Hat ok, ami elvezette a futballválogatottat egy 57 éve nem látott sikerhez

Egy: hátrányban is megvan a stabilitás

A középhátvéd Willi Orbán sérülése épp a meccsek felét érintette. Amíg játszott, a négy meccsen összesen csak egy gólt kaptunk. A kiválása utáni négy meccsen hatot. Amíg Orbán a pályán volt, egyszer kerültünk hátrányba, utána háromszor. Csakhogy: Belgrádban és Montenegró ellen hazai pályán pillanatok alatt összejött a fordítás, még ha addig olykor döcögős is volt a játék. Litvániában már a félidőre kétgólos hátrányt sikerült összeszedni, de a csapatnak akkor is volt tartása, és akkor is, amikor a két bolgár kapura lövés bement Szófiában.

Az előző selejtezősorozathoz képest óriási előrelépés, hogy hátrányban is nyugodtak tudtak maradni a játékosok. Hogy mást ne mondjunk, Cardiffban sem így volt 2019 novemberében, a Wales elleni, rossz emlékű selejtezőn. Most viszont, amikor ilyen helyzetbe kerültek a játékosok, csak csinálták tovább azt, amit megbeszéltek, és hittek abban, hogy eljön a fordulat. El is jött.

Kettő: Marco Rossi

Abban, hogy egyszer sem láttunk hitevesztett csapatot a pályán, nyilván óriási szerepe van Marco Rossinak. A taktikai újításaival már foglalkoztunk, azzal is, hogyan vezényelt le egy generációváltást. Nyilvánvaló, hogy nála egyszerűen jobban fociznak a játékosok, mint a klubjukban.

Nem kifogáskereső, hanem megoldásközpontú szakember.

Aprólékos, nála nem fordulhat elő, mint egy korábbi magyar kapitánynál, amikor a csapatbuszon jutott eszébe, hogy elfelejtett instrukciót adni szabadrúgások esetén a sorfal felállítására. A kommunikációja ugyanakkor kicsit visszás, nehezen érthetők az olyan momentumok, mint amikor kommentelőknek válaszol sajtótájékoztatón, vagy amikor a válogatott ellendrukkereinek üzen egy történelmi pillanatban.

Akárhogy is: Rossinak van hitele a csapat előtt, a játékosok még egy adandó klubváltásnál is kikérik a véleményét. Ha nem keresne ellenséget ott is, ahol nincs, biztosan makulátlan lenne az egyébként abszolút pozitív megítélése.

Három: a Szoboszlai-faktor

Évtizedek teltek el úgy a magyar fociban, hogy nem tudtuk, mit jelent az, amikor a csapat legjobb játékosa látványosan felfelé húzza a csapatát. Milyen az, amikor egy Adrian Mutu egy polccal magasabbra teszi a románokat (csak hogy ne Gheorghe Hagit emeljük ki). Hogy milyen az, amikor Dimitar Berbatov van a bolgár csatársorban (csak hogy ne az aranylabdás Hriszto Sztojcskovot emeljük ki).

Szoboszlai Dominik olyan, meccset befolyásoló erővé vált, akinek élmény nézni már a bemelegítésnél is a sprintjeit, a belőle áradó dinamikát. Mivel mindenkor maximalista, a példája ragadós a társaira. Ezt sem élhették át nagyon sokáig a magyar válogatott játékosai, hogy van az öltözőben valaki, akivel egyszerűen jó csatába menni. Azt is jó látni, milyen az, amikor a védekezésben visszatámad, zavart kelt, olvassa az ellenfele szándékát, és megpróbál közbelépni.

Ami pedig egyenesen felejthetetlen, az az első gólja, ahogy olyan sebességnél is labdabiztos, ráadásul hátrányban, és amikor nem egy San Marino az ellenfél. Szoboszlai nemcsak gólokat rúg, de jól cselez, jól passzol, helyzetbe tudja hozni a társait – végre van egy magyar játékos, aki képes kibillenteni egy meccset váratlanul a nyugalmából.

Abban is élen jár, hogyan lehet és kell lezárni egy meccset a legrövidebb idő alatt, mert már jön a másik, aminek csak tiszta fejjel szabad nekimenni.

A morálja átragadhat a társaira, az önbizalmából még egy kispados is merítkezhet, de akár még azoknak a gyerekeknek is megváltoztathatja a pályafutását, akik most tízévesek. Alig várta, hogy példakép legyen, és még mindig veretlen a válogatott, amióta ő a csapatkapitány. Ahogy Dibusz Dénes mondta vasárnap, olyan a hatása, mint Messinek volt a Barcelonában.

Négy: a legnagyobb felfedezett

Már ő állt a kapuban, amikor Magyarország átgázolt Anglián (0-4 Wolverhamptonban), aztán Belfastban vagy Moszkvában is földöntúli bravúrokat mutatott be, de ezt a márciusban kezdődő sorozatot Dibusz Dénes védte végig, és most tétmeccseken brillírozott. Kivárta a sorát: 33 évesen ünnepelte a 33. válogatottságát, de előtte a Fradiban már megmutatta, mennyire erős pont tud lenni a kapuban.

És most a válogatottnak is fontos pontokat szerzett.

Nem lehet vita tárgya, hogy a Belgrádban bemutatott bravúrjai nélkül nem lett volna meg a bravúrgyőzelem. De vasárnap délután is egyedül vezette rá a labdát a montenegrói Milutin Osmajić 2–1-es magyar vezetésnél, és akkor is a helyén volt. Aztán a hajrában hét másodperc alatt négyszer védett. A kijöveteleknél sem volt bizonytalan, ami nála amúgy sokszor neuralgikus pont.

Amikor felmerül a kérdés, hogy a magyar futball mennyit profitál abból, hogy a Fradiban sok a külföldi, akkor gondoljunk arra, a külföldiek nélkül nem jutott volna a csoportkörbe a csapat, és Dibusz a csoportkörben megszerzett rutinja nélkül nem tudott volna ilyen hatékonyan a válogatott erőssége lenni.

Mivel a sérüléséből felépülő Gulácsi Péter kispados a Lipcsében, Dibusznak minden esélye megvan, hogy egyet előrelépjen a harmadik Eb-jén. 2016-ban ő volt a harmadik számú kapus, 2021-ben már a második, most pedig a németországi meccseken halmozhatja tovább a bravúrjait.

Öt: a hazai pálya

„Innen nem sokan viszik el a három pontot” – a jóslatot még Dárdai Pál tette 2019-ben, amikor elkészült a Puskás Aréna. Ez volt az első teljes sorozat, amikor a válogatott itt játszhatta az összes mérkőzését. „Nem teher, hanem megtiszteltetés” – ez az idézet pedig Szoboszlaitól ered.

Most egy olyan sorozaton vagyunk túl, ahol az ellenfeleknek nem volt olyan otthonuk, olyan katlanuk, mint a mieinknek. Belgrádban lett volna, mert a Marakana építészetileg alkalmas rá, de éppen zárt kapus volt. A magyar meccseknek kialakult koreográfiájuk van a Reptérrel, a Nélküleddel, Az éjjel soha nem érhet véget-tel, és a B közép is kihasználja a stadion adta lehetőségeket, amikor óriásmolinón üzen a kapu mögötti szektorból, ahonnan árad az erő a pályára.

Hat: a „futball istene”

Sok olyan momentum volt a válogatott meccsein, amiknél ha nincs meg a szerencsefaktor, egészen más eredmények születnek. Gondoljunk csak Nagy Ádám labdájára Podgoricában, amikor Dibusz is csak kérlelhette a kapufát, hogy ne befelé pattanjon a labda rögtön a meccs elején. A szerbek elleni itthoni mérkőzésen egy támadáson belül kétszer a bal kapufa mentett két másodperc alatt. És persze a bolgár kapus, Naumov mutatványa, amikor a 97. percben úgy gondolta, majd ő kifut és leszedi a labdát, amivel véget vet a találkozónak. Nem ért oda, Petkov pedig a saját kapujába csúsztatott.

Ez már egy szép szerencsecsokor. De mint egyetlen más csapatsportág sem, a foci sem létezik szerencse nélkül. Vagyis, ahogy Rossi mondta, a futball istene velünk volt. Németországban várjuk a folytatást.