgy sejtettem, hogy olyasmi, mint a Jégkorszak című rajzfilmben a folyton a makkját üldöző motkány.

A barlang belülről – Fotó: Tenczer Gábor / Telex
A barlang belülről – Fotó: Tenczer Gábor / Telex

A fejlámpa a zsákban volt. Néhányszor rácsaptam a zsákra, majd vettem egy nagy levegőt és benyúltam lámpáért, felkészülve arra, hogy a táskában tűhegyes kis fogak várják az ujjaimat. Szerencsére a szalámis szendvics nem harapott, a pele meg eliszkolt valahová. Éjjel háromszor ébredtem még fel rá, de sajnos nem sikerült lefotóznom. Egyszer szegény a farakáson megcsúszhatott, mert a hang alapján lezúgott róla, és nagyot koppant a (már csak langyos) vaskályha lemezén. Hát, pelének lenni sem könnyű...

Nem aludtam valami jól. A fiúk és Árpi hálózsákban durmoltak, de nekem a hátizsákok kapacitása miatt csak egy vékony huzat jutott. Hajnalban nagyon elkezdtem dideregni, ezért folyamatosan öltöztem. A reggel már bakancsban, kabátban, több pulóverben, és aláöltözetben talált a priccsen, de így is rohadtul fáztam. Általában nem szeretek felkelni, de ezúttal örömmel üdvözöltem az ébresztő pittyegését hétkor.

Korán el kellett ugyanis indulnunk, hogy dél felé hazaérjünk, mert Árpinak fontos dolga volt. A lefelé út a gyerekeknek mindig jobban megy, szinte lefutottak a hegyről. Az úton végig a pele volt a téma. Így utólag azt gondolom, szerencse, hogy a fiúk nem leltek rá, elgondolva, mit kapott az a szegény macskakölyök, akivel Vili autósat játszott otthon a laminált padlón.

Összefoglalva, a barlangszállás és a Tar-kő is többet adott, mint amit vártam. Az első nap kicsit combos volt egy hétéves gyereknek a maga 1100 méteres szintjével, és 13 kilométeres hosszúságával, de Vili másnap még csak nem is panaszkodott. Mindenképpen köszönetet érdemelnek azok a szorgos kezek, akik a barlangszállást így rendben tartják, komolyan mondom, jobb némelyik turistaháznál.

A túra nagyítható térképen:

A Szépkilátás – A Telex túrarovata friss anyagokból, valamint a korábbi blog.hu-s Szépkilátás blog túraleírásainak az archívumából állt össze. Ez a poszt 2012-ben jelent meg, de hangulatában most is ugyanilyen végigjárni az útvonalat.

Hasonló túrák a Bükkben:

Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!