A frenetikus német kupaelődöntő, és Szoboszlaiék gólzáporának titkai

A tavalyi Német Kupa két döntőse idén már a legjobb négy között találkozott. Több szempontból is pikáns elődöntőnek tűnt a Lipcse freiburgi látogatása (több magyarral a csapatokban ráadásul), amiből végül egy feszült hangulatú, de tulajdonképpen sima 5-1-es vendéggyőzelem lett. A megszokott fantasztikus légkörben Christian Streich csapata taktikailag talán egy picit túl bátran támadott le – főleg annak ismeretében, hogy a topbajnokságokban Marco Rose kinevezése óta a Lipcse akarja leggyakrabban mélységből kihozni a labdát. Ebből kapott most egy keserű ízelítőt az Európa-park közönsége, hiszen félidőben már négy góllal vezettek a vendégek. A parázs hangulatú második félidőben, Gvardiol kiállítása után egy küzdelmes és izgalmas félórát láthattunk, amit a lipcseiek idei legjobb támadójátékosa Szoboszlai Dominik zárt le egy 97. perces büntetővel.

A hatgólos meccsen egyedüli duplázóként zárt a magyar válogatott kapitánya, de szintén kiemelendő Willi Orbán a 80%-os hatékonysággal megoldott játékhelyzetei, valamint 9 labdaszerzése és 5 tisztázása miatt. Hazai oldalon a Freiburg legveszélyesebbje, a félidőben beálló és a szépítő gólt is előkészítő Sallai Roland volt, akinek érdemei közé tartozik Gvardiol kiszórása is. Összességében a Lipcse öt év alatt negyedszer – négy különböző edzővel! – jut kupadöntőbe és jó esélye van a címvédésre. Nézzük, miért!

Tét a kupadöntő

Ha az embernek van némi nyitottsága a Bayern-Dortmund versengés mögé nézni, elég hamar találkozik az rb Leipzig és az SC Freiburg csapatival. Nem kell messzire tekinteni, hogy az elmúlt tíz-tizenkét év német futballjának két nagy felemelkedőjét (itt kérünk elnézést az Uniontól) meglássuk a két elődöntősben, de óriási kontraszt van a két ide vezető út között.

A híres freiburgi út, amit Streich, Jochen Saier, Oliver Leki és Klemens Hartenbach mantraként ismételnek, nagyjából azt takarja, hogy:

• Az edző, a klubfilozófia, és a struktúra egy kiesésnél is megmarad („Németország 25 legjobb klubjai között akarunk maradni”)
• Folyamatosan beépítik a fiatalokat (a második csapat 3 ponttal lemaradva második a harmadosztályban, bár nem juthat fel)
• Lehetőséget és perspektívát nyújtanak fiatal, de megfizethető tehetségeknek, akiket aztán támogatnak a továbblépésben is
• Mindezt önerőből, most már egy ideje európai kupacsapat szintjén teszik, miközben a lényeg, a hangulat, a nagybetűs Sport-Club Freiburg, mint közösségépítő, formáló és társadalmi tényező megmarad

A másik oldalon a Lipcse egy rendkívül sikeres, ám Németországban továbbra sem túl népszerű klub. Bár a médiában (főleg a nemzetközi színtéren) az utóbbi években az élvezetes játékstílus, és a sikerek miatt normalizálódott a csapat helyzete, az ellenszenv szurkolói szinten továbbra is megmaradt.

A Lipcse a feljutási szezonjában kétszer sem tudott győzni az előttük feljutó Freiburg ellen, viszont az utána következő három meccset megnyerte. 2018-19-ben az SC négyből háromszor nyert, azóta viszont meglehetősen egyoldalú a kép:

Ha ehhez hozzávesszük, hogy a két csapat a hétvégén is megmérkőzik – az 56 pontos Freiburg ismét hazai pályán fogadja a 2 ponttal kevesebbet szerző lipcseieket, a tét a BL-indulás – akkor igazán minden adott volt egy őrült kupaelődöntőhöz.

Füstbe ment freiburgi tervek

Az összeállításoknál igazából csak Streich szolgált meglepetéssel, azzal, hogy a házi gólkirály Vincenzo Grifo nem kezdett. Igaz, a 13 góljából 6 büntetőből született, és február vége óta 11 meccsen csak egyszer talált be, de a kihagyásának inkább taktikai okai voltak: a 3-4-2-1 felállásban a két belső középpályás előtt a presszingspecialista és örökmozgó Höler dinamikusságát preferálta Streich, míg a gólokat és kreativitást Doantól és Gregoritschtól várta.

Streich terveit a letámadással és a hazai pálya egyéb előnyeivel kapcsolatban, alapjaiban húzta át Rose, egy igazi Red Bull klasszikus megújításával. A négy-kettő-kettő-kettes felállást a modern kori futballba a mostanában a Benficával a csúcsokat ostromló Roger Schmidt hozta be. Igaz, annak az érdekessége sokkal inkább a Ralf Rangnick köpönyegéből előbújó, elsöprő erejű és szervezettségű presszingben volt. Az RB forradalmának fókusza sokkal kevésbé a labdás fázison volt – Schmidt ezt az önéletrajzában nagyjából beismerte, és igazából Kínában dolgozott sokat a futballjának ezen a részén, amit Eindhovenben és Lisszabonban már kamatoztatott is.

A meglehetősen ötlettelen és kockázatkerülő Tedesco labdabirtoklás után felüdülés nézni azt a sok kihozatali variációt, amit Blaswich kapus bevonásával, Gvardiol nyomástűrésével és felpasszaival, de mindenképp Szoboszlai és Werner visszalépéseivel csinálnak. Nem véletlen, és valahol megtisztelő hogy Pep Manchester Cityje pont ezt, a legerősebb pontját zúzta szét a Lipcsének.

Kedd este Willi Orbanék a Freiburgot egy megoldhatatlan dilemmába kényszerítették, azzal, hogy

• Mélyen építkezve kicsalogatták a letámadást (így pl. Güntert a szélen), míg a két támadó, Nkunku és Werner általában inkább 3 védőt kötött le mélységben és szélességben is
• Így hatalmas köztes terület nyílt, a Höler-Gregoritsch duó, és a csatlakozó szélső letámadók mögött, amit Eggestein és Höfler nem tudtak lezárni (talán N'golo Kanté sem fénykorában)
• Ide tulajdonképpen opcionálisan lehetett fellépnie a két hatosnak (Laimer és Haidara), visszamozognia az egyik támadónak vagy a két tízesüknek (Olmo és Szoboszlai) akik alapvetően a két szélsővédőről lefordulva kombináltak vagy vették fel szabadon a vonalak között, és indították be Nkunkuékat, mint pl. az ötödik percben:

A hétvégén a Hoffenheimnek beköszönő és így hat hónap után először gólt lövő Nkunku utoljára pont a Freiburg ellen talált be, de itt még tévedett. Nem úgy, mint a másik nagy visszatérő, Dani Olmo, aki másfél hete a Leverkusen ellen először játszott 75 percnél többet és január vége óta nem volt gólja vagy gólpassza a klubcsapatában.

A taktikai nehézségeken túl a vezető gól megmutatta azokat a minőségi különbségeket is, amiket Streichék ezen az estén nem tudtak eltüntetni. A gyors második találat előtt Olmo másodjára verte meg a szezon freiburgi felfedezettjét, Sildilliát, majd klasszikus átrohanásból a támadást tökéletesen támogató Henrichset jutalmazta gólpasszal.

Kétgólos hátrányban szerkezetet nem, de embert cserélt Streich, aki azt remélte hogy Grifo beállásával némi támadójáték is lesz (a passzhatékonyság 65%-ról 75-re emelkedett a szünetre). A másik terv az volt, hogy visszatolódjon Günter balhátvédbe, Lienhart középre, Kübler jobbra, és így stabilizálódjon a védekezés. Ami egyébként majdnem 20 percig így is volt.

Aztán a Freiburg segített, egy sikeres magas letámadás után, Lienhartnak két csapattársa is szabadon volt, és nyomás nélkül fejelhetett, ám ő Haidarát választotta.

Az egész estén szokatlanul lassan visszarendeződő hazaiak, a fenti taktikai táblán mutatott középpályás deficit egy még extrémebb verziójával szembesültek: Szoboszlaiék gyakorlatilag négyen vették fel üresen a pozíciót a két freiburgi négyes lánc között.

A negyedik gól hasonlóan indokolatlanul, egy hazai kirúgás után jött:

Miközben a Lipcse elképesztő második hullámmal támadott, a hazaiak botrányosan zártak (talán inkább a jöttek a jó kifejezés, mert zárni nem sokat zártak) vissza. Igaz, hogy Olmo számára több passzopció is létezik és ez a Lipcse érdeme, de Ginter belógása, Eggestein és Lienhart kommunikációja, Olmo meg nem támadása, mind-mind hatalmas hibák, így teljesen megérdemelten négy góllal ment a szünetre a Lipcse.

Második félidő

A második félidőben a hazaiak hozzáállása sokat javult – a szervezettségük azonban nem. Nehéz megmondani, hogy mi lett volna kiállítás nélkül, 11 a 11 ellen, az viszont tény, hogy Sallai, majd később egy másik jól cselező szélső Weisshaupt beállítása, és Gvardiol piros lapja elég sokat dobott az izgalmi faktoron. Ez ebben a helyzetben (négy gólos előnnyel a félidőben) a lipcseieken kívül talán mindenkinek tetszett. A vendégek kapura lövés nélkül, a kiállítás után 5-3-1-0 felállásban védekezve – Rose négy védőt és egy defenzív támadót hozott be Nkunku, Olmo helyére) – abszolválták a második félidőt egészen Szoboszlai slusszpoénjáig.

Ugyanakkor a kikényszerített Ginter-labdaeladások, Orbán előre védekezései, a Konrad-Laimer zsebromboló működése, vagy az, ahogy Szoboszlai és Henrichs még a 90. perc környékén is bírták a kontrákat emberhátrányban, mind kiemelkedő teljesítmény.

Streichéknál a második félidőben Kübler és Günter is magasabbra tolódott, a Günter helyére bejövő Weisshaupt cselei és beadásai állandó veszélyt jelentettek, míg Sallai a jobb oldalon támadott. A magyar szélső szép csele és beadása után Gregoritsch szépített – ez az idei kupakiírásban csak a második kapott lipcsei gól volt 21 rúgott ellenében. A végén Petersen jött be Höler helyére, és tulajdonképpen 2-3-5-ben ment előre Streich csapata, de pl. a 78. percben 7 emberrel támadták a lipcsei tizenhatost.

Mindenképp szót érdemel még a körítés és az elszabaduló indulatok amit az is fokozott, hogy az 56. percben Sven Jablonski játékvezető Gvardiol Sallai elleni lerántását elnézte. Ellentétben a dortmundiakkal és Sascha Stegemann bíróval, Jablonskit a videobíró megmentette. Ezután, ahogy telt az idő és fogyott a hazai remény, folyamatosan jöttek az incidensek, a piros lap után szinte állandó jelleggel mentek az odalépésék, becsúszások, talpalások és aláfekvések. A lelátóról André Silvát egy érmével dobták meg, Flekken kapus, Günter és Grifo többször is kimentek csitítani a drukkereket, akiket a freiburgi csapatkapitány és a lipcse edzője is kritizált.

Utózöngék

Marco Rose most akár azt is gondolhatja hogy az utóbbi évek talán leggyengébb Bundesligájában egy kis szerencsével még a bajnoki cím sem lenne olyan messze. Amióta ő az edző, azóta minden mutatóban ott vannak a Bayern és a Dortmund nyomában. De ilyen álmodozás helyett konkrétabb feladatok várnak rá, kezdve a szombati „visszavágóval”, ahol a Freiburg a 2 pont előnyét igyekszik megvédeni, és bekormányozni a hajót a negyedik BL-helyre – ami ugye Lipcsében a minimális elvárás.