Habib Nurmagomedov odaállt Donald Trump elé, és megígértette vele, hogy véget vet a gázai háborúnak

Magyar idő szerint vasárnap hajnalban rendezte a világ vezető MMA-szervezete, az Ultimate Fighting Championship a szokásos havi nagygáláját. A New Jersey állambeli Newarkban rendezett UFC 302 az előző, riói nagygálához hasonlóan alapvetően nem vonultatott fel hajnali tévénézésre csábító mezőnyt, mondjuk a kihagyható meccseket egy igazi csemegével koronázta meg (elnézést a képzavarért): a súlycsoportokon átívelő összesített ranglista első helyén trónoló orosz (dagesztáni) Iszlam Mahacsev csapott össze az egész generációnyi klasszist megverő amerikai Dustin Poirier-vel a könnyűsúlyú – 70 kilós – bajnoki övért.

A 32 éves korára 25–1-es mérleget összeütögető (vagyis esetében inkább összegyűrögető) Mahacsev a Habib Nurmagomedov-féle iskola kiváló tanulója, és egyesek szerint mesterén – aki a UFC 302-re az edzői csapatába is visszatért – is kezd túltenni. Mahacsev ugyanis nemcsak elképesztően jó birkózó, hanem egy Habibnál veszélyesebb állóharcos is, aki az elmúlt években sorra lepte meg az ellenfeleit letisztult repertoárjával. Charles Oliveirával vívott címmeccsén a brazilnak a vég kezdetét a dagesztáni tökéletes ritmusban elengedett jobbhorga jelentette, a ravasz és technikás Alexander Volkanovski elleni első meccsén többször is végigzongorázott lábujjaival az ausztrál bordáin, a második meccset pedig már egy emelettel feljebb, fejrúgással zárta le.

Ellenfele, Dustin Poirier papíron egyszerűbb ellenfélnek tűnt, mint Oliveira vagy Volkanovski, ugyanis az előző két ellenfelével szemben a louisianai veterán meglehetősen sebezhető a földön. Két korábbi címmeccsét – Habib és Oliveira ellen – egyaránt a földön vesztette el; és legutóbbi, Benoit Saint-Denis elleni – végül egy szép KO-val megnyert – meccsén is sokszor alig tudta magát kihámozni a földharcklasszisnak egyáltalán nem mondható francia fogásaiból.

Azonban Poirier esetében a küzdősportokra ritkán jellemző módon valóban találó a „Gyémánt” becenév. A 35 éves amerikai 39 meccses pályafutása során egy forrófejű, kemény öklű verekedőből kőkemény, a nehéz helyzetekben is higgadt fejjel mérlegelő bunyóssá csiszolódott, aki borzalmasan nehéz helyzeteket is képes kibekkelni és a maga javára fordítani. És ahogy azt Mahacsev elleni meccsén is bebizonyította: a visszavonulás küszöbén sem derogál neki újratervezni a bunyóját.

Habib edzőként érkezett, békeközvetítőként távozott

Ugyan Poirier fantasztikus első kezes beszúrásaival, jobbhorgával (mindkét MMA-s alapvetően fordított felállásban bunyózik, szóval a jobb keze van elöl) és megrendítő ütésekre bekészített balegyenesével elvileg állásból előnyben volt Mahacsevvel szemben, a földre viteleknek már a puszta fenyegetésük is korlátozta repertoárját, egyensúlyát féltve például szinte egyáltalán nem rúgott.

Mahacsev így állóharcban is abszolút partiban volt Poirier-vel, és mivel nem volt félnivalója, türelmesen elő tudta készíteni leviteli kísérleteit. Amikor pedig változatos technikákat bevetve kigáncsolta, földre feszítette, lerántotta, legyűrte ellenfelét, akkor szinte mindig veszélyes leszorításba érkezett. De Poirier mindent túlélt, kipördült a hajlított karkulcsból és az egyenes karfeszítésből, lefejtette az álla alá csusszanó karokat. Egymást érték a kivételes technikai megoldásokat hozó párharcok, de földharcos dominanciájával a dagesztáni az első három menetben egyértelmű pontelőnybe került; ráadásul jobbegyenesei, az ütéseket büntető magas térdrúgásai állásból is rendre betaláltak, ami azt eredményezte, hogy Poirier arcvonásai kezdtek eltűnni a rengeteg duzzanat és monokli alatt.

De Poirier a negyedik menetre kezdett feljönni, Mahacsev pedig láthatóan lelassult: egyre többször menekült bele a fogásokba, kinyújtott kézzel kereste ellenfele fejét-nyakát. Ráadásul az amerikai egy elképesztő szabadulást követően egy könyökütéssel felszakította a dagesztáni homlokát, majd ezt követően a falhoz préselte őt, és egy hatos horogkombinációval morzsolta meg a bordáit.

De Mahacsev bemutatta, hogy akaraterőben és összeszedettségben is az MMA valaha volt legnagyobbjai között van a helye: az utolsó, ötödik menetben is sorra válaszolt Poirier ütéseire, majd egy briliáns szekvenciával tett pontot a meccsre: egy terméketlennek tűnő lábfogásból hirtelen váltva, bokájánál fogva tekerte Poiriert a földre, majd a meglepett amerikai oldalába kerülve, ellenfele hónaljánál becsúsztatta karját a nyakához, és máris ott volt egy olyan szoros nyakprés, hogy Poirier hiába jelezte, hogy feladja, mégis belealudt a fojtásba (a „fojtás” kifejezés félrevezető, mert az MMA-ban használt technikák nem a légutakat, hanem a verőereket zárják el, ami másodpercek alatt ájulást idézhet elő).

Miután a ringorvosok felsegítették Poiriert, máris megragadta a markát egykori legyőzője, egyben Mahacsev mentora, Habib Nurmagomedov, aki hosszasan méltatta az amerikai teljesítményét. A hazájában Putyin kegyeiben is sütkérező Habib később egyébként a UFC-események állandó díszvendégével, Donald Trumppal is lefolytatott egy rövid beszélgetést, melyben azt mondta a republikánus elnökjelöltnek: „Tudom, hogy te megállítod a Palesztinát dúló háborút”, amire az amúgy palesztin- vagy békepártinak semmiképpen nem nevezhető Trump mi mást válaszolhatott, mint hogy „Meg fogjuk állítani. Megfékezem a háborút”. A muszlim MMA-harcosok a háború eleje óta többször is nyilvánosan kiálltak a gázai fegyverszünet mellett, Mahacsev a mostanit megelőző, októberi győzelmét a pusztítást gyászolva nem is ünnepelte.

Mahacsev sem fukarkodott az elismeréssel, a meccs utáni interjúban kijelentette: „Nagyon jó munkát végzett Poirier és edzői csapata is. Egy igazi bajnok, egy legenda”; majd bejelentkezett a váltósúly (77 kiló) bajnoki övéért, mely jelenleg a brit Leon Edwards vitrinjében csillog. Poirier viszont hezitálva, de bejelentette, hogy valószínűleg szögre akasztja a kesztyűt. A két klasszison kívül egyébként tényleg minden elismerés megilleti a mindkét versenyzőt fantasztikus technikai és taktikai fegyverzetben csatába küldő edzői stábokat. A címmeccs egyben az amerikai MMA két meghatározó klubja, a San José-i American Kickboxing Academy és a floridai American Top Team összecsapását is hozta.

Iszlam Mahacsev győzelmével már harmadjára védte meg bajnoki címét – ezzel beállította a súlycsoport rekordját –, Dustin Poirier ellenben már a harmadik címmeccsét bukta el.

Kiporoszkált egy címmeccset

A UFC 302-es másik valamennyire érdekes meccsét a brazil Paolo Costa és az amerikai Sean Strickland középsúlyú (84 kilós) küzdelme kínálta. A 32 éves brazil Paolo Costa 2017-ben robbant be a UFC-be; brutális – nyilvánvalóan nem csak a sok csirkés rizsből merített – erejével, intenzív kombinációival és az MMA-ban elhanyagolt test-fej zónázásával két év alatt átrohant a súlycsoporton, azonban az Israel Adesanya által rámért óriási verés után teljesítménye nagyon ingadozó vált.

Miközben – legalábbis jobb meccsein – Costa agresszív, dinamikus és óriási veréseket oszt ki, addig a középsúlyú bajnokságot Adesanyától elhódító, majd januárban Dricus du Plessis ellen el is vesztő Strickland maga az óvatosság, takarékosság és visszafogottság. Ez az ellentét azért is bizarr, mert az amerikai minden edzése felér egy háborúval, ahol a „laza” edzőküzdelmek során ugró térdrúgásokkal próbálja levadászni partnerei fejét, közösségi platformjain pedig az őrület határán billegő eszmefuttatásokkal szórakoztatja vagy botránkoztatja meg (oké, ez sokszor ugyanaz) követőit.

Strickland ezúttal is a megszokott magas, rövid állásában jött ki, a közönség hangos JÚ-ESZ-ÉJ skandálása és Donald Trump biztató tapsa is csak arra volt elég, hogy kitartóan araszoljon az oktagon peremén szökdécselő Costa után, és laza balegyeneseivel és taposórúgásaival zargassa a brazilt. Costa ellenben már az első menetben puklissá rúgta ellenfele lábszárát, és kemény testütésekkel igyekezte megtörni Strickland komótos, de mégiscsak kellemetlen ritmusát.

De az öt menet alatt Costa nem tudta tartani magát a stratégiájához, leálltak vagy csak sután találtak a Strickland lábszárát sanyargató rúgásai, és az amerikai fejét sem tudta igazi erővel eltalálni – tegyük hozzá, Strickland az a harcos, akinek kvalitásait nem elsősorban az mutatja, hogy ő milyen jól bunyózik, hanem az, hogy ellenfelei milyen pocsékul bunyóznak ellene.

Az amerikai becsületére legyen mondva, hogy nem akarta beérni azzal, hogy a pontozóknál ő legyen az egyértelmű győztes; az ötödik menet végén előrántotta agresszív énjét, megrendítette Costát, majd a kábultan-tántorogva menekülő brazilt bizarr ugrórúgásokkal próbálta padlóra küldeni, de a TKO-hoz már nem maradt elég ideje.