Deutsch Tamás szerint ez a sportkönyv izgalmas korrajz. Tényleg az, de nem úgy

Talán egyetlen sportvezető sem gondolta 2010. január elején, amikor a kormányzásra készülődő Orbán Viktor meglátogatta a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) elnökségi ülését, hogy olyan bőséges és nagyvonalú támogatásban részesülnek majd, mint amit végül a Fidesz megadott az ágazatnak. Orbán már 1998 és 2002 között nyilvánvalóvá tette, hogy szerinte több támogatást érdemelnek a sport szereplői. 2010 után viszont nem csak megújultak a létesítmények, és épültek sorra újak, az ágazat szereplőinek legmerészebb álmai is valóra váltak.

Orbán első kormányzása idején reorganizációs hitelnek nevezték a mentőövet, most társaságiadó-kedvezménynek (tao), ami nagyságrendekkel komolyabb támogatást nyújt. (Ezzel együtt nyilván az ügyeskedők száma is növekedett, mert az ellenőrzés meglehetősen laza.) Volt olyan terv is a 2010 és 2023 közötti időszakban, hogy a sport finanszírozását egycsatornássá kell tenni, a Borkai Zsolt vezette MOB meg is kapta erre az esélyt, de a riói olimpia után a kormányzat változtatott, 2017 elején kivette a szervezet kezéből az irányítást. Azóta elsősorban az államtitkárságon dőlnek el a legfontosabb dolgok, ami persze nem jelenti azt, hogy ne maradtak volna kisebb-nagyobb ernyőszervezetek.

Az egyik ilyen a Sportegyesületek Országos Szövetsége, vagyis a SOSZ. A mostanában mintegy 2,5 milliárd – javarészt az egyesületek közt szétosztott – forintból gazdálkodó szervezet most megjelentetett egy könyvet, amelyben nemcsak saját maga történetét mutatja be, hanem a SOSZ optikáján keresztül a teljes magyar sportét is.

A rendszerváltás utáni visszaesés

A SOSZ-nak most a fideszes Deutsch Tamás, EP-képviselő, egykori sportminiszter az elnöke, aki az ex-MSZP-s Mesterházy Attilától vette át az irányítást 2015-ben. Mesterházy korábban volt a sportminisztérium államtitkára is, a magyar szempontból rendkívül kínos athéni olimpián történt öt magyar doppingeset után neki kellett kiállnia a sajtó elé 2004 szeptemberében, és elmagyaráznia, hogy állami felelősség nincs. Aztán pár hét múlva már minisztérium sem volt, amikor Gyurcsány Ferenc sportminiszterből miniszterelnökké lépett elő.

Mesterházy ettől még a sportban megtartotta a befolyását, 2005-ben a SOSZ élére került, és 2015-ig meg is tartotta ezt a pozícióját, vagyis még együtt kellett működnie Orbánékkal. Igaz, akkoriban a SOSZ egy kiüresedett szervezet volt, sokan nem is tudtak a létezéséről: 2016-ban mindössze 110 egyesület volt tagja a SOSZ-nak, 2022-ben már 800. „Az új kormánnyal nekem nehezebb lett volna egyezségre jutnom, és el akartam azt is kerülni, hogy a pártpolitika megmérgezze a működésünket” – adott magyarázatot a kötetben Mesterházy a távozására.

A SOSZ eredete 1990-re vezethető vissza, amikor a rendszerváltás kőkeményen betalálta a teljes sportéletet is. Akkor ismerték meg például azt is a vezetők, milyen az, amikor járulékokat kell fizetni valaki után, állni a közterheket.

„A sportolókat alkalmazó szervezetek, vállalatok felmondták a sportolói szerződéseket, és őket az egyesületeknek kellett volna munkaviszonyba átvenni. Ehhez azonban anyagi fedezetet nem kaptak, nem tudták az állami közterheiket miből fizetni. Az ipari vállalatokat privatizálták, az addig komoly támogatónak számító bányász- és szövetkezeti szektor egy része bedőlt, másik része magánkézbe került. Az új tulajdonosok nem tudtak, vagy nem akartak a sportra költeni” – így festette le a kor viszonyait a SOSZ egyik alapítója, Kiss Imre.

Kiss az egyik fontos bázist, a csepeli klubot vezette, de a kilencvenes évek elején tíznél is több pozíciót töltött be, 1992-ben például a MOB alelnöke lett. Emellett folyamatosan futkosott szponzorok után, mert azt érezte, hogy a magyar sportértékek nem mehetnek veszendőbe. Ebben az évben petíciót juttatott el az Országgyűlésbe, aminek a címe: Petíció a magyar sport megmentésére.

A parlamentben akkor a háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó Gyarmati Dezső a kormányon lévő MDF-et erősítette, a kétszeres olimpiai győztes öttusázó, Török Ferenc a legnagyobb ellenzéki erőt, az SZDSZ-t. Géczi István már nem volt tagja a szocialista frakciónak, de a korábbi válogatott és Fradi-kapus javaslatára hozták létre még 1990-ben a sportbizottságot.

Kiss ebben a petícióban meglehetősen morózusan és nyersen fogalmazott. Azt írta például, nem lehet a földnek olyan szegény országa, amelyik megengedi azt a luxust, hogy lemond az utódok egészségéről.

„Ha nem részesülünk hatékony elsősegélyben még abban a parlamenti ciklusban, meghal a magyar sport”

– állapította meg.

A szavai azért is lehettek meglepőek, mert ekkor Magyarország 11 arany- és 12 ezüstéremmel történetének második legsikeresebb olimpiai szereplését zárta Barcelonában. Ez az átlag feletti szereplés viszont még a nyolcvanas évek terméke, amikor még pezsgő sportélet zajlott. 1992-ben a Szovjetunió már nem létezett, az utódállamok még nem indíthattak versenyzőket, így lényegesen kisebb volt a konkurencia, mint négy évvel később. Az NDK eltűnt, ami megint csak kedvező volt a magyar versenyzőknek. Plusz olyan karakteres edzők tanítványai értek el sikereket, mint Széchy Tamás, Kiss László, Hangyási László, Kocsis Ferenc, kapitányként pedig Moravetz Ferenc, Hegedüs Csaba fogta össze a munkát.

Kiss azt érezte, hogy ez az idilli állapot nem tartható fent sokáig az eredményességben, és 1996-ban már jött is a visszajelzés a hét atlantai aranyéremmel. Kőbán Rita már a sikere után arról beszélt, milyen sanyarú körülmények közt készült fel, eközben a világban sokkal jobb a helyzet, és ha versenyképesek akarunk maradni, akkor áldozni kell. És akkor még azt nem is lehetett tudni, hogy hamarosan meleg víz sem lesz jó néhány öltözőben.

Deutsch mint az elmaradt rendszerváltás élharcosa

A könyv egyik szórakoztató része, hogy amikor Deutsch Tamás sportminiszter lett, milyen csatákat vívott a SOSZ-szal, amelynek most a vezetője. Deutschnak nemcsak a Magyar Labdarúgó-szövetséggel volt egy komoly csörtéje (aminek Kovács Attila elnök felfüggesztése lett az eredménye), hanem a SOSZ-szal is. Akkoriban a lelke legmélyén azt sem bánta volna, ha nincsenek a palettán.

Most így vallott a korábbi időszakról: „Úgy ítéltük meg, hogy a SOSZ kizárólag azt hajtogatja, hogy kapjanak végre pénzt, de arról nemigen akartak hallani, hogy a működésen gyökeresen változtatni kellene. A SOSZ úgy gondolta, nekünk van csőlátásunk, mert az első helyre az átalakítást helyezzük, és ha ez megtörtént, akkor jutnak hozzá a forrásokhoz.”

Mai mércével már bizarr eset, hogy Deutsch 1999-ben megvonta az Újpesttől az állami támogatást, mert próbált a hatékonyságra törekedni, hogy a sport, amennyire csak lehet, önfenntartó legyen. Azóta már közhely, de akkor még nem mondták ki, hogy a rendszerváltás a sportban nem történt meg, ő ennek akkoriban élharcosa volt. Nem volt ezzel egyedül a kormányzatban.

„Annak idején meg tudtak volna fojtani egy kanál vízben. Ez az ellenszenv rég elmúlt, még azt is mondták, hogy sok mindenben igazam volt”

– ezt már Dénes Ferenc sportközgazdász mondta a Telexnek.

Dénes is a könyv egyik szereplője, ő 1998 és 2002 között Deutsch helyettes államtitkára volt, és a könyv bemutatóján is találkozott az egykori harcostársaival. Dénes képviselte a piaci szemléletet, azt, hogy a természetes kiválasztódást a piaci folyamatok úgyis lerendezik. Az erős klubok úgyis talpon maradnak, a gyengébbek elvesznek. Soknak gondolt például annyi kajakszakosztályt, ami akkoriban létezett, ehelyett két központot hozott volna létre.

Feleslegesnek gondolta, hogy minden csapat saját stadiont kapjon – ha már az Inter és a Milan jól megfér egymás mellett Olaszországban, miért ne lehetne ez így Magyarországon is? Kiemelt sportágnak (összesen ötöt jelöltek meg) a dzsúdót választották, nem a birkózást. Sok minden miatt nem kedvelték Dénest, és amikor arra hívta fel a figyelmet, hogy a jól teljesítő élsportolóknak járó Gerevich-ösztöndíj is állami pénz, akkor pláne gyűjtötte a rossz pontokat.

2002 után ismét az MSZP jött, a sportban élők elkönyvelték, hogy szűk évek jönnek, bár ennek nem volt érdemi hatása az olimpiai eredményességre: a 2000-es és a 2004-es olimpia hajszálra ugyanannyi érmet hozott (8 arany, 6 ezüst, 3 bronz) – de a levakarhatatlan doppingbélyeget is, ami kifejezetten kényelmetlenné tette nemcsak az állami vezetés, hanem a MOB munkáját is. Két aranyérmet vettek el ugyanis, Annus Adriánét és Fazekas Róbertét. Annusnak már a Himnuszt is eljátszották, a nyakában volt az arany, Fazekas a versenyen a legnagyobbat dobta, de őt kizárták, mert nem tudott elegendő mennyiségű vizeletet adni a doppingmintához. 2008-ban jött a leszereplés mindössze három arannyal, nem is lehetett kérdés, hogy valamin változtatni kell.

Sztárok helyett stadionok

A könyvben visszatérő téma, örök dilemma: piac vagy állam. Kinek kell eltartania és hogyan a sportot? Ezt a kérdést azonban 2010 után már nem is ildomos feltenni, mert olyan az állami szubvenció mértéke, hogy olykor már racionálisan elkölteni sem tudják az akadémiák vagy a klubok a nekik járó pénzt. A szponzorok pedig úgy vannak vele, ha már ilyen kivételes helyzetben vannak az egyesületek, akkor más területre csoportosítják a pénzüket, a sportot tartsa csak el az állam. A taóval lényegében elsorvasztották az üzleti szponzorációt, néhány cég maradt csupán. A klubvezetők rátermettségét már nem az üzleti szemlélet vagy széles bázis felépítése alapján mérik, hanem azzal, ki milyen közel helyezkedik egy-két befolyásos politikushoz.

Maga Deutsch izgalmas korrajznak nevezte ezt a könyvet, és ebben nem is téved. A megújult létesítmények fotóit látjuk Felcsúttól Szombathelyen át Diósgyőrig, a tatabányai sportcsarnoktól a 9 ezres szegedi kézilabda-arénáig, nem pedig a magyar sportélet nemzetközileg is ismert sztárjait. Létesítményfejlesztésre a könyv tanúsága szerint 402 milliárd ment 2012 és 2016 között, ehhez még hozzá kell tenni a Puskás Arénát és a Nemzeti Atlétikai Központot, hogy csak a legnagyobbakat említsük, a kisebbeket ne is.

Az épületek emblematikusak lettek, a sportolók nem.

Ott van persze a háromszoros olimpiai bajnok Szilágyi Áron, de őt nem a mostani finanszírozási rendszer tette naggyá, bár nyilvánvalóan tudja segíteni a hétköznapjait. Hosszú Katinka fotója viszont nem is szerepel a könyvben, noha a 2013 és 2019 közötti időszak elsősorban róla szólt.

Azon persze lehet vitatkozni, hogy ilyen mértékű dotációnak milyen eredményt kellett volna már kihoznia. Hogy mennyi aranyérem, egyéb eredmény (olyan sportágakban, ahol nem az olimpián van a fókusz) lenne a reális. A pénz megítélésekor viszont nem hangzott el, hogy mit kell érte cserébe minimálisan tenni, hogy elvárható lenne-e a 200 fős olimpiai csapat, mint az egyik legnyomorúságosabb időszakban, 2004-ben. (Rióban 154, Tokióban 172 magyar versenyző állhatott rajthoz.)

Tény, hogy az egyesületek száma szaporodik: amíg 1993-ban a 20 ezret sem érte el, a 2020-as évekre 35 ezer körül mozog a számuk. De hogy ezekben az egyesületekben milyen (nevelő)munka folyik, arról nincs valódi felmérés. És persze az is egy izgalmas kérdés, hogy rendszerszinten valóban megújultak-e az egyesületek, követik-e a szakosztályok, azok vezetői az adatforradalmat, egyáltalán cél-e az, hogy teniszben, röplabdában, kosárlabdában, kerékpárban kitermeljen a rendszer egy olyan szerte a világban ismert arcot, akivel lehetne azonosítani Magyarországot. Vagy megelégszünk azzal, hogy a hagyományosan sikeres sportágakban úgy-ahogy tartjuk a lépést a világgal.