A kirabolt és újjáépített Lipcse megmutatta, mekkora a baj a Bayernnél

2023. augusztus 17. – 23:30

A kirabolt és újjáépített Lipcse megmutatta, mekkora a baj a Bayernnél
Dani Olmo mesterhármasa elintézte a Bayernt a szuperkupában – Fotó: Harry Langer / DeFodi Images / Getty Images

Másolás

Vágólapra másolva

Szombaton egy kínos, 3-0-s vereséggel kezdte meg a szezont a világsztárokkal megerősített Bayern München, amit épp az újjáépítés alatt álló RB Leipzig vert meg a Német Szuperkupában. A Bayern saját sikerfilozófiáját rúgta fel azzal, hogy teljhatalmat adott a vezetőedző Thomas Tuchelnek, aki így csak magától várhatja a megoldást. Eközben Lipcsében látszólag tökéletesen vészelték át, hogy az öt legjobb játékosukból négyet, köztük Szoboszlai Dominikot elvesztették. De korai még temetni a Bayernt? Elemzés.

A német bajnok és a kupagyőztes összecsapását jelentő Német Szuperkupa hagyományosan egyfajta előzetes megmérettetés a Bayern és aktuális kihívója között – ez általában a tavalyi bajnokságot elvesztő Dortmund, amivel az utóbbi 12 évben 8-szor szuperkupáztak, illetve újabban azért a Lipcse is oda-odafér. Emellett persze egyfajta szezonbeharangozó marketingtermék is a meccs.

Idén különösen igaz volt ez, hiszen hatvan éve kezdődött el a német profiliga – akkor még a hatvanas évek elejének legsikeresebb müncheni klubjával, az 1860-nal alapítóként. A ligából ki is maradó Bayern ekkor még fából összetákolt öltözőkben senyvedett, és a német sport Bibliájának tekinthető Kicker 19. oldalán szerénykedett, innen jött aztán a nagy felemelkedés Uli Hoenessékkel, Sepp Maierrel, Franz Beckenbauerrel és Gerd Müllerrel, megfejelve ezt a napjainkban 11-szer zsinórban megnyert „salátástállal”.

Mivel a Német Kupa első fordulóiból a Bayern ismét kimaradt, kapóra jött az alkalom, hogy a bajor sztárcsapat és szuperkupa-ellenfele médiabarát, kiemelt időpontban játsszon. Főleg, mivel a többi Bundesliga-csapat a DFB kupában (amit a szövetség szervez, nem a liga) az alacsonyabb osztályú, Schott Mainz, Atlas Demenhorst, Teutonia Ottensen, TUS Makkabi Berlin és Eddie Murphy kedvence, az Astoria Walldorf ellen vitézkedik az első körben, lehetne akár egy nívós, tévénézőket vonzó szombat esti meccs is.

A félreértések elkerülése végett nem az egyébként remek és izgalommal teli Német Kupát kritizálom – az Augsburg, a Werder, a Darmstadt és a Bochum is elvéreztek, míg a nagyobb tradíciójú másodosztályú csapatokból a Hannover és a Karlsruhe sem élte túl az első kört. Aki járt már kupameccsen, az pontosan tudja, hogy mit jelent majd pl. a Preussen Münsternek a Bayernt fogadni. Inkább csak igyekszem egyfajta más megvilágításba helyezni a tv-társaságok és a liga prioritásait a hagyományok megváltoztatásával. Emellett a szuperkupa arra is kiváló alkalom, hogy megnézzük a Harry Kane-nel is erősödő Bayern és a Szoboszlai Dominik mellett szinte összes sztárját elvesztő Lipcse átalakulását.

A bajoroknál egy sok szempontból szinte szégyenteljes szezon – Oliver Kahn, Hasan Salihamidžić és Julian Nagelsmann távozásai, elképzelhetetlen kupakiesések, elajándékozott bajnoki cím, amit lényegében a BVB adott vissza nekik drámai módon – után tulajdonképpen Uli Hoeness és Thomas Tuchel kezében koncentrálódott a hatalom, melléjük érkezik majd szeptemberben Christoph Freund Salzburgból az üresen álló sportigazgatói székbe. A történet több csavart és ironikus momentumot tartalmaz, hiszen pont az a Bayern adott soha nem látott edzői hatalmat Tucheléknek, amelyik híresen azt a nézetet vallja, hogy mindig a klub a legfontosabb – és így a magukról többet gondoló trénerek Magathtól Van Gaalig rendre belebuktak a Hoeness-Rummenigge duóval folytatott hatalmi harcokba.

Nem beszélve arról, hogy Tuchel legnagyobb gondja a Chelsea-nél pont az volt, hogy nem akart belefolyni a játékosigazolásokba (és nem válaszolt Todd Boehly üzeneteire), merthogy ő hagyományosan annak az érának a szülötte, amelyben már sportigazgatóval, szakmai igazgatóval (Heidel a Mainznál, Zorc a Dortmundnál) dolgozik együtt. Ehhez képest a Bayernnél mind a négy kívánságát teljesítették. Nevezetesen érkezett egy igazi Lewandowski-utódnak tekinthető, a kilences posztra méltó Harry Kane, akiért 100 millió eurót fizettek (ez bónuszokkal 120, évi 25 milliós fizetéssel együtt 220), jött egy domináns belső védő Kim Mindzse személyében (50 millió plusz ugyanennyi a nettó 5 éves fizetése), és megszerezték a lipcsei presszingszörny Konrad Laimert (ráadásul ingyen jött, cserébe viszont évi tízmillió euró a fizetése négy évre) és a Dortmundban általában balhátvédet-nyolcast játszó Raphaël Guerreirót (szintén ingyen, két évre 8-10 millió eurós fizetéssel).

Ez összesen kb. négyszázmillió eurónyi kiadás még akkor is, ha a Bayern idén is jól passzolt el másokat a piacon, hiszen nagyjából százmillió euró jött be Lucas Hernandez, Sadio Mané, Marcel Sabitzer és Yann Sommer játékjogáért, és majdnem ugyanennyit spóroltak az ő szerződésükben szereplő, a távozásukkal felszabaduló fizetésekkel (Mané évi 22 milliót keresett volna még két évre, Lucasnak egy évre 16 millió járt volna, Sabitzer két évig évi 9 milliót kapott volna, Sommeren pedig 5 milliót spóroltak).

De akkor még nem is beszéltünk az akut kapuskeresésről: Manuel Neuer a vártnál lassabban gyógyul a decemberi síeléses lábtöréséből, sőt több forrás szerint nem igazán tudja megrúgni a labdát. A bajorok a januárban igazolt Sommert az Internek adták el, és Alexander Nübel kölcsönadása után nagyjából már mindenkit megkerestek David de Geatól a Bielefeldben kimagaslóan passzoló, jelenlegi City-cserekapus Stefan Ortegáig (ő Tuchelék jelöltje), hiszen egyelőre Sven Ulreich az egyetlen bevethető felnőttkapusuk.

Tuchellel szemben eddig csak óvatos kritikák voltak, elvégre a gondok nagy részét az előző vezetőség tulajdonképpeni káoszba torkolló megújulásból fakadó vezetői, csapattervezési problémái okozták, Tuchel hozta a minimális elvárásnak tekinthető bajnoki címet, a többiről pedig nem nagyon tehetett. Viszont a fenti ráruházott hatalom értelmében mostantól nehéz lesz hárítania a felelősséget, és mint tudjuk, a Bayernnél egy döntetlen is káoszt idéz elő, nem hogy egy ilyen szintű presztízsvereség, mint a szuperkupa elvesztése egy totálisan átalakult Lipcse ellen.

Álljon itt a Kicker hétfői vezércikkének egy részlete:

„Tehetetlen, nyugtalan – és teljesen kész

Amikor Thomas Tuchel edző a kamerák elé áll a meccs után, és azt mondja, hogy »rémisztő, most nincs megoldásom, megdöbbentem és rendkívül csalódott vagyok«, az nem jelent semmi jót. Ellenkezőleg. Aztán Münchenben megszólal a riasztó. És ez még a Bundesliga kezdete előtt történt. A Bayern teljesítménye a szuperkupában a Leipzig elleni 0-3-ban olyan kirívóan szörnyű volt.

»Semmit nem ismerek fel, azt sem, amit tartalmilag csináltunk, és abból sem, ahogy legutóbb játszottunk és edzettünk« – kritizált a teljesen paff Tuchel, aki már részletes elemzése előtt is »hibák százait« jósolta. És továbbra is kétértelműen fogalmaz: »Óriási az eltérés aközött a lelkiállapot, forma, hangulat között, amellyel megérkezünk és játszunk, és aközött, amit a pályán mutatunk. Számomra ez pillanatnyilag megmagyarázhatatlan.« A 49 éves vezetőedző mindenekelőtt kifogásolta, hogy támadói »nem értékesítik az általunk teremtett lehetőségeket«, illetve a könnyen kapott gólokat. »Ez a 33. forduló teljes folytatása« – mondta Tuchel: »Mintha nem csináltunk volna semmit az elmúlt négy hétben.«”

Bár nagy a csábítás, hogy a hibák százait bemutassuk, jelen elemzésben inkább egy szerényebb és józanabb áttekintéssel, csapatrészenként pár vizuális bizonyítékokon át mutatnánk be a Bayernnek a szuperkupában mutatott hiányosságait, egyben az új játékosok kontextusát is felvázolva.

Középső védős építkezés és a Kimmich–dilemma

Tuchel egy nagelsmannosnak is mondható 4-2-2-2-es felállásban játszatta csapatát szombaton, ahol a két mobilis visszamozgó kilences (Mathys Tel, Jamal Musiala, utóbbi néha Serge Gnabryval cserélt helyet) ideális esetben kihozza magával az őket agresszívan követő lipcsei belső védőket (Willi Orbánt és Mohamed Simakant). Ha az építkező játékosoknak – belső védők és Joshua Kimmich – van elég idejük, akkor be tudják indítani az átlósan bemozgó szélsőket, Leroy Sanét és például a tizedik percben Gnabryt, ziccereket kialakítva.

A bayernes Serge Gnabry indul egy remek labdából
A bayernes Serge Gnabry indul egy remek labdából

A gond ezzel szombaton az volt, hogy a Lipcse taktikájában a két csatár szinte mindig hagyta építkezni Dayot Upamecanóékat, és egyrészt fedezőárnyékkal nem engedte Kimmichéknek felvenni a labdát, míg mind Dani Olmo, mind Loïs Openda roppant dinamikával zavarta meg őket a szervezésben.

Remekül felkészült a Lipcse, hogyan is kell megzavarni a Bayernt
Remekül felkészült a Lipcse, hogyan is kell megzavarni a Bayernt

Kimmich ugyanakkor már a tavalyi idényben is jócskán elmaradt korábbi teljesítményétől, és például a harmadik perces labdavesztéséből kialakult komoly Openda-helyzetnél nem sok mentsége lehet.

Kimmich hibájából hamar helyzetbe került Openda
Kimmich hibájából hamar helyzetbe került Openda

Közte és Tuchel között pedig már láthatóan nem is olyan burkolt a feszültség. Tuchel ugyanis inkább a csatársorhoz közelebb, nyolcasban játszatná Kimmichet. „Nem az van a génjeiben, hogy pozícióját tartó középpályás legyen. Túlságosan szeret mozogni. Túl sok helyen besegít, kiválóan készít elő helyzeteket” – mondta róla. Ezért is ragaszkodott volna egy igazi hatos (Declan Rice) megszerzéséhez, hiszen Leon Goretzka talán túl támadó, míg Laimer igazából még az előző vezetőség igazolása. Kimmich viszont hatosnak látja magát („Ich bin ein Sechser”, mondta az ázsiai túrán), míg Tuchel a meccs utáni négyszemközti beszélgetésen tudtára adta, hogy lassítja a csapat játékát. Jó német szenzációhajhász napilapos szokás (beépített forrásokkal) szerint szépen ki is szivárgott minden.

Kimmich még nem találja a helyét Tuchel rendszerében
Kimmich még nem találja a helyét Tuchel rendszerében

A megoldás talán az lehet, hogy amolyan visszavont szervező jobbhátvédként – müncheni karrierje elején ezt játszotta, de a válogatottba is így került be – hatékonyabb lehet, mert több ideje lenne a presszing ellen, lásd pl. Pavard helyezkedését:

Ez azért is kézenfekvő lehet, mert a francia (aki még mindig inkább középső védőnek tartja magát, lásd a stuttgarti időszakot) nyíltan távozni akar, lévén, hogy egyértelműen csak negyedik belső védőnek számít Münchenben, míg a második félidőben őt kiváló megindulásokkal váltó Núszír Mázráví (Noussair Mazraoui) dinamikusabb, és az ajaxos időszaka miatt szintén jól alkalmazható a 3-1-6–os felállásban a jobb félterületben.

Ha a Kimmich-dilemmát a jéghegy csúcsának tekintjük, alatta a jéghegy elég sok rétegből áll akár csak a szombati meccset alapul véve.

Ott van például a védő Matthijs de Ligt kifejezetten bátortalan labdás játéka. A passzhatékonysága ugyan 98 százalékos volt, de mivel szinte csak oldalra passzol, és akkor se pontosan, ez nem sok hasznot jelent. A játékba belépni pedig egyáltalán nem mert már Nagelsmann alatt sem. Ugyanakkor még mindig magasan ő a legmegbízhatóbb belső védő, de tegyük hozzá, hogy Pavard azért tavasszal sokat jött előre, a sokkal progresszívebb, dinamikusabb, de hatalmas hibákat tulajdonképpen egész müncheni karrierje során levetkőzni képtelen Upamecanóval szemben.

Az új érkező Kim ebben a tekintetben De Ligttel szemben is előrelépés lehet, hiszen párharcerőssége és fizikai ereje mindenképp vetekszik a hollandéval, de a Napoliban megfigyelhettük a labdás bátorságát is. Egyelőre azért az előszezonban és a második félidőben (a Benjamin Šeško elleni hatalmas mentése mellett) neki is voltak helyezkedési hibái, ami pont De Ligt beilleszkedését elnézve normális.

Szintén gond volt ezen a meccsen az alapvetően a labda ellen, a visszatámadásokban és az átmenetekben a liga legjobb középpályásaként megszerzett exlipcsei Laimer játéka, aki nem ismerte fel a szabad területeket, nem tudott kiszabadulni a fedezőárnyékból, vagy ha igen, akkor kifejezetten redundáns helyekre ment. Ezek mind-mind akadályozták a csapat támadójátékát, és itt lett volna talán igazán fontos, egy egészséges Guerreiro, ami sajnos tudjuk jól, önellentmondás.

Nem véletlenül váltottak Tuchelék egy hatost alkalmazó taktikára előbb 4-1-4-1, majd 3-1-6-ban. Upamecano egy-egy bepassza a visszamozgó Telnek, vagy a második félidős megindulásai Mázráví és Kingsley Coman dinamikájával már a javulás jelei voltak, és sok mutatóban – kivéve a legfontosabban, a helyzetkihasználásban, mondhatják joggal a müncheni érzelműek – javulás volt tapasztalható.

Igaz, hogy ehhez kellettek Tel hatalmas kihagyott helyzetei, amivel tulajdonképpen folytatódott a tavalyi idény legnagyobb gondja: nincs igazi Lewandowski-helyettes és állandó megbízható gólfelelős. Viszont Kane leigazolásával ez mindenképp a legkönnyebben megoldható probléma, olyan evidencia, amivel egyelőre talán nem is nagyon érdemes foglalkozni.

A Lipcse tankönyvbe illő módon épült újjá

Sokféleképpen lehet megmutatni azt, hogy miképpen alakult át a Lipcse kerete, miután majd’ negyedmilliárd euróért eladták

  • a liga talán legjobb belső védőjét, Joško Gvardiolt, illetve két, Bundesliga-szinten nívós baloldali védőt, Angeliñót és Marcel Halstenberget);
  • a középpálya minden motorját – Laimer épp a szombati ellenfél Bayernhez ment, míg Szoboszlai Dominik és Christopher Nkunku két angol topcsapatba távozott.
  • A csatársorból a Real Sociedad most André Silvát vette kölcsön, mivel a magát Lipcsében nem, Baszkföldön viszont megtaláló Alexander Sørlothról lemaradtak (ő a Villarrealé lett).

Tulajdonképpen a tavalyi Transfermarkt-rangsor szerinti 5 legértékesebb játékosukból négy elment, most a tavaly a Kickernél a legjobb támadó középpályásnak választott Dani Olmo negyvenmillióval a legértékesebb. Gyorsan lelövöm a poént, a Bayernnek lőtt szombati mesterhármas után a München egyből be is jelentkezett érte.

Az elmúlt években a Lipcse Nagelsmann-nal gyakorlatilag stabilizálta magát minimum harmadik pólusként a Bayern és a Dortmund mögött, de mintha a következő szintre való eljutás módja kicsit megtervezetlen vagy túl evidens lett volna számukra. Mind edzői (Marsch, Tedesco), mind vezetői szinten (sportigazgató hiánya Krösche után, Mintzlaff mindenhatósága) egyfajta iránynélküliség mutatkozott, amiből szépen kijöttek tavaly vezetői szinten.

Max Eberl sajátos, 2022-es távozása ellenére a Gladbachnál bizonyította, hogy ezen a poszton a liga egyik legjobbja, szinte minden évben fel is merül a Bayernhez való hazatalálása, és a kezdeti nehézségek után Lipcsében is elemébe jött. De Rouven Schröder leigazolása a sportigazgatói posztra is jól működik – ő az, aki már a Mainznál is a francia piacra specializálódott, és szép lassan Lipcsébe is szállingóznak már a francia tehetségek. Ráadásul a nagy nyári eladások miatt kicsit nehezített terepen kellett lavíroznia, hiszen mindenki tudta, hogy a közel negyedmilliárd eurós bevételből lesz mit szórniuk, úgyhogy a Lille és a Lens rutinosan egyre magasabbra srófolta a lipcsei kiszemeltek árát.

De még így is meglehetősen jó ár-érték arányban vették meg a Manchester Cityhez távozó Gvardiol utódjaként Castello Lukebát 30 millió euróért. Az ő érkezésével – a szombati meccsel ellentétben, ahol még Willi Orbán volt a balbelső védő – az újdonsült csapatkapitánnyá váló magyar játékos jobbra kerül majd, a bizonytalankodó Mohamed Simakan vélhetően padozik, és így tudnak majd mélységből is progresszíven passzolni, ahogy tavaly is. Nagy veszteség viszont a PSG-től megvett szupertini El Chadaille Bitshiabu korai sérülése.

De a jó vásár elmondható a „Szoboszlai lightként” is felfogható, technikás, dinamikus és multifunkcionális Christoph Baumgartnerről, valamint a mindenkit szerelő salzburgi „akademista” Nicolas Seiwaldról is.

A mélységi futásaival, állandó gólveszéllyel és kiváló befejezéseivel, na meg egy fantasztikus Ligue 1-szezonnal érkező Openda esetén egy hosszú pókerjátszmából jött ki jól Eberl. Az előszezonban is nagyszerű gólokat lőtt, és már az első tíz percben látszott, hogy vélhetően a Bundesliga-védőknek is sok gondjuk lesz vele.

Mellette és Timo Werner mellett ott van még a tavaly leigazolt, de csak idén érkező Šeško, aki korábban Ausztriában, most pedig már a második félidőben is megmutatta, hogy hatalmas jövő áll előtte. Nem kell majd nagyon meglepődni, ha a szlovén valahová Rasmus Højlund és Erling Haaland közé pozícionálja magát 2-3 éven belül.

Xavi Simons a PSG-től való kölcsönvétele is hatalmas erősítés, hiszen a holland játékos mindenképp az idei Bundesliga egyik üstököse lehet. Vele és Olmóval olyan minőség és kreativitás kerül a csatársor mögé, amivel kevesen rendelkeznek a német ligában.

Marco Rose és stábja mindenképp hatalmas dicséretet érdemel – amit tőlem már a Telexen is többször megkapott –, de a szombat esti meccsterve is meglehetősen érdekes volt. A mély labdakihozatalokat és mindenáron kihozatalt (ami pl. a Manchester City ellen becsődölt) vélhetően a rendelkezésre álló játékosok miatt szinte teljesen mellőzte. Amit láthattunk, az egy hihetetlenül jól megkomponált, elképesztően intenzív, igazi klasszikus presszing az első 15 percben:

Emellett képesek voltak szituatíve 5 védővel mélyen védekezni (ami hagyományosan a salzburgi–lipcsei csapatok gyengesége), jöttek a szokásos, a segédedző Alexander Zickler-féle pontrúgás-variációk, és még a támadójáték is változatos, megtervezett és veszélyes volt a csekély, 29 százalékos labdabirtoklás ellenére is.

Különösen feltűnő volt, hogy míg a bajoroknál hiányoztak az oldalsó kiforgások a hatosoknál, Seiwald megtette ezt, és nem féltek hosszan és direkten megjátszani a labdát. Szintén érdekes kontraszt volt, hogy Xaver Schlager egymaga 5 sikeres cselt hajtott végre középen, míg a bajoroknál Kimmichék sikertelenek voltak. A kimozgások révén feljebb lehetett tolni a hihetetlen fizikai adottságokkal és futómennyiséggel bíró David Raumot, akivel Pavard nem tudott versenyezni. Továbbá Werner és Openda jól megoldotta a két müncheni belső védő lekötését, Olmót pedig meg lehetett találni a félterületben.

Ebből lehetett forgatni Simons felé vagy Opendát és Wernert keresztbe indítani a védelmi vonal mögé. Simons és Olmo a labdakihozataloknál és az átmenetekben is extra dolgokat csinált. Olmo, akit sérülései, valamint Nkunku és Szoboszlai zseniális szezonja talán egy kicsit a háttérbe szorított, mind a négy támadópárharcát megnyerte, mesterhármasával pedig kiemelkedett a mezőnyből.

„Hihetetlen este volt. De ez még csak a kezdet” – mondta a meccs után Olmo mosolyogva.

Még egy adalék a lipcsei sikerhez: Gulácsi Péter, aki a szuperkupát már a kispadról élte át, közel 11 hónap után bekapcsolódott a csapat edzésmunkájába, az ő visszatérése is fontos plusz lesz. Végszóként pedig forduljunk a másik magyarhoz. Willi Orbán csapatkapitány a lipcsei teljesítményt a fluktuációra és az ebből eredő szerkezetátalakítási intézkedésekre tekintettel így jellemezte: „Meglepően jók voltunk… Az volt az érzésünk, hogy jó volt a felkészülés. De nem igazán tudtuk, hol vagyunk.”

Nehéz és talán felesleges is hatalmas végkövetkeztetéseket levonni egy szuperkupameccs után, de azt láthattuk, hogy az elvártakkal ellentétben a Bayernnek sokkal több megoldatlan problémája akad (és mintha hetente nőnének a gondjaik). 11 sorozatban lehozott ligaelsőség után nehéz azt mondani, hogy ezeket nem oldják meg – igaz, nekik sokkal inkább a 3 egymás utáni idényben a legjobb 8 közötti BL-kiesés a szint és a megoldandó feladat. A teljesen átszervezett Lipcse pedig vélhetően a Dortmundot szorongathatja meg a második helyért, hacsak nincs egy újabb müncheni katasztrófa. A szezont a rekordbajnok pénteken a Werder ellen kezdi, a Lipcse pedig a Granit Xhakával, Jonas Hofmann-nal, Victor Boniface-szel, Álex Grimaldóval és Arthurral megizmosodott Leverkusen ellen játszik szombaton.

Kedvenceink
Partnereinktől
Kövess minket Facebookon is!