Scheiße, európai elitklub lettünk

Az Union Berlin hihetetlen felemelkedését már 2-3 éve is minden nagyobb médiafelület megénekelte, és a Telex olvasói előtt sem ismeretlen a történet. A klubtörténelem és -identitás alapján szinte értelmezhetetlen feljutás német nyelvterületen saját, nagyszerű könyvet is kapott. Az Eisern Union (vas Union) című csapathimnusz egyik sorát, miszerint „Örökké élni fogunk”, nemcsak maga Nina Hagen ordítja a gyepen; az Union Berlin-klubtag és -blogger Daniel Rossbachhoz hasonló drukkerek is minden meccs előtt libabőrösen éneklik végig a himnuszt.

Egyre több a máshonnan idelátogató futballszurkoló, sokaknak második klubjuk lett a köpenicki kultklub. Így történt a kölni kötődésű Daniel Stenz esetében is, aki az 1. FC Kölnt a feljutás után hagyta ott az Union kedvéért, és bár azóta Magyarországon, Kínában, az Egyesült Államokban és Kanadában is vezető beosztásban dolgozik, továbbra is Union-klubtag és rendszeres vendége az Alte Försterei stadionnak. Interjúcikkünk harmadik alanya is így van vele, és ez nem pusztán szakmai ártalom: a német futballszakírás egyik legjelentősebbje, az első bundesligás idényt a csapattal töltő Christoph Biermann Wir Werden Ewig Leben (Örökké élni fogunk) címmel írt könyvet, ami a téma iránt érdeklődőknek kötelező olvasmány.

Azóta a bundesligás konszolidáció, majd az európai kupaporondra való kijutás okait és részleteit is nyomon lehetett követni. Napjainkban a sakkból ismert ÉLŐ-pontok alapján már Európa 25 legjobb klubja között van az Union, amely az Ajaxot verte ki az Európa-ligából. A német bajnokságban a Lipcsét is legyőzték, a Bayern München elleni vereséggel viszont némileg visszaestek a bajnoki cím elhódításáért folyó küzdelemben – ezt a félmondatot még azoknak is teljes képtelenség felfogni, akik az út minden állomásán részt vettek.

Három ilyen emberrel beszélgettünk az Union Berlin múltjáról, a megtett út alatti tapasztalatokról, a sikerek titkairól és a klub jövőjéről.

A nehéz pillanatokban is összetartanak

A Bernd Storck edzősége alatt a magyar válogatottnál is dolgozó Daniel Stenznél hitelesebb embert aligha találhatunk a sikertörténet szakmai hátterének bemutatására. A 42 éves német szakember jelenleg a német szövetség sportigazgatói képzésén oktat és a világ egyik vezető sporttechcégének futballrészlegét vezeti. Korábban Kínában és az amerikai MLS-ben is sportigazgatóként dolgozott. Azt talán kevesen tudják róla, hogy még 2009-ben a korábbi Union-legenda, a jelenlegi technikai vezető Michael Parensen hívására csatlakozott a berliniekhez, és hozta létre gyakorlatilag a semmiből az elemzői és a játékosmegfigyelői részleget, körülbelül négyezer euróból:

„Amikor először jöttem az Unionhoz, nem volt irodám, így az Altes Försthaus lépcsőjén dolgoztam. Később aztán egy konténerbe költöztünk, ahol télen jéghideg volt, nyáron pedig olyan, mint egy szauna. A legemlékezetesebb pillanat nekem személy szerint a legelején talán az volt, amikor láttam egy családot kerítést festeni vasárnap, amikor a stadion épült. Ez megmutatta nekem, hogy itt valami különleges dolog történik. Ezután felhívtam az anyukámat, hogy elmondjam neki, hogy most már biztos vagyok benne, hogy jó döntés volt Berlinbe menni. Az első derbi megnyerését (akkor azt történelmi jelentőségűnek gondoltuk) szintén soha nem felejtem el. Nem volt sok mindenünk, de kihoztuk belőle a legjobbat!”

Szintén belülről látta, de alapvetően klubtagként és szurkolóként volt jelen ebben a periódusban a máig is aktív Union-drukker, -blogger és podcastvezető Daniel Rossbach. A Textilvergehen nevű Union-blog egyik szerzője taktikai elemzéseket, de akár klubtörténelmi munkákat (az Und niemals vergessen nevű podcast) is jegyez. Ő így látja a feljutást és a klubhoz való évtizedes viszonyát:

„Nem olyan könnyű egyetlen anekdotába sűríteni azokat a pillanatokat, amelyek egy klubhoz fűződő kapcsolatodat alakítják. Majdnem olyan ez, mint egy emberi kapcsolat esetében, rengeteg történetből áll össze. Például miután az Union feljutott, ami egy őrülten boldog pillanat volt. Persze ez evidens, mondaná az ember kívülről, de erősebben éltem meg, mint amit vártam volna. Az Union elvesztette az első Bundesliga-meccset 4–0-ra otthon az ott nem különösebben közkedvelt Lipcse ellen. Előtte mindannyian úgy éreztük, hogy talán emlékezetes élmény lesz a meccs: a klub segített az embereknek, hogy lenyomatokat készítsenek a meghalt Union-drukkerekről, akik már nem láthatták a klubot a Bundesligában. Ez egy teljesen másfajta, óriási érzelmekkel teli pillanat volt, amit az RB Leipzig elleni tiltakozó 15 perc csend követett a ligában töltött első percekben.

A négygólos hazai vereség után féltünk, hogy kevesek leszünk a Bundesligához. De aztán a következő meccsen hazai pályán megvertük a Dortmundot. Másnap rendezték a Union-Drachenbootcupot (sárkányhajókupát), ami egy szurkolói szervezésű esemény, amelyen az unionisták összejönnek és evezősversenyt rendeznek, de főleg jól érzik magukat. Ott vettünk fel egy podcastadást, a vezetőedző Urs Fischer is eljött, és beszélt velünk pár percet az epizódban. Ez persze kedves volt tőle, de emlékeztetett minket egy pár évvel ezelőtti alkalomra is ugyanezen a rendezvényen, amikor a csapat 4–0-ra kikapott a Drezda ellen, mégis megjelent ott és beszélgetett a szurkolókkal. Szóval ez a kapcsolat jó és rossz pillanatokban is megvan, ez az, amit nagyon szeretek a klubban.”

VfL Bochum-szurkoló létére és Német Futballakadémia-tagként a szakíró Christoph Biermann, egy hirtelen ötlettől vezérelve testközelből, könyvet írva követte végig az Union Berlin első Bundesliga-szezonját. Megkeresésünkre az Athletic szakértője így emlékezett vissza arra a bizonyos Dortmund elleni győzelemre:

„Hihetetlenül párás, késő nyári nap volt, mindenki iszonyatosan izzadt, és forrt a levegő. A Waldseite (az erdő felőli oldal, ahol az Union keményebb magja például az Ajax ellen is ilyen koreókat-pirókat csinált) hangosan énekelt, és totális megindultság lengte be a stadiont. Az Union nyerni tudott a Bundesligában, ráadásul egy olyan veretlen topcsapat ellen, mint a Borussia Dortmund? Ez különleges volt!”

Miben és hogyan lépett a legnagyobbat előre a klub?

A Bundesliga-stabilizáció is már-már álomszerű volt, de legkésőbb a tavalyi idényben az európai porondon is számolni kellett az Unionnal. Idén pedig nagyjából minden szakértői, elemzői és egyéb várakozást felülmúlva nem hajlandók visszaesni a Bundesliga élbolyából. Három interjúalanyunk az elmúlt pár év sikereinek titkaival folytatja.

„Az elmúlt egy évtizedben, amióta a csapatot figyeltem, az Unionnak soha nem volt olyan taktikai identitása, és főleg nem volt olyan szigorú a taktikaalkalmazása, mint Urs Fischer alatt. A kulcs ahhoz, hogy ez mennyire jól működik, az, hogy a játékosok igazolása sem volt soha jobb, mint Oliver Ruhnert irányításával. Ez nyilvánvalóan a big picture, de ezek azok, amelyek alapvetően javultak. Fischer esetében a kulcs ehhez a puszta szakértelem és az aprólékos edzésmunka. Hogy pontosan hogyan működik Ruhnert játékosmegfigyelése, az kevésbé ismert. Nem érzem, hogy például hihetetlenül adatvezérelt lenne, de tényleg nagyon jól illeszkedik Fischer rendszeréhez és a folyamatosan fejlődő csapathoz, amelynek még mindig nagyszerű a szellemisége” – mondta Rossbach.

Erről a nagyszerű csapatszellemről és egyediségéről sokat mesél a könyvében Biermann. Például azt az anekdotát, amikor a Bécsből Berlin Mitte negyedébe és így Biermann kerületébe költöző csapatkapitány, Christopher Trimmel egy idő után elkezdte kocsival hazavinni őt edzésről. Aki a berlini távolságokat és közlekedést ismeri, annak talán nem annyira meglepő, de Biermann zseniálisan írja le, ahogy a tetoválószalon-bizniszben is benne lévő Union-legenda kicsit pironkodva szól neki, hogy útközben bizony neki még be kéne ugrania a Baumarktba. Hiszen, eljött látogatóba az apukája, aki megkérte, hogy egy barátnőjének szerezzen már be pár elektronikai cuccot egy étterem felújításhoz, így az újságíró szépen vár a parkolóban, míg az Union csapatkapitánya beszerzi a barkácsáruházban a beszereznivalót.

Persze Trimmel nemcsak emiatt központi figura, hanem azért is, mert ő az, akit történetesen Stenz fedezett fel. Bár a német szakvezető 2014-ben Kanadában egy bizonyos Alphonso Daviest is felfedezett (ő azóta már a Bayern München sztárja), sokkal büszkébb a már 36 éves Christopher Trimmelre, akit 27 évesen ő hozott az osztrák bajnokságból Berlinbe, és akit szerinte „elképesztő fizikai és technikai képességei miatt kb. annyira volt nehéz felfedezni, mint Messit”.

Trimmel pont a Schalke ellen játszotta a 290. meccsét az Union színeiben, és lassan beéri az előző Union-korszak legendás középpályását, Torsten „Tusche” Mattuschkát (299). Mivel a tetovált osztrák jobb oldali szárnyvédő nemrég 2024-ig hosszabbított, az örökranglista harmadik helyén álló Joachim Sigusch (301) sincs messze, igaz, az 1975 és 1993 között 421-szer szereplő rekorder, Lutz „Meter” Hendel rekordja elérhetetlen.

A játékosmegfigyelés és -toborzás terén a korábbi Schalke-utánpótlásvezető Oliver Ruhnert 2017 óta specializálódott a legjobb harminc német klubból ingyen vagy kétszázezer euró körül elvihető kategóriára, ahol a feljutás és a konszolidáció éveiből Grischa Prömelt, Rafał Gikiewiczet vagy Sebastian Anderssont érdemes kiemelni. De ugyancsak idetartoznak az olyan csiszolatlan gyémántok, mint például Marius Bülter vagy mostanság Kevin Behrens, akik 25 éves korukig a negyedosztálynál nem játszottak feljebb, de az Unionban kiteljesedtek.

A Stenz-időszakból mindenképp idekívánkozik a másodosztály örökös gólkirályának tartott Simon Terodde, akit még a Köln második csapatából ismertek. Miután 19 évesen junior Bundesliga-gólkirály volt Duisburgban, sokszor a negyedosztályú Köln II-ben is padozott, és kis híján abbahagyta a futballt, hogy aztán az Union színeiben elkezdje a gólgyártási folyamatot. Ennek a vége pedig 2021 novemberében a legendás Hannover-csatár, a 153 másodosztályú gólig jutó Dieter Schnatzscheider megelőzése volt. Terodde azóta már 172 gólig jutott 283 meccsen, tavaly 30 bajnoki meccsen lőtt 30 gólos mutatóval lőtte vissza a Schalkét az első osztályba. Kevesen múlott, de Terodde éktársa az Unionban majdnem egy bizonyos Harry Kane lett, ám mint azt Stenz a Telexnek megerősítette (és Nico Schäfer is a Sport Bildnek korábban), őt csak kölcsönbe adták volna, és az Unionnál akkoriban úgy gondolták, hogy nincs értelme vételi opció nélkül kölcsönvenni.

Azóta az Union Berlin játékosigazolási módszere és játékosmegfigyelése is hatalmasat lépett előre. Az első osztály stabilizálása és az európai sikerek után Marvin Friedrichet (a Mönchengladbachnak) vagy Robert Andrichet (a Leverkusennek) is jókora haszonnal tudták továbbadni a ligán belül, de idesorolhatjuk Julian Ryerson ötmilliós januári átigazolását Dortmundba, illetve a feljutásban oroszlánrészt kiharcoló Seba Andersson kölni 6,5 millióját is. Ruhnert merészebbeket is húzott, például a nem kifejezetten szokványosnak mondható csapattervbe beleillő Max Kruse leigazolásával vagy korábban az olyan veteránokkal, mint Neven Subotić (aki lazán csak S-Bahnnal járt edzésre, meccsekre) vagy éppen Christian Gentner.

Eközben továbbra is érkeztek azok a következő lépést kereső, de már jelentős Bundesliga-rutinnal bíró, húszas éveik közepén járó ingyenesek, nem akkora célpontok, hogy egy úgynevezett nagy csapat lecsapjon rájuk, de az Unionban alapemberekké váltak (Robin Knoche, Rani Khedira, Jannik Haberer). Szembetűnő azonban az is, hogy az utóbbi két-három átigazolási időszakban emellett már például Közép-Európát is szépen felvásárolták: a Legiából már ismert, de a Celticben és a horvát válogatottban kiteljesedő Josip Juranović mellett az a korábbi Fradi-játékos Aïssa Laïdouni vagy éppen Schäfer András is jó példa erre, akiket nem kell itthon bemutatni.

Nyilván Ruhnertnek sem jön be minden az igazolások terén (Petar Musa, Keita Endo, Rick van Drongelen, Leven Öztunali, Tymotheusz Puchacz, Kevin Möhwald, Genki Haraguchi nevét sorolhatjuk), de például Taiwo Awoniyi tavalyi, vagy a szintén ingyen megszerzett Sheraldo Becker idei kulcsember vélhetően nyári eladása jelentős bevételhez juttathatja a csapatot, amelynek tagjai már szépen előre dolgoztak: a Nottinghambe húszmillióért eladott kontracsatár Awoniyi helyére az amerikai Theoson-Jordan Siebatcheut (aki azért alapvetően egy tizenhatoson belül érvényesülő középcsatár), mellé a fiatal fürthi Jamie Lewelinget hozták Becker esetleges távozására.

Hasonlóképp a januárban igazolt Juranović és Jérôme Roussillon idővel a Trimmel–Niko Giesselmann szárnyvédő párost váltja majd, illetve jelent addig is alternatívát a több porondon is álló berlinieknek. Korábban ugyanígy jött Robert Andrich helyett Khedira vagy Marvin Friedrich helyett a szintén pontrúgásoknál feltartóztathatatlan Danilho Doekhi, akit (NFL-es hasonlattal) talán nem túlzás a Bundesliga J. J. Wattjának nevezni.

Az Union Berlin egyik alappillérének számító Ruhnert pedig szépen lassan a Bundesliga egyik legjobb menedzserévé nőtte ki magát – persze 6 év a híres Schalke-akadémián kivételes ajánlólevél. Ruhnert amúgy roppant színes egyéniség: az észak-rajna-vesztfáliai Iserlohn városában előbb az SPD, majd a Die Linke színeiben politizál, sőt még tavaly is aktívan vezetett futballmeccseket alacsonyabb osztályban.

Az előrelépés sportszakmai okait a korábbi megfigyelői és elemzői részlegvezető Stenz így látja: „A legnagyobb előrelépést nyilván azok az ellenfelek jelentik, akikkel most élesben találkozol, nem pedig barátságos meccseken. Ha látod a fejlődést a VIP-sátorból az új lelátó felé, és az új helyzetből adódó kereskedelmi lehetőségeket, az nagy különbség. Az első költségvetésem négyezer euró volt mérkőzéselemzésre, és Oskar Kosche (azóta elnökségi tag és vezérigazgató) elég szigorú volt ezzel kapcsolatban. Gyorsan hozzá is tenném, hogy miután Oskar ott volt és testközelből átélte az ínséges időszakot a kétezres évek elején, igaza volt. Jó látni, hogy néhány dolog, amit ott elkezdtünk, még ma is létezik. Minden körülmény jobb most, mint volt, és az Union folyamatosan befektetett a falakba is, nem csak a lábakba.”

Biermann szerint az okok „valami olyasmiben keresendők, amit hagyományosan nem gondolunk fejlődésnek, például a stabilitás. Az Unionnál egyedi módon nem léteznek hatalmi harcok, nincsenek háttérbeli intrikus történetek, szemben a topfutball más képviselőivel. Egy egészen különleges háromszögszerű vezetői struktúra működik az Unionnál, Dirk Zingler elnök, Oliver Ruhnert sportigazgató és Urs Fischer vezetőedző között teljes az összhang és a koncentráció, mindhárman a klub érdekeit tartják szem előtt, ami egyszerűen hangzik, de meglepően kevés klubnál működik ennyire harmonikusan a vezetés.”

Stenznél jobban senki nem alkalmasabb az „abból főzz, amid van otthon” szólás berlini megvalósítására, így nem csoda, hogy ő is egyetért a „kicsiség” és az egy (sárkány)hajóban való evezés előnyeivel: „Azt hiszem, ez arra vezethető vissza, amit korábban mondtam. »Dolgozz azzal, amid van, és ne panaszkodj«. Dolgoztam olyan klubokban, ahol nagy volt a költségvetés, és néha a több nem jelent többet. Az Unionnál olyan emberek vannak a vezetőségben, akik nagyon szeretik ezt a klubot, de reálisan látják, hogy milyen lépéseknek van értelmük. Ez a keverék fontos, mivel minden más egy szerencsejáték. Ez a mentalitás teszi ezt a klubot olyan különlegessé, és soha nem felejted el, amikor felnőtt férfiakat sírni láttál (miután megnyertük az első derbit). Azt hiszem, Dirk Zingler lehet a példa. Ha látod a róla készült felvételeket, amikor az Union feljutott, az sokat elmond arról, hogy mit jelent ez a klub nem csak neki.”

Mitől különleges a klub, és mit hozhat a jövő?

„Bochum-szurkolóként, de egy évet az Unionnal eltöltve mindig is figyelemmel fogom kísérni a klubot. Legalább annyira érdekes a múltja, mint a jelene vagy a jövője. Azért, mert az Unionnál mindig a saját útjukat járják, talán ez kódolva is van az NDK-s múltban, amit a szurkolók és a vezetők is magukkal hoznak, nos, ez egyedülálló. Jelenleg éppen a jövőjüket építik, szó szerint: a stadion helyén egy negyvenezres létesítmény épül majd, amit teljesen megértek, hiszen hatalmas kiaknázatlan lehetőségek rejlenek még a klubban. Viszont akit mindenképp meg kell tartaniuk, az Urs Fischer, hiszen ő a kulcsa a sikereknek. Jól érzi magát itt, és nála jobban senki nem ért az évek során érkező, lassan kétcsapatnyi játékos teljesítményének maximalizálásához. Mindeközben természetesen tovább folytatódik az olyan kevésbé ismert ligák, mint például a magyarországi megfigyelése, ebbe kiválóan illeszkedik Schäfer és Laïdouni is, akik rövid idő alatt már jó benyomást keltettek Berlinben” – mondta Biermann.

„Hogy mit hoz a jövő, azt nem lehet megjósolni, de abban biztos vagyok, hogy az illetékesek nem fognak elhamarkodott döntéseket hozni, még akkor sem, ha a sikerek nem lesznek olyanok, mint most (ami egy ponton valószínű). Szerintem az Union a Freiburghoz hasonlóan a Bundesliga részévé fog válni, bár a berlini potenciál hatalmas!” – mondta Stenz. Az Uniontól kicsit elkanyarodva arról is beszélt, hogy nagyon élvezte a magyarországi tartózkodását: „Hasonlóságot éreztem mind az Union, mind a magyarok szurkolói kultúrájával. Nagyszerű emberekkel találkoztam, és igazán megtisztelő volt (bár csak rövid ideig) viselni a magyar színeket!”

Daniel Rossbach kapcsolata szurkolóként és Union-bloggerként természetesen egy kicsit más, és jelenleg talán a legközelebbi a három interjúalanyunk közül, így ő betekintést ad abba, hogy mit is jelent „Eiserner”-nek lenni:

„Nem igazán tudom, hogyan válaszoljak arra a kérdésre, hogy mitől különleges az Union. Leginkább az emberek, akiket az Union körül ismersz és szeretsz, és a közös szenvedély. Konkrétan leginkább a stadionban, a lelátókon, a hangulatban és a közös feszültségben szerzett élmények. Ezek lehetnek olyan dolgok, amelyek máshol is hasonlóak lehetnek, de nyilvánvalóan egyrészt ez történetesen az enyém lett, másrészt pedig valamiért, különösen a profi ligákban, aligha sikerül másnak elérnie, hogy a meccsélményt bármiben is hasonlónak érezzem.

Természetesen azért megyünk a stadionba, hogy lássuk a csapatot játszani, és érdekel bennünket, hogy nyerjen. De a legboldogabb pillanat az lenne, ha sikerülne az Uniont egy befogadó, inkluzív hellyé tenni a különböző identitású és hátterű embereknek, akik osztoznak a klub iránti szenvedélyben és tisztelik egymást, tovább alakítani azt a teret, ahol a szurkolók szolidárisan cselekednek és kiállnak a humanitárius értékek mellett. Ez megtörténik, de mindig vannak olyan esetek is, amelyek ezzel ellentétesek és kiábrándítók. Szóval, amit még a pályán elért még több sikernél is jobban szeretnék, az a további előrelépés ebben a tekintetben.

Az érzés persze a jövőre is vonatkozik, mert mindig van egy kis szorongás, hogy vajon ez a hangulat továbbra is olyan lesz-e, mint amilyennek ismerjük. Különösen a stadion átépítésének ügyében: ideális esetben mindvégig az első osztályban maradunk, és sikerül elérnünk, hogy ne ugyanolyan, hanem ugyanolyan otthonos érzés legyen minden, mint most. Hogy ezzel milyen konkrét sikerek járnak együtt, az nem igazán érdekel. Biztos vagyok benne, hogy lesznek szórakoztató pillanatok a csapattal.”